Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

A bánat szürke, néma postás, mondja a postásom, sovány az arca, szeme kék, folytatja a postásom, keskeny válláról táska lóg le, szövi tovább a postásom, köntöse ócska, meg setét – fejezi itt be a postásom. Mellében olcsó tik-tak lüktet, folytatja a postásom, az utcán félénken suhan, közli a postásom, odasímul a házfalakhoz, ezt sem hallgathatja el a postásom, és eltűnik a kapuban – szomorodik el a postásom. Aztán kopogtat. Levelet hoz.

Azt mondja a postásom, hogy ő tulképp azért lett postás, hogy vezekeljen, anno épp egy postáson követte el, lehetett ekkor, ő, a jelen vezeklő, vagy ötéves, és fondorlatosan elcsábította, s a postás, aki volt vagy ötven, mit tehetett erre, ugye bérből és fizetésből, húsból és vérből, egyszerűen nem volt más választása, nem is lehetett más, hiszen VérbőlBérbőlHúsbólFizetésből, namármost ő viszont így gratis hozzájutott egy szép, kövér neurózishoz, amiért nem elég hálatelt szívvel hálás, így aztán most vezekel, ezért postás, csak az a gond, hogy nem egészen az történt, amire számított, az utcai bántalmazások, az ebek harapása, nemhogy kioltotta volna a múlt történetének bűnparazsát, bűnzsarátnokát, sőt, egyenest bűnzsarnokának utált életét, hanem ehelyett felsorakozott a többi őt üldöző történet közé, így, ha épp elkapja valami félsz, akkor nemcsak a múlt postását, az anno-postást, a minden bizonnyal mára már néhai postást látja, hanem még emellett ott a jelen kutyája, amelyik épp harap, meg a jelen garázdája vagy micsodája, amelyik épp lesújt, s veszi elfele azt a táskát, de hogy lennie kell, egyszerűen biztos van valahol egy hivatal, ahol felírják az általunk elkövetett bűnöket meg a rajtunk elkövetetteket, s mikor egyenlő lesz a két summa, amikor a mérleg két serpenyője alá olyan vízszintes vonalat lehet húzni, mint a zenei A vagy a null kilométerkő, amikor Justitia végre teletette bendőjét az elégedettség lakomájával, akkor megállhatunk, s mondhatjuk, na, most lehet új életet kezdeni, hic salta, végre Rhodoszba értünk, csak az a gond, hogy lehet, már jártunk ott a hivatalban, épp ki akartak írni a boldogtalanság-szabadságból, szaladt volna a felmentő toll, csak nem vettük észre, nem tudtuk észrevenni, azt hittük, a hivatal nemhivatal, a felmentő analfabéta, hogy a tollról ne is beszéljünk.

Azt mondja a postásom, ez most egy másik postás, hogy ő meg azért ment postásnak, mert fizikus volt, s mikor meghallotta azt a viccet, hogy: „Mit kérdez az épp munkát talált bölcsész a még munkát kereső fizikustól?”, akkor rájött, hogy nem az a baj, hogy fizikusként nemzett két gyereket, s nem is az, hogy szamármód a jövőjét nem tekintve épp egy bölcsészt vett el, hanem a baj az, hogy mint hörcsög a szűk uborkásüvegben, csak tapossa maga alatt a SzeretemAMunkám meg az AzértLettemFizikusMertEhhezÉrtek dacos mondatait, ahelyett hogy megoldaná életét, de mikor meghallotta a poént, akkor végre felfogta, hogy finita!, az ő szakmája még a postásokat harapó ebeknek sem kell, ekkor fogta, és azonnali hatállyal kilépett, meg se várva, hogy felveszik-e a postára, de persze, szerencséje volt, mert az ilyeneknek mindig szerencséjük van, hogy a milyeneknek?, az olyanoknak, akik egy egyszerű viccpoénból le tudják szűrni az élet párlatát, mert persze a vicc poénja nem volt más, mint hogy: „Kecsapot is a BigMac mellé?”

Azt mondja a postásom, ez most egy harmadik postás, nem a FondorlatosPostáscsábítóVezeklő és nem is az ExFizikus, hanem a RoppantBátor, hogy van neki egy sebésze, s ez mindig nagyon érdekes, ha egy postásnak van valamije, az ugyanis jelentheti azt, hogy van valóban egy sebész, akinek a szikéje alá került, aki megmetszette, mint tolvaj a (postás)pénzestáskát, vagy jelentheti azt is, hogy egyszerűen a területén van egy sebész, akinek viszi a levelet, a simát vagy az ajánlottat, vagy szombatra esetleg bevállalhatja a külön küldeményeket is, mint a Hirdetési365 vagy a LegyenÖnIsWellnessBaby, de nem, ennek a postásnak egy valódi sebésze volt, akihez írd-és-mondd benyitott, csak úgy, bekopogott, s aki eztán őt rögtön el akarta altatni. Hohó, barátocskám!, mondta ez a postásom, illetve csak mondta volna, meg azt is, hogy nem eszik olyan forrón!, de sok alkalma nem volt bármit is mondani, ugyanis magasodott fölé a sebésze, a sebészeket először magasodni tanítják, az első szigorlat a Magasodási Szigorlat, abszolút magasság-független vizsga, magasodni lehet 150 centi magasan is, és van, aki 220-szal is képtelen, a kitűnő vizsgaeredményt az szavatolja, ha vki úgy tud a másik előtt megállni, hogy annak elálljon a szava, ne tudjon megszólalni, s így a sebész a vágási akaratát könnyen át tudja vinni páciensére, viszont utána jön a második nagyon kemény szigorlat, a Nyelvjáték Szigorlat, erről a vizsgáról biztos forrásból értesült a postásom, a Nyelvjáték Szigorlatnak meg az a lényege, hogy a CsakKicsitBeteg beteggel, miközben első pillanatban közölni kell vele, hogy minden bizonnyal nem e miatt a betegség miatt kell majd a temetéséről gondoskodnia, aközben el kell vele hitetni, hogy ennek a köztünk szólva jó hírnek és + viszont minden kellemetlenségnek ellenére ezt a bajt is orvosolni kell. A Nyelvjáték lényege, hogy gyorsan kell játszani, de hathatósan, mindenesetre úgy, hogy a kétely szivárványszínű bogara beüljön a magát teljesen egészségesnek állító páciens süket fülébe. Ha valaki átmegy a Nyelvjáték Szigorlaton, no, ekkor kezdődik csak a szakmai okítás, de ez jobb, ha köztünk marad, mondja a postásom, szóval, hogy szinte be sem nyitott még, hangsúlyozza: hívatlanul, bejelentés nélkül, amiről így utólag azt gondolja, valószínű a helyi szokásokkal szembemenve tette, persze ez csupán tájékozatlanságból fakadt, dehogy akart ő szembemenni, sőt, már azt a meggondolatlanságot is megbánta, hogy egyáltalán bekopogott, de akkor már fel lett téve neki a kérdés, hogy vajon altatásban akarja-e. Már ez az „akarja-e” is erősnek tűnt, nem, semmiképp nem „akarja”, legalább, ezt az „akarját”, ha feledhetnénk, de ha már, akkor NEEEEEEEEEeeeeeeeeeeeeeeeeem!, na altatásban, aztán végképp nem, mondta volt a postásom, akkor viszont türelemmel viselje, kb. egy óra lesz, mondta a postásomnak a sebésze, s ezzel beírt egy riasztóan közeli időpontot, majd ördögi vigyorral bejelentette, hogy persze erre az időpontra lehet eljönni meg nem eljönni, ez utóbbi esetben viszont a postásom legyen kedves a baját, amivel mennyi ideje is felejt el orvoshoz fordulni?, ekkor a postásom mondott egy számot, épp a felét a valósnak, amire bólintott a sebésze, magában az eltelt időt épp kettővel szorozva meg, s így megállapodtak abban, hogy akkor a postásomnak nem sürgős, sőt, akár egy hónapja is van orvosolni a bajt. No ennek se hozok levelet, gondolta a postásom kifele menet, se ajánlottat, se elsőbbségit, még táviratot se, akkor lássam, amikor a hátam közepét, dohogott, de aztán természetszerűleg a megbeszélt időpontban ott feküdt a zöld műtő kies gyepén, vagy a műtő zöld, kies gyepén, kinek hogy, s valóban fájdalmat semmit nem érzett, s már majdnem azt gondolta volna, hogy HawaiiRióSunshine és hogy akkor is lehet Bambi, ha az emberen egy lyuk tátong, bármit mondjon a postásom, azért elég perverz érzés, fekszik moccanatlan, nem érez semmit, miközben tudja, hogy likas, s hogy csak azért nem szökik ki önmagából, mert valami égett szagú gépezettel vezetékről vezetékre eltömik, szóval Bambi lett volna már majdnem minden, mikor a postásom sebésze kurtán bejelentette, hogy nem találja. Nincs meg?, kérdezte volna a postásom, nyugodjon meg, mondta volna, nem vész az csak úgy el, próbáljon viszszaemlékezni, hol látta utoljára, bizony minden olyan esetben így tett volna, ha nem sajátmagán van az a lik, de ott volt, így inkább egyre megadóbban feküdt, emlékezve az utcája (ahol lakik a postásom? vagy a mi utcánk?, ahová levelet hord?) egyik magyar vizslájára, aki mikor leégett a házuk, a kutyáék háza, teljes testében remegett, de feszes vigyázz-ülésben nézte végig a tüzet és az oltást, talán úgy ítélve meg a helyzetet, ha ő úgymond jól viselkedik, ezzel elhárítja a bajt. Szóval, meséli a postásom, hogy mikor kiderült, hogy a baj nincs meg, elkódorgott, elbújt benne, ő, a postás nagyon jól kezdett viselkedni, próbálta kitolni magából a hibát, a rend ellen valót, de ettől az nem moccant, ezzel szemben viszont elhangzott a mondat, hogy akkor lemegyünk hat centi mélyre, no ne!, tessék visszavarrni, vagy fordítsuk vissza az időt vagy bármi, de ne menjünk le, semmilyen mélyre ne menjünk, s főleg ne hat centire, inkább igyunk egy vodkát, egy Unicumot, egy forró csokoládét, menjünk szánkózni, üljünk föl a ringlispílre, menjünk szaunázni, úszni vagy akár havat lapátolni, de mélyebbre, azt ne menjünk, azt semmiképp, de szegény postásom persze nem volt döntési helyzetben, hogynemondjam semmiféle pengeváltás nem segítette volna abban a szituációban, sőt, nem is rontott volna helyzetén, ott pengét akkor csak más válthatott, ő egyszerűen kizárólagosan véleményezési joggal rendelkezett, ha szólt volna, hogy jó vagy hogy nem jó, az a vélemények oly egykutyája lett volna a sebésze számára, hogy még, de sajnos ezzel a postásom el is indult a lejtőn, mert bizony mióta izmai átvágva, panaszkodik szegény, korábban rettegett jobbegyeneseit nem féli senki, eddig, mire szétterítette a levélállományt, kész volt az estebéd, estebéd után sose maradt mosatlan, s nem is kellett már behúznia a férjének, automatikusan ment minden, ha meg nem ment, csak egy hercig ejnyét intett a férjnek, s az iszkolt a mosatlanhoz, most meg, hogy büszkeségét ne érje csorba, muszáj volt vennie egy mosogatógépet, vazeg!, s mindez azért, mert hetekkel azelőtt óvatlanul bekopogott egy ajtón. De azért elárul valamit, így a postásom, ő már tudja, hogy a kórház-finanszírozás hogyan oldotta meg a saját problémáit, s mivel hallja, a kultúrafinanszírozás megoldásán fáradozom, hát elárulja, a műtét előtt alá kellett írnia egy papírt, s abban persze egyrészt az állt, hogy beleegyezik a műtétbe, de csak egyrészt, másrészt viszont az, hogy melyik céggel szerződik, ő például a Mercedesszel írt alá szerződést, minek értelmében a sebésze egy csinos Mercedes-emblémát kanyarított a bőrébe, most is ott van, meg is mutatta a postásom, pedig jó hideg volt az utcán, de tényleg szép embléma, s ha így legalább a kórházak talpon maradhatnak, akkor mért is ne, csak hogyan lehet ezt alkalmazni a kultúrára?

Azt mondja a postásom, ez megint egy másik postásom, hogy ő meg azért ment postásnak, mert korábban színikritikus volt, s eléggé megkedvelt egy társulatot, hogynemondja, bízott bennük, sőt, most is bízik, de inkább levelet hord, mint hogy megírja a véleményét az újabb produkciójukról. Merthogy állítólag most a Kísérletezés Éve folyik náluk, hátmitmondjon ez a kritikusból avanzsált postás, reméli, ennek is vége lesz egyszer, mert ez a szeretett társulat szeptemberben is kísérletezett egyszer, ő, a postás, akkor is ki szeretett volna menekülni, de most már másodszor kísérleteznek az évadban, s kezd tele lenni a halászvadászmadarász-cipője, miközben a társulat egy szemet nem romlott, sőt!, erről bárki meggyőződhet, ha megnézi a Peer Gyntjüket, amit ugyan nem a saját rendezőjük rendezett, de a rendező maga sem romlott, erről pedig bizonyosság az újramunkált Sirájuk, ahol, meséli a postásom, a korábbi változat kintjét beengedték a darabba, úgy értve, eddig bent a darabban szomorkodtak, kint meg felvonásvégről felvonásvégre kinevették a szomorúságot, most meg beengedték a kinevetést, és kizárták a felvonásvégi játékot, viszont a darab utsó felvonása nyilván felújítás alatt áll, mert az úgy fityeg jelenleg az előző változat felvonásvégi tréfája nélkül, mint IdeMostEgyNagyKabátMárkanévKéneNemTudValakiSegíteniKérdiAPostásom-kabáton a csüngőfejű gomb. De most a rendezőjük úgy látszik bemakacsult, már másodszor akarja bizonyítani, hogy közepes szöveget az égbe képes emelni, ezen kívül klisékre jár a feje, úgy látszik, be akarja mutatni, hogy ilyet is tud, de most már igazán elhisszük, kérjük vissza a régi, saját fejével, s nem a jelenlegi kísérleti színház kliséivel gondolkozó rendezőt, mondja a postásom, de addig is átad két csekket meg egy ÖN Nyert! feliratú levelet, ahol már kintről is láthatom, hogy ÉnVagyokABoldogNyertese a mindegyminek, csak meg kell rendelnem egy másik mindegymit, hogy legyen majd mit kihoznia a postásomnak, s ennyit igazán megtehetek egy jelenleg álruhát öltött kritikusért.

Bakfitty, mondja a postásom, s elrohan, ez nem az előző, ez egy másik postás, ez most úgy látszik, nincs mesélős kedvében, nem csoda, a területén elveszett egy üdülési csekk, ráadásul ajánlottból, szegény bakfitty postásom.

Azt mondja a postásom, hogy olvasott egy könyvet, ez egy olyan olvasóféle postásom, s hogy megdöbbent, mennyire nem lehet gyűlöletből írni, mondja a postásom, de nem morális oka van ennek, mereng a postásom, hanem egyszerűen a gyűlölet dögunalmas, közli a postásom. Melyik könyvet olvasta?, kérdem a postásom, mire felkacag, hogy melyik könyvet tettem unalmamban a felénél le?, Martin Walser krtikus-ölőjét, az Egy kritikus halálára írtat, hogy lehet valaki akkora marha, kacagja a postásom, hogy a saját kritikusát megénekli, az ilyen író az alapvető játékszabályokkal nincs tisztában, vagy ha oszlopot akart emelni kritikusának, nevezett Reich-Ranickinek, akkor az műanyagra sikerült, Ehrl-Könignek, a könyvbeli Reich-Ranickinek sem a fényes, sem az árnyoldalai nincsenek érdekesen festve. Vagy épp ezzel az unalmas könyvvel kívánta utált kritikusát földbe döngölni?, hogy épp ennyit érdemel?, kérdi a postásom, akkor az mesésen sikerült, bazsalyog a postásom, de ennyi időt ezzel eltölteni, akkor már kivihette volna inkább a leveleimet, pukkadozik a postásom, csak betegre ne röhögje magát, mert ugyan úgy tűnik, vannak postásaink számosan, de sose lehet tudni, vannak-e annyian, hogy holnap is kihozza valaki a leveleket.

Azt mondja a postásom, ez is egy másik postásom, hogy ő világéletében postás szeretett volna lenni, gyerekkorában, az iskolai szünetben ki is próbálta, de aztán elsodorta az élet, elvégezte végül a bölcsészkaron a művészettörténet–latin–görög szakot, sokáig tanulmányokat írt, még a tanszék könyvtárosaként, aztán mikor racionálisabb lett az UNI működése, nevezzük UNInak az egyetemes tudás házát, csak hogy Heidegger-pajtás is örülhessen, aki az anekdota szerint e miatt a szó miatt hagyta volna el a katedrát, szóval, miután racionálisabb lett ott a lét, akkor végre saját vállalkozásba foghatott az én postásom, s egy betéti társaság hű kültagjaként írhatta tovább fényes tanulmányait. De mikor rájött, hogy ezzel nemhogy a víz / só / fűtés árát, de még a befizetendő járulékait sem keresi meg, ekkor, épp ezzel a felismeréssel valósulhatott meg gyermekkori álma. Végre szigorú szülei sem szólhattak bele a pályaválasztásába, maga ura volt, senki nem tilthatta el a postástáskától és postáskabáttól. Most, visszatekintve, sokat gondolkodik az elvesztegetett éveken, meséli kicsit sírósan a postásom, a sok lejáratlan kilométeren, a sok levélen, amelynek kézbesítője nem ő lehetett. Kéri a postásom ezúton a Jóistent, hogy a Magyar Postát őrizze meg minél tovább jó egészségben, s ígéri, hogy ezért a maga részéről minden este imádkozni fog.

Azt mondja a postásom, ez a volt nyelvész postásom, aki tulajdonképpen, ha jól belegondol, nem annyira szeretett volna postásnak menni, de, mint mondja, most már talán meg is szerette, annyi emberrel találkozik, tulképp grátisz stílgyak óra az egész, igaz, őt a nyelvészetben sem a stílgyak érdekelte, de nyafogással nem megyünk semmire, így aztán ő is élvezettel viszi a leveleket, bár azért látnivaló, ha már valaki a postásság révébe ért, nincs oka panaszra, ha vezeklésre használja is, mint az első, a FondorlatosPostáscsábító, azért, maga a munka mindenképp megnyugtató. Ez az ex-nyelvész postásom szereti a focit, afféle fociszerető, s igazán nem akar kukacoskodni, meséli, és őt is megrázta a hír, de vajon mért írt minden lap a tragikus hirtelenséggel elhunyt, harmincas éveinek elején járó focistáról, mert benne bizony megállt az ütő, egy minden téren sikeres, fiatal, egészséges sportoló miért lesz öngyilkos egyik pillanatról a másikra, de aztán olvassa a postásom az újságokat, s rájön, egyszerűen az újságírók elfelejtették, hogy a „tragikus hirtelenség” szókapcsolatban kódolt üzenet van, csak azt nem érti, mire gondolnak ugyanezek az újságírók, mikor a 93 éves bácsiról olvassák, hogy tragikus hirtelenséggel távozott, aztán még arról mesél az én postásom, hogy abban az általa is (nem csak a másik postás által) látott színdarabban, abban az Előtte-utánában hogy gúnyolták, bántalmazták az ő szeretett szavát, a „fincsit”, pedig, meséli a postásom, a fincsiben minden benne van, az élet szeretete, a habzsolás, a falánkság, az evés szeretete, hogy árad benne szabadon a csi, de eközben az első szótaggal meg van állítva az áradása, és egyébként is, egy „csi”-végű szót mindenkinek magához kell ölelnie, ez, ha nem is nyelvtörvény, de a nyelvvel való szeretetteli bánásmód törvénye, valamint, mondja a postásom, erről a valamintről is szót szeretne ejteni, ugyanis, mikor a legkevésbé sem tisztelt kiadójától peres úton és még a per után is inkasszóval beszedett, jól megérdemelt honoráriumát, amelyet a generatív grammatika tárgyában írott könyve után kellett volna úgy két évvel ezelőtt a szerződése értelmében megkapnia, szóval ezt a szép summát végre kézhez kaphatta, az első nagy befektetése egy BKV-bérlet volt, vége volt a napi kihordásnak, s az ex-nyelvész postásom felült egy villamosra, s hallja ám a hangosbemondóból, hogy a következő megállóban milyen más járatra lehet átszállni a villamosról, ErreErreErreErreErreErreErreErreErreValamintErre, s ez a valamint olyan valószerűtlenül hatott ott, a villamosban, a maga ökör választékosságával, hogy az én postásom, az én ex-nyelvész postásom azon nyomban szívére ölelte a BKV-t, s miközben egy könnycseppet morzsolt el a jobb szeme sarkából, azt mondta, ha nem találta volna már meg postásként az élet értelmét, ő bizony villamosvezetőnek menne, hogy ezt az édes valamintet, ezt a fincsi valamintet NapMintNap többször is hallhassa.    

Azt mondja a postásom, az irodalmár postásom, hogy őt bizony meglepte a Laci és az oroszlán kultikus imádata Japánban, mert persze Marék Veronika és összes hőse megérdemli, hogy szeressék, de hogy tolltartó-, táska-, füzetborító-, naptár- és jegyzettömbborító hős lett a félénk Laciból és bátor oroszlánpajtásából, hogy a japánok könnyesre sírják a szemüket, ha még a megjelenés napján nem jutnak napi betevő Boribonjukhoz, ez neki egy kicsit fura, meg hogy ő, az irodalmár postás nézte, hogy az az igen fiatalon elhunyt focista miket volt kénytelen a trikójára felpakolni, mielőtt kifutott volna a gyepre, hogy csak a Fotex-reklámot, az Avist, az MKB-t meg a Symphoniát említse, bár egyáltalán nem biztos, hogy jól emlékszik, mindenesetre, ha Laciból ilyen kultusz lehet, nem volna egyszerűbb legalább sportolóink egy részét, vagy legalábbis a nadrágszárukat egy kis időre az irodalomnak kölcsön adni? középpályán Nemecsek Ernő, így az irodalmár postásom, bal szélen Melchior, jobb szélen Baradlay Richárd, vagy ne keverjük?, legyenek csak kortársak a pályán?, hirdessék csak őket focistáink, s keljen el belőlük napi ezer példány?, s vigye a foci, majd pedig emeljék más sportok égbe az eladott példányszámokat?, kisportolt testeken irodalmunk remekei, micsoda fúzió!, Mustafa Mukkerman elindul a labdával, Coca Mavrodin átveszi, és csel, újra Mustafánál a labda, vissza Cocának, és Coca lő, góóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóól!

Azt mondja a postásom, a családszerető postásom, hogy milyen jó, hogy idén is megúsztuk az Öngyilkosok Napját, más szóval Karácsonyt vagy ki hogy nevezi, s hogy bámulatos, ahogy minden évben nekirugaszkodunk, hogy most, idén nem nyomasztjuk majd szeretteinket azzal, hogy itt, most, ma kell szeretni, és hogy nem, végül mégsem megy, illetve, hogy csak azok tudják megcsinálni, akik ez elől a szerencsétlen nap elől elmenekülnek, persze nem véglegesen, nem kiugorva ablakokon vagy begyógyszerezve, hanem csak úgy, el a hegyekbe, s hogy megfogadta ez a családszerető postásom, hogy jövőre tényleg elmennek erre a kis túrára, amelyiket az egyik lap javasolt: piciny elő-shopping a párizsi Lafayette-ben, aztán átruccanás a londoni Harrodsba, majd a müncheni Fünf Hofe, s csak ezután, a végső, apró ajándékokat fogják beszerezni a moszkvai GUM-ból, hogy örül majd a négy gyerek, mert persze, hogy őket is magukkal viszik, amúgy is komálják a bevásárlóutakat, még az utca végéig is szívesen elmennek kenyérért, szóval jó lesz ez így, meg már akkorra úgyis ez a sok postás annyi zsozsót összegyűjt majd a kultúra számára, hogy győzik számolni, tehát egy ilyen kis út nem ütközik már semmibe, napi úti falat, és persze örömét leli majd abban a kultúra, hogy kicsit visszahálálhat a postás-családnak, mert bizony ez a postás, ez a családszerető postás, ez a postásokra is mint kis családra gondol, nem is lehet felróni neki, ő se postásként kezdte, karmester volt egy jó nevű zenekarnál.

Mondják, mondják a postásaim, s velük örülök, hogy végre ebben a szakmában megtalálták magukat, hogy a Magyar Posta mint Mária védő köpönyege mindenkit magához ölel, és ezzel sok más területen is segítenek, én pedig csak azért nem leszek postás, mert valakinek várnia is kell a leveleket, meg persze élvezem, hogy mindennap becsönget az egyikőjük, sose tudom, melyik, a Vezeklő, a Családszerető, az ExFizikus vagy az Irodalmár, onnan ismerszenek meg, hogy mivel neológ-postások, soha, egyikőjüknek sem jutott még eszébe kettőt csöngetni, talán egyszer valahogy szólok nekik.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges