Ambrus Judit, Erdős Virág, Németh Gábor

Nyomtatóbarát változat

Kedves Virág,

nagyon örülök, hogy megismertem a műveidet, s hogy számodra is a mese a legfontosabb. Azt állítod magadról, hogy másmilyen meséket írsz, gondolom, akkor az én meséimtől is eltérőeket. Miben áll ez, s mely más meseíróktól térsz még el?

Egy méltatód így foglalta össze ezt a másféleséget: „a megszokott történet-klisék darabkái a jelen kulisszái közé vettetnek, a mesehősök nem teljesítik be a műfaj konvenciói által gerjesztett elvárásokat, a szerző pedig kifigurázza azokat a retorikai alakzatokat, amelyeket a klasszikus mesék írói alkalmazni szoktak volt.” Igaznak tartod ezt a leírást a műveidre?

További kérdésem, hogy az én meséimből lepároltak a gyerekek számára is olvasható műveket. El­kép­zelhetőnek tartod, hogy a tieidből is készüljenek ilyen átdolgozások, vagy hogy Te magad írj gyerekeknek?

Örülök, hogy itt van Németh Gábor kolléga is, végtelen örömmel nyugtáztam, mikor ő is a mese, a mesélés, a történetmondás felé fordult, igaz, másképp, mint Virág, örültem, mikor rátaláltam 2004-es könyvének tengerfelszínén a batiszt zsebkendőre, ha érti, kedves Gábor, mire célzok, de érti vagy nem érti, ha már rábukkantam, küldöm a levelemmel, már régóta szeretném visszaadni. Mindenesetre kérdezném, hogyan és miért vált fontossá a történetmondás, kedves Gábor, egyszer azt nyilatkozta, hogy egyszerűbbé vált. Tán ezért?

1001 üdvözlettel,
Seherezádé

Kedves Seherezádé,

attól félek, csalódást kell okoznom Neked, tudniillik engem egyáltalában nem érdekelnek a mesék. Régen se érdekeltek, most se érdekelnek, és igazából öt évvel ezelőtt se érdekeltek túlságosan, amikor ezt a rossz emlékű és meglehetősen szerencsétlen sorsú mesekönyvet írtam. A mesékben szerintem pont az a legellenszenvesebb, hogy mindig ugyanolyanok. Ugyanolyanok ezer éve, és ugyanolyanok a hetvenhetedik olvasás után is, nyilván pont ezért szerettük őket gyerekkorunkban, amikor még szükségünk volt arra a szép és bátorító illúzióra, miszerint a világ, amiben élünk, átlátható és irányítható, állandó és igazságos. E nélkül az illúzió nélkül már valószínűleg hároméves korunkban bekattantunk volna, az pedig nem lett volna jó. Azóta viszont nagyot fordult a világ, felnőttünk, és nincs mese: kénytelenek va­gyunk belátni, hogy beütött a krach. Persze még mindig választhatjuk, hogy bevonulunk a diliházba, és magunkra kattintjuk a rácsos ágyat, de választhatjuk azt is, hogy szépen, csendben nekiállunk, és megpróbáljuk feltérképezni a nyakunkba szakadt káoszt. És megkíséreljük – ha nem is felfejteni, de legalább – láthatóvá tenni az esetlegességek és igazságtalanságok eme reménytelenül bonyolult szövedékét. Ép­pen erre, és csakis erre „használom” én a magam részéről a mesét. Ta­pasz­ta­latom szerint ugyanis az ember, mikor ír, voltaképp két szerkezetet vetít egymásra. Mégpedig az általános értelemben vett „mese” (nevezzük így), azaz a megöröklött szöveghagyományból, plusz a mindenkori rögeszméinkből és szte­reotípiáinkból összeálló „virtuális textus”, illetve a „valóság” szerkezetét. És ha igazán fellengzősen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy épp e két szerkezet egymáshoz való viszonyából, átfedéseiből és elmozdulásaiból rajzolódik ki egy-egy ritka, kegyelmi pillanatra az „igazság szerkezete”. Márpedig aki ír, azt egytől egyig azért eszi a fene, hogy a felderengő igazságnak ezt a titkos és tünékeny szerkezetét sikerüljön valamiképp rögzítenie. Magyarán mondva, kedves Seherezádé, bizonyos értelemben mindnyájan „másmilyen meséket” írunk, akármilyen hülyén hangzik is. Talán még Te is. A másik kérdésedre válaszolva: nem. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy az írásaimból átdolgozások készüljenek gyerekek számára.

e. v.

Fenség!

Alázatos szolgájaként veszem a bátorságot, hogy, szándékaim szerint olyan finoman, mint ez a batiszt, melyet páncélom alá rejtve fogok viselni a legvégső csatákig, ellenkezzem Önnel. Az egyszerűséggel kapcsolatos észrevétel inkább a szöveg girlandjainak lenyesegetésére vonatkozott, a történet ellen pedig semmi kifogásom sem volt a korábbiakban sem, bár a túlzott metafizikai teher, melynek elviselésére kényszerítik, már nem különösebben rokonszenves. Ez a történet-pite, elnézést a kifejezésért, időről időre a mikróba kerül, az irodalom (a szöveg!) világszerűségét forszírozó elvárások taglalásakor, mintha a szöveg nem azért volna (lehetne egyáltalán) világszerű, mert szövegszerűen meg van konstruálva. Ha újabb írásaimban történetdarabkákat sodor magával, hoz felszínre az elbeszélői szólam – hát, a régebbiekben is ezt tette, csak a narrátor pozíciója vált szemérmetlenebbül azonosíthatóvá, talán a szöveg ún. önéletrajzi jellege okozza, hogy az olvasat a „világszerűség” felől működik engedékenyebben. Ki tudná jobban Önnél, hogy nem a téma, a hang viszi el a balhét. Az ostoba utódok az Ön lenyűgöző történeteinek érdekességét hangsúlyozzák. Ám tegyék. De megmenekülhetett volna a szörnyű végtől, ha nem azon a drága selymen – a batisztnál finomabbon – szalad?

Sírig hű híve: Németh Gábor

Dr. Torpiczky vagyok, a híres unalomkutató, s levelem Mindkettőjükhöz szól,

kérdezném tisztelettel, miért olyan fontos Önöknek az unalom, illetve az unalommentesség látszatának megőrzése. Egyiküket több mint másfél évtizede az üresség könyveinek egyik szerzőjévé avatták, em­lékeim szerint ennek a titulusnak Ön és Társai nem örültek annyira, másikukat úgy öt éve azzal vádolták meg, hogy unja, amit ír. Ha egyik vagy másik kijelentés igaz is volna, miért volna ez baj? Miféle mérce szerint volna muszáj élvezni az írást, vagy más­részről megírni a teljesség könyveit? A teljesség egyébként nem unalmas kicsit? És mit jelent Önök számára az unalom? Egyébként hadd idézném ide Pi­lin­sz­kynek az idézetfiókokból folyvást előszedett mondatát, kivételesen megtoldva a nem annyira idézett rákövetkezővel. „Később (…) rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. A modern irodalomban ma már többnyire az zavar, hogy nem meri vállalni az unalom kockázatát.”

Válaszaikat várva,
Dr. Torpiczky Theodóra

Kedves Theodóra,

elárulok Magának valamit. Az a helyzet, hogy ennek a bizonyos kritikusnak – Akit Nem Nevezünk Nevén – ebben az egyben abszolút igaza van. Én valóban „unom”, sőt, egyenesen utálom azt, amiről írok. Éppen azért írok róla, mert bajom van vele. Vannak szerzők, akik bármiről írjanak is, mindvégig valamiféle meghitt, joviális, baráti viszonyban maradnak a tárgyukkal. Ők azok, akik, bár itt-ott kisebb visszásságokat tapasztalnak még ugyan, de alapjában mégiscsak jól érzik magukat a bőrükben – értsd: a kertjükben, az autójukban, az asztaltársaságukban stb. –, vagyis az otthonosságnak azokban a szűkre szabott köreiben, amit – nyilván tévedésből – hajlamosak időnként minimum „a” világmindenséggel azonosítani. A Más­milyen mesék című könyv szerzője ezzel szemben „nincs jóban” a tárgyával, sőt, egyenesen konfliktusos viszonyban áll vele. Dühös, sértett, méltatlankodó. És mint ilyen, ezúttal éppen azt akarta a maga módján – nemcsak egyszerűen közölni, de sokkal inkább – demonstrálni, hogy az a világ, amit kijelöltünk, körbekerítettünk és aprólékos pedantériával berendeztünk magunknak, milyen végtelenül unalmas, sivár, érdektelen és – épp a maga szenvtelenül szellemes rutinériájából fakadóan – milyen végtelenül embertelen.

A szóban forgó kritika végső abszurdumként állítja, hogy a szerző „valószínűleg Londont is unná”. Abszolút igaza van. Rendkívül unom Londont, és a legcsekélyebb mértékben sem érzem feladatomnak London bűvöletében élni. Sőt, a Másmilyen mesék, ha úgy vesszük, minden viccnek álcázott szomorúságával együtt pont erről a nevetségességig idealizált „Londonról” mint társadalom-lélektani „világjelenségről” szól. Meg a „londoniakról”, persze. Ezekről az undok, pökhendi és időnként – köztünk szólva – szívfájdítóan igazságtalan londoniakról, ha érti, kedves Theodóra, mire gondolok…

Üdvözlettel,
e. v.

Drága Doktornő! Kedves Kisasszony!

Bár nem nagyon hiszem, hogy újat tudnék mondani egy nemzetközileg ismert szakértőnek, ezúton értesítem, hogy levele olvastán döbbentem rá a zavarba ejtő tényre, hogy az unalom voltaképpen az úgynevezett lélek – itt: az én lelkem – legtermészetesebb állapota, a fokozhatatlan önazonosságé, amelyben az ember magára marad, szemben a mindenséggel, ami ilyenkor, az elfogulatlan ítélet fényében, inkább tetszik semmiségnek. Az unalom a lét leplezetlenségével való szembesülés állapota, ilyenkor nincs módszerem, hogy elfelejtkezzem a jelentéstelen ürességről, ami körülvesz.

Az a bírálat, amely – meglehet, épp e tárgyban végrehajtott – szerény munkámat egykor elmarasztalta, egy időben sokat foglalkoztatott, mostanában már kevésbé – megbékéltem az igazságával, pontosabban azzal a nézőponttal, ahonnan vizsgálva megfogalmazták. Ha megengedi, kedves kisasszony, tennék azért egy finomnak szánt distinkciót. Ahogy a filozófusok megkülönböztetik a tárgyhoz kötődő szorongást a tárgy nélkülitől, úgy tartom én nemesebbnek, bár talán nem ez a legmegfelelőbb szó, a mindenek felett érzett, tárgy nélküli unalmat a valamit-unásnál, hiszen, ha valaki egy bizonyos dolgot megun, ez a konkrét unás csupán az állhatatlanság szép erényének gyakorlása, talán az egy London megunását kivéve.

Ám az Egész szemlélése közben érzett, magasrendű unalom mégiscsak valami más – az Úr nyolcadik napon elvégzett munkáját utánozzuk, akár egy okos majom, bohócköpenyben. Unamunót ezért kedvelem mindenek felett: a nevéért, persze, amit puszta ismétlésnek hallok, unom, unom, mint Lope de Vega utolsó szavaival Dantét.

A megszólításból talán sejthető, persze, úgy fordultam Magához, mintha orvosomhoz – nyilván nem azért, hogy kigyógyítson a gyógyíthatatlanból, hanem mert jó mulatság halálos bajunkról egy specialistával beszélgetni.

Kézcsókkal:
Németh Gábor

Kedves Gábor,

olyan kedvesen nyilatkozott rólam egyszer, hogy gondoltam, ha már szóltak idefent, hogy lehet Maguknak oda le leveleket írni, hát megkeresem, mondja, mit jelentsen az, hogy a novella Maga számára inkább novellaparódia, meg hogy a regény az igaz, forró szerelem meg ilyenek, továbbá hogyan kell azt érteni, hogy a Zsidó vagy? című könyvében vannak folytatható vagy folytatandó történetek? A tejszínről például folytatná a Zsidó vagy?-ot? Milyen szempontból?

S valóban az én kissé kusza, szedett-vedett könyvemet tekintené példának?

Ez meghat,

Musil

Kedves Mester!

Levele elmondhatatlan örömet okozott, és nem elsősorban azért, mert bizonyítja a Túlvilág léte­zését, ahol ezek szerint a lélek, legalábbis az írás erejéig – kell-e több? – megőrzi konzisztenciáját, hanem, mert Öntől kaptam, aki annyi örömet szerzett nekem a tiszta örömre oly kevéssé fogékony ifjúkori melankólia éveiben. Szedett-vedett? Műve menedék volt, amit magamra zárhattam, mondhatnék-e ennél nagyobbat. Ha valaki, hát Ön nálam bizonyosan jobban tudja, mi történt a novellával, hogyan tette a befejezéskényszer önmaga halálos ellenségévé – hogyan fejezhetnénk be egy novellát, ha egy regényt sem lehet befejezni, abbahagyni igen, bizonyos retorikai eszközök ügyes alkalmazásával, de befejezni nem –, bele lehet halni az írásába, és a lezárását a kiadóra bízni, ez volna az elegáns, majdnem azt írtam, megoldás, ha volnának egyáltalán megoldások. Sok mindent beszél az ember, még az is lehetséges, a regényt egyszer valóban forró szerelemnek neveztem, ahogy a novellát önmaga paródiájának. Nem tudom. Az viszont igaz, hogy a Zsidó vagy? mintegy felét néhány nyári hét alatt írtam, a kora reggeli órákban, életemben először tapasztalva meg azt, ami az Ön életét átjárta, hogy nem látom egy szöveg lehetséges végét, nem látok ki belőle, hogy nem látok, és ez jó. Ezt az érzést várom azóta is, s az ilyen szöveget nevezem regénynek. Meglep és zavarba ejt, hogy olvasta a könyveimet, nehéz szavakat találnom, talán elég annyi, A tejszínről semmiképp sem folytatja az előző könyvet, inkább csak arról van szó, hogy annak bizonyos szöveghelyei még puhának, munkálhatónak látszanak, mintha járatok nyílnának belőle lehetséges újabb bekezdések felé. Az pedig arcátlanság volna, ha én bizonygatnám Önnek, milyen esendő szó a történet.

Köszönöm a levelét, igazán boldoggá tett vele.

Nem kívánhatom, hogy Isten áldja, mert már bőséggel megáldotta, amennyire csak embert lehet.

Maradok őszinte híve:
Németh Gábor

Kedves Virág,

az egyik leghíresebb magyar író vagyok, de már sajnos meghaltam, a Joliot téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos (stb.) lakásomat bizony még mindig nem sikerült elcserélnem egy Joliot téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos (stb.) lakásra, vagyis más szempontból még egyáltalán nem haltam meg, ha ez érthető, csak mindig nagyon későn járok haza, s a múltkor találkoztam a másik leghíresebb magyar íróval, aki pólókat ír, szélvédőket, és állítólag ő írta, hogy „I love Budapest”.

És ehhez kapcsolódna a kérdésem, kedves!, tényleg hatással voltam Magára?

Örkény

Kedves István!

Őrületes véletlen, hogy pont most jött Magától ez a levél! Képzelje, hónapok óta próbálom megszerezni a címét! Szilveszter tájékán ugyanis volt egy jópofa irodalmi est, ahol a meghívott résztvevők azt a feladatot kapták, hogy válasszanak egyet legkedvesebb Örkény-egyperceseik közül, és próbálják valahogy átvariálni, a saját képükre formálni, urambocsá: továbbírni. Az elkészült szövegek később felkerültek a Literára is, de mivel nem tudom, rendelkezik-e internet-hozzáféréssel, ezért, ha megengedi, ezúton küldeném el Ma­gának a saját verziómat, amely a Jelenség című egyperces kis remekmű nyomán született.

Ja, hogy hatott-e rám? Kizárt!!

Vagy mégis?

„Magyarázat nincs”

„Egy parafa dugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól (Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe. Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé. Ma­gya­rá­zat nincs.”

(Örkény István: Jelenség)

Jelenség/2.

Egy gombóc, mely semmiben sem különbözött a többi gombóctól (Artúrnak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe. Egy ideig, amint az várható volt, vidáman úszkált a víz tetején, aztán különös dolog történt. Ki­ugrott a fazékból, elszaladt, és nem jött vissza többé. Magyarázat nincs.

Jelenség/3.

Egy szimpatikus fiatalember, aki semmiben sem különbözött a többi szimpatikus fiatalembertől (Jézus Krisztusnak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), fogta magát, és lesétált a partra. Egy ideig, amint az várható volt, ide-oda szaladgált a víz tetején, jött-ment, pancsolt, poénkodott, kenyérdarabkákat hajigált, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a pokol fenekére, és nem jött föl többé. Magyarázat nincs.

Jelenség/4.

Egy illető, aki semmiben sem különbözött a többi illetőtől (X. Y.-nak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett egy nőbe. Egy ideig, amint az várható volt, úszkáltak a boldogságban, aztán különös dolog történt. Az illető fogta magát, visszahúzta a zokniját, és hazament a feleségéhez. Magyarázat nincs.

Jelenség/5.

Egy nagy rakás szerencsétlenség, mely már ránézésre sem különbözött egy valóságos istencsapásától (Erdős Virágnak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a bűnbe. Egy ideig, amint az várható volt, megpróbálta villámgyorsan visszacsinálni, a Gyehenna Tüzére gondolt, meg a tavalyelőtti fürdőruhájára, aztán különös dolog történt. Ahelyett hogy kiköpte volna, bekapott még egy falatot. Magyarázat nincs.

Jelenség/6.

Hirt G. Sándor, aki semmiben sem különbözött a többi kis hülye dugótól (a vasesztergálás virtuózának mondta magát, de kit érdekel az ilyesmi? Az ilyesmi senkit se érdekel), pechére pont beleesett az ominózus száztizenpár billió-millió főbe. Egy ideig, amint az várható volt, maximálisan meg voltak elégedve a munkájával, még étkezési hozzájárulást is kapott, sőt, még iskolakezdési támogatást is kapott, sőt, még üzemorvosi ellátásban is részesült, amikor különös dolog történt. Behívatta magához a főigazgató, és azt mondta neki, hogy a viszontlátásra. Magyarázat nincs.

Jelenség/7.

Egy hányatott sorsú, ámde sokra hivatott ország, mely semmiben sem különbözött a többi hányatott sorsú, ámde sokra hivatott országtól (magyarnak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a szarba. Egy ideig, amint az várható volt, megpróbált valahogy kikecmeregni, nyújtózkodott, pipiskedett, dúl-fúlt, ágált, toporzékolt, szitkozódott, szerencsétlenkedett, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a legmélyére, és nem jött föl többé. Ma­­gya­rázat nincs.

(Bónusz)

Egy nagy magyar író, aki semmiben sem különbözött a többi nagy magyar írótól (Örkény Istvánnak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), egy csendes, nyári délután fogta magát, és leült az íróasztalához. Egy ideig, amint az várható volt, szorgalmasan üldögélt, aztán különös dolog történt. Lassan emelkedni kezdett, felröpült az égbe, és nem jött le többé. Magyarázat nincs.

Hálával és szeretettel:
Erdős Virág

Gábor,

eddig hallgattam, most már magyarázatot kérek a viselkedésedre, állandóan vitákba keveredsz, sosem tudod, hol a píszí határa, s ezzel engem is rossz hírbe hozol.

Évekkel ezelőtt miattad borult ki a ridikül, most meg a blogodon állandó a forrongás.

Olyan nincs, hogy Te ebben ártatlan lennél, lehetséges, hogy direkte nem vagy hajlandó a politikai korrektségre? Lehetséges, hogy direkte játszol azzal, hogy te ugyan nem akarsz tapintatlan lenni, de azért felszólítod embertársaidat, hogy ennél valamivel kevesebb alapozót kellene használni?

Legalább az én érdekemben nézz magadba, s változtass a viselkedéseden,

Gabriely György

Druszám!

Vagy mim. Viccelsz? Rossz hírbe hozni, Téged? Tud-e az Úr olyan sziklát teremteni, amit nem bír fölemelni? Tényleg nem tudom, hol a píszí határa, mert folyamatosan változik, nem valók má’ nekünk azok a nagy orosz hidegek, ahogy a lengyel öregapó mondja a viccben – jellemző! az anyó nevében is! –, amikor megkérdezik, hova szeretne tartozni a határmódosítás után. Minden tiszteletem a politikai korrektségé, csak azt tartom logikai hibának, amikor esztétikai diskurzusban merül föl mint mindent fölülíró szempont.

A ridikül-vita… Á, hagyjuk. Vagy mégse. Az általad fölidézett szövegnek ez a bizonyos ridikül-hasonlat az egyetlen pontja, ahol az esztétikai ítélet tárgyát képező ún. hiba és a szerző neme között ok-okozati kapcsolatot tételezek – viccből. A másik három könyvről szóló bekezdések, a matematika nyelvén szólva „nem használják ki”, hogy a tárgyalt szöveg szerzője nő, mint ahogy az elrugaszkodáskor érintett antológia – annak ellenére, hogy a kötet legfőbb szerkesztési elveként a nemi hovatartozást jelöli meg, amennyiben nők írnak benne férfi szerzők műveiről – legtöbb írása sem alkalmazza a gender-szempontot, tehát annak hangsúlyozása a paratextusokban puszta marketingfogás. Az egész inkriminált Ex Libris azt próbálta volna demonstrálni, hogy olvasóként a szöveg minősége foglalkoztat, nem a szerző neme, tehát a nemi alapon való diszk­rimináció ellen íródott, kétségtelenül beleértve ebbe a pozitív diszk­riminációt is. Szerintem az esztétikai természetű diskurzusban nincs helye a diszk­ri­mi­ná­ciónak, legyen akár olyan pozitív, mint a vasszer­manod.

Ölel a régi szeretettel:
Gábor

Kedves Virág,

mitológia-társaimmal nagy érdeklődéssel figyeljük, mivé válunk az Ön szövegeiben.

Ön szerint a mi ismertségünknek Ön jó tesz, vagy épp, hogy nem?

Vagy ez Önt nem érdekli?

Mi van, ha egy kisiskolás az Ön könyveiből ismeri meg például Eurüdikét?

Maga ettől nem fél? Vagy tőlem?

Mivel én is leginkább egy mítoszgyártó alakjaként váltam híressé, különös érdeklődéssel várom válaszát,

szeretettel és forró öleléssel,

Fafnir, a sárkány

Kedves Fafnir,

bevallom, az előbb picit megijedtem a beígért öleléstől, de aztán eszembe jutott, hogy Maga csak egy utálatos és töpörödött kis izé, akit ráadásul én találtam ki. Persze nem személy szerint én, merthogy ez azért ennél egy kicsivel bonyolultabb, de hogy ledöftem a kardommal, az biztos. Sőt, világosan emlékszem, ahogy abban a szép, szomorú pillanatban még egyszer és utoljára fogta magát, feltápászkodott, rám villantotta azt a ronda, arrogáns, északgermán tekintetét, majd egy végső, kétségbeesett nekibuzdulással felém csapott a farkával… persze nem személy szerint felém, merthogy ez azért ennél egy kicsivel bonyolultabb, viszont a vére! Képzelje, miután rám csöppent a véréből, azóta értek a madarak nyelvén! Hát nem csodálatos? Szóval, köszi!

Az a helyzet, kedves Fafnir, hogy mi mind-mind, egytől egyig folyamatos mítoszgyártásban vagyunk. Maga például ezzel a kedvesen akadékoskodó levelével éppúgy felforgatta és a feje tetejére állította az egész komplett ógermán mitológiát, mint én a magam dilinyós Eurüdikéjével az ógörögöt, és ezzel nincs is semmi baj. Maga ugyanis – már elnézést, hogy ezt így szemérmetlenül a szemébe mondom, de tulajdonképp – az égadta világon senkit se érdekel. És nevetni fog: önmagában Eurüdiké se érdekel senkit, bizony hogy nem, sőt (de ezt már tényleg csak magunk között mondom) tulajdonképp maga a Magasságos Atya­ú­r­isten se érdekel senkit, azon túl persze, hogy szakálla van, és ezáltal (egy bizonyos szögből nézve) rendkívüli módon hasonlít a saját tulajdon apukánkra. Merthogy igazából róla szól az egész. A saját apukánkról meg a saját anyukánkról, meg a nagybácsikánkról meg a nagynénikénkről, meg az összes létező valahai és eljövendő kapcsolatunkról, vonzásainkról és irtózásainkról, mindarról, amiről olyan nagyon nehéz egy az egyben beszélni. A konkrét példánál maradva: végül is az ember lánya mégse hívhatja fel csak úgy a saját, tulajdon, faképnél hagyott exét, hogy az akkor most azonnal kapja magát, ugorjon fejest a Felejtés Vizébe, és egy-kettő, jöjjön érte a kocsival… á-á! Jól is néznénk ki. Inkább szépen fogja magát, ír egy eszement versikét a hoppon maradt Eurüdikéről (elküldi a Be­szé­lő­nek, történetesen…), és kész. Ezzel aztán le is van tud­va. Minden maradhat a régiben. Kicsit komolyabbra fordítva a szót, kedves Fafnir, a mítosszal való játék számomra csupán egy közös nyelv használatát jelenti: nem feltétlenül (sőt, a világért se) AZT akarom elmondani, amit mások, de mindenképp ÚGY, hogy értsék. Aki ír, annak legelőször is ezt a fura dealt kell ügyesen megkötnie. Ha a maga egyedi, különös és senkihez sem mérhető lényét akarja megmutatni (márpedig ezt akarja, ha nem ezt akarná, termékmenedzsernek menne, nem írónak), akkor ehhez előbb el kell tudnia fogadtatni önmagával – és el kell tudnia hitetni má­sokkal –, hogy alapvetően mégiscsak olyan, mint ők. Hogy nem más, nem több, nem különb, hogy egy nyelvet beszélnek, hogy „Egy vérből valók va­gyunk, Te meg én”. Hogy EZ az Eurüdiké UGYANAZ az Eurüdiké, csak épp egy picikét MÁSKÉPP viselkedik, és legfőképp MÁSKÉPP gondolkodik a világról. Erdős Virág extravaganciájára ugyanis senki se kíváncsi, lássuk be, Eurü­diké extravaganciájára (pontosabban az Eurüdiké bő­rébe bújt Erdős Virág extravaganciájára) viszont igen, mert ahhoz bárkinek köze lehet, sőt. Mind­nyájunknak, egytől egyig köze van. Gon­do­lom én.

Hát, valahogy így van ez, kedves Fafnir, kicsit komplikált, belátom, de közben meg érdekes is. Tu­lajdonképp nincs is ennél érdekesebb. Ja, a kisiskolásokat csókoltatom, és üzenem, hogy most azonnal térjenek eszükre, és dobják ki az ablakon a Gyű­rűk Urát meg a Gyűrűk Szövetségét meg A király visszatért meg a Harry Potter egyet meg a Harry Potter kettőt meg a többit, mert ez a sok humbug sajnos egytől egyig mind abban a híres-nevezetes pokolbéli mítoszgyárban született, magyarán az ördögtől való. Nem is beszélve Dosztojevszkijről, aki meg egyenesen tele van ördögökkel, úgyhogy Mosó Masa Mosodája, slussz-­passz. Még esetleg Gőgös Gúnár Gedeon, ab­ból nem lehet baj.

Távolságtartó szeretettel,
v

Erdős Asszony!
Németh Úr!

Őszinte felháborodással írom ezt a levelet.

Én az Etus néni szomszédja vagyok, néhai József Etelkáé, s Ön, tisztelt Németh úr, az ő öccséből s a mi legszentebb irodalmi hagyományainkból űz tréfát. Mi ez a novella, ez az Eszméletlen című? Mit képzel Maga? Azt hiszi, nem vesszük észre? Hol öregkori versekkel űznek tréfát a költőből, hol meg ilyenekkel, Barguzinba nem küldik majd el szegény Attilánkat? hát hol a határ, Németh Úr?

És Maga, Maga, Erdős Asszony, Maga hogy gondolja, hogy Máriát, Eurüdikét, de még a Mikulást is hogy ilyen színekben tünteti fel? Nem szégyelli magát? Meddig akarja ezt folytatni? Kiket akar még kigúnyolni, pellengérre állítani, kellemetlen helyzetekben ábrázolni?

Fertő. Azért majd ha válaszoltak, a krumplit felhozhatják, mert az ötödiken lakok, s elromlott a lift.

Özv. Kerecsendy Kálmánné
nyugdíjas tanítónő

Igen tisztelt Asszonyom!

A legfontosabbal kezdem. A magam nevében a legnagyobb örömmel vállalom a burgonyaszállítást. A burgonya szó puszta kimondása mérhetetlen élvezetet okoz, kora gyermekkorom óta, az a pipiskedő, buta agresszivitás, amit az artikuláció mintegy fölajánl, de legalább is készséggel tesz lehetővé, egészen egyszerűen lenyűgöz. De ez nem tartozik ide. El­né­zését kérem, elragadtattam magam.

Ami a határt illeti, kedves Asszonyom, attól félek, rossz híreim vannak. Nincs határ, az irodalom, aminek, felteszem, dolgos életében Ön is hű napszámosa volt, amennyiben apró gyermekek ezreit tanította az ábécére, nos, az irodalom nem tisztel semmit, se istent, se hazát, apáról-anyáról már nem is szólva. Az Ön által felháborodással olvasott prózaféle mégis tiszteletadásnak készült, és játéknak persze, ha véresen komolynak is. Igaz, nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, hogy egy másik zsenit idézzek.

Magam a krumplit talán az ún. rósejbni formájában kedvelem a legjobban, az Anyám gyakran sütött vacsorára, ha nem volt hús, hát a forró olajban harsogó hasábokra egy váratlan pillanatban tojássárgákat ejtett, a fehérjét pedig félretette későbbi fölhasználásra, ami aztán rendre elmaradt. A fél pohár fehérje néhány napig a hűtőben várt a jobb sorsra, hiába, aztán kiöntöttük a vécébe. Szerettem nézni, ahogy az örvénylő víz a semmibe kavarja. Ha visszagondolok rá, harminchat fokos lázban égek, mindig. De talán ez sem tartozik ide.

Megértésében bízva kívánok hosszú, boldog életet.

Üdvözlettel: Németh Gábor

Édes, drága Kerecsendy néni!

Magának teljesen igaza van! Rettenetes dolgokat mű­velek, de az még hagyján! Ha legalább vicces lennék közbe’, de nem! Meg is írta egy (másik) kedves (és nem kevésbé szerény) „méltatóm”, miszerint: „a Recenzens [így, nagybetűvel! – én] …elcsodálkozik ennyi bárgyú ízetlenségen, és úgy véli, nem a szent profanizálása a baj, hanem a szellemtelenség. A nagy téma ugyanis némileg kötelez.” A szerzőnek (így, kisbetűvel – én) ez esetben persze csupán egyetlen mentsége lehet: hogy tulajdonképp önmagát sem kíméli, sőt, valójában kezét-lábát összetöri, úgy igyekszik „kigúnyolni”, „pellengérre állítani” és ilyen-olyan „színekben tüntetni fel”. Egyetlen példa a sok közül, ha meg tetszik engedni: „Erdős Virág az egy veszedelmes programféreg, az ember épp csak ráklikkel, és máris kész a baj.” Na tessék. Hát kell ennél több?

Viszont van egy jó hírem, drága Kerecsendy néni: megjavult a lift!

Úgyhogy tessék már egy kicsikét örülni!

Szeretettel:
Erdős (az alagsorból)

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges