Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

„Templom a természet!”, mondja a szerkesztő, miután térdre esik a tenger hóban, épp megpróbálunk megmászni egy mászásra inkább talán alkalmatlannak mondható hegyoldalt, „élő oszlopai időnként szavakat mormolnak összesúgva” – vágom rá, de látom, ezt nem kellett volna, TöbbSeKell sirámok pottyannak ki a szerkesztőből, erednek, folynak, ömlenek, zúgnak, vízesőznek belőle a panaszok, jóbzik a szája szegénynek, hisz még indulás előtt, még akkor is szavakat próbált öszszerakni, szavakat, melyek egymással semmi módon nem kapcsolódtak, először energiatakarékos módon kimosta, avat be titkos életébe, aztán gyengéden többször egymás után kiöblítette a mondatokat, s csak eztán szedte szavakra őket, hogy aztán újra összerakja a kicsinyeket, hát nem kéne végre szobrot emelni a Meggyötört Szerkesztőnek?, kérdi, de!, hogyne!, nyugtatgatom, s már előre látom, amint a talpazatról vádlón veti ránk mosolyra sose érő tekintetét, „A Meggyötört Szerkesztö” – áll ércnél maradóbban a felirat, így, röviddel zárul egy jobb sorsra érdemes életpálya, de még mielőtt a szerkesztő újabb panaszárba foghatna, átbuckázunk egy, a hóban puhán elrejtőző kőrakáson, s sétánk új értelmet nyer.

A win&win módszer, aminek semmiképp nem elfogadható fordítása, hogy csöbörből vödörbe! (Maga azt csak úgy érzi…)

Ritkán tud kevésbé fájni a kultúra dögrovása, eljelentéktelenülése, mint mikor térdedből előforr a vér, tenyered lehorzsolva, s a karodról nem tudod eldönteni, vajon repedt-e, törött-e, vagy csak szimplán sajog. Ilyenkor jó előállni „a témával”, beszéljünk róla?, csak nyerhetünk vele!, a win&win minden helyzetre alkalmazható. Akár kiérsz a hóból, akár nem, mindenképp meg fogod bánni, hisz sajogni az erdőn künn vagy fagyni meg bent, egyik sem túl biztató perspektíva, mondtuk volna korábban, de mainapság javunkra fordítunk mindent, sose mondjuk, csöbörből vödörbe, sose!, jöhet lábtörés vagy fagyhalál, zászlónkról előlobog: WIN&WIN!, KardKiKard!, világvég?, nemzethalál?, WIN&WIN!, AIDS?, rák?, pestis?, himlő?, madárláz?, WIN&WIN!, szeretteink halála?, WIN&WIN!, mély csalódás?, WIN&WIN!, édesemről kiderül, nemcsak hogy mást szeret (excsöbör)?, hanem az is, hogy engem nem (exvödör)?, WIN&WIN!, fuvolázom a szerkesztőnek, aki sebeit nyalogatva könyörgőre fogja, ha ez az esés nem volt elég ahhoz, hogy nyilvánvalóan végtelenül érdekes mesémtől megszabaduljon, akkor csak bátran!, reggel a mondatmosás, most a voltegyszer, de ha kell, hát vágjunk bele. Jártam a Nemzeti Színház szoborparkjában, jelentem be, JézusÉsAnnakASzíve, s erről kell most hallgatnom?, sajogja, de muszáj folytatnom, mert ennyi szomorú mignont ritkán lát az ember egy félig lepusztított süteményestál tetején, nem, nem randák, nem rútak, mesélem, s látom, hogy a szerkesztő megadja magát, inkább az bántó, amit sugallnak, amit a színházról közölnek. A szerkesztő ekkor három csepp vért hullajt a hóra, köttessék ezennel közöttünk szerződés, kerül, amibe kerül, idefagy vagy sem, ígéri, végighallgat, de ahány mondat, annyi csepp, fognám hát rövidre, rendben!, röviden hát be a park jelzésszerű kapuján, Melocco Miklós tár kaput számunkra, az ő alkotsán keresztül jutunk be, illetve tulajdonképpen egy széthúzott színházi függönyön át sétálunk be, ha szigorúan vesszük, akkor beléptünk után már a képzelt színház színpadán vagyunk, s végtére ez az egyik legszínházibb gesztusa a térnek, nem a színpadi függöny felidézése miatt, hanem azért, mert ez a kapu díszletként áll, mellesleg szomorkodik, s szomorúságát nem a kapuzat magánya, hanem Melocco szobrai okozzák, a sivárság, ahogy a nemzet hatalmas színészeit sikerült megformálnia, mintha betonba keverte volna őket, Latinovits és Tolnay Klári a semmilyenségükkel üdvözlik a park látogatóit. CSEPP, szép, kövér, meleg vércsepp. Melocco ezen a szobrán is előveszi kedvenc drapériamotívumát, amely a győri és szegedi Radnóti-szobrán is megtalálható, akár a Petőfi Múzeumban levő keservesen szemlélhető – MondjukBátranKi, húgyszagú Ady-oltárán, nem lett szoborba öntve, ettől a bűz, erről a szobrász tényleg nem tehet, de TényAmiTény, homeless-szagú szobrot, elnézést a nempíszíért, nehéz elfogulatlanul szemlélni – vagy ott drapériázik a művész a Kerepesi temetőben levő Antall-emlékművén is, Melocco sajnos egyre édesebb motívumokat formáz, s mivel vonzódik a nagyformátumú személyiségekhez, alkotásai egyre visszásabbaknak tűnek. CSEPP, szerkesztői vércsepp. A parkban szoborlik Timár József is, amint Arthur Miller darabjában, Az ügynök halálában görnyed két hatalmas bőrönd súlya alatt, ez mondjuk tényleg színházat ábrázol, Párkányi Raab Péter alkotta, s ha elfelejtjük, hogy a Nemzeti Színház falát díszítő kilenc múzsát is ő szobrotta, meg hogy Latabár Kálmán Párkányi szobrán inkább nevetséges, mint nevettető, színház helyett inkább valami vásári komédiában volna a helye, s helyette inkább Soós Imre-szobrára emlékezünk, ami viszont mozgalmas és nagy terű, a Körhintából idézi meg a fiatalon elhunyt színészt, Soós egy légből leereszkedő hintán ül, keresztbe pördül a hinta lánca, s a film ismerői azt is tudják, kit keres a tekintete, szóval, ha a Timár- meg a Soós-szobrokat nézzük, még tán közelítünk is a színházművészethez, s van Párkányinak még egy emlékezetes alkotása, Gobbi Hilda szobra, a színházi széksoron üldögélő, cigarettázó Gobbié, aki a lerombolt Nemzeti Színház ravatalát nézi, a széksor foghíjas, az egyik szék helyén egy pár agyonstrapált cipő, Gobbi vénséges, de tekintete fürge, s a Gobbi,- Timár-, Soós-szobrokkal ezzel talán fel is soroltam a megjegyezhető szobrok sorát. CSEPPPPP. A parkban vannak még Marton László-szobrok, Major Tamásé, Sinkovits Imréé, Sinkovits épp Mózest játssza, kezében kőtábla, épp hajítaná el, Major pedig III. Richárd a szobron. Ne feledjük: CSEPP, van, aki eközben vérét ontja. Mindkét mű határozottan és sebzően unalmas, a Major-féle III. Richárdról pedig tudjuk, hogy a magyar színház történetében fontos szerepet játszott, ötvenhat elején szinte Rákosi-ellenes tüntetés volt ez a darab, s ugyan a színrevitel teljesen konzervatív volt, amin persze nem lehet csodálkozni, ha még arról is vita folyik, vajon lehet-e egyáltalán Shakespeare-t játszani, mégis, egészen friss, életerős fuvallat áradt be ezzel a színházba, jelesül a tagadás szelleme. A harmadik felvonásban ugyanis szinte egy-az-egyben egy koncepciós per magyarázatába kezdenek, Lord Hastingséba, csípős szellő ez az ötvenes évek fojtogató levegőjében. A nem túl nagy SzíniSzoborParkban van még pipiskedő Kiss Manyi, bántóan semmitmondó Ruttkai Éva. Bántó, mert a színészetet (kevés kivételtől eltekintve) úgy ábrázolja, mintha az a kellem és a báj találkozása volna. Bántó, mert színészek úgy lettek itt szobrontva, mintha feladatuk a mosolygás és a megható semmiségek rutinszerű előtálalása volna. S főképp bántó ez akkor, ha olyan színészeket ábrázolnak így, akik igencsak szenvedésüket vitték a színpadra, igencsak nem meghajlásokból és pukedlikből állt az életük. Latinovits Melocco szobrának, kapuzatának, függönyének védelme mögé bújva olyan, mint egy jóllakott napközis, mint egy jó magaviseletű kisiskolás, akinek mindjárt kitöltik a csupa-ötös bizonyítványát, s máris büszkén iszkolhat haza. Ruttkai Éva talán Ibsen Nórájából lépett elénk, de akárhonnan, akármelyik szerepéből is tévedt a parkba, szomorú így itt látni, ilyen semmitmondóan, így bárki állhatna ott. Major III. Richárdját legalább a színháztörténet megmagyarázza, de tényleg ennyit akart mondani a szobrász magáról az alakról? Tolnay Klári szomorúan (és bájosan) mosolygó szürkeség. És többnyire ez a szürke kép ragad ránk mindenünnen, mintha ez volna a magyar színház, mintha ilyenek volnának a magyar színészek, mintha minden szürke volna körülöttünk, szürke az egész színházi világ, mintha semmi mást nem tudna a ma színháza, mint a múltba révedni, s a színház ravatalán zokogni szüntelen. Egyik szemünk sír (rendben, joggal) a színház múltján, a másik pedig unatkozva nézi a szobrokon oly keveset jelentő színészeinket? Ha ezt akarta ez a szoborjátszótér ábrázolni, akkor sikerült. Timár, Soós és Gobbi szobrainak kivételével. A többi néma semmi. Unalmas, száradó mignonok egy félig lepusztított süteményestál tetején. A szerkesztő felnéz, körötte vértócsa, a történetem igencsak meghatotta, akkorhát…, akkorhát?, s gondolom, most dicsérően fog megemlékezni valamiről, esetleg egy ollózó mondatával megjegyez valamit, ami a témába vágna, de nem, a szerkesztői szigor csak annyit fűz a hallottakhoz, hogy akkor ő is lemondana a Meggyötört Szerkesztő(ö) szobráról, lám, WIN&WIN!, olyankor is előállhat, amikor az ember már nem is várná, mert ne feledjük, volt itt esés, WIN&WIN!, de épp most kászálódunk fel belőle, WIN&WIN!, volt bánat, WIN&WIN!, ami miatt szobor kellett volna, de végül lemondtunk róla, WIN&WIN!, s még el is mondhattam WIN&WIN! egy szomorú WIN&WIN! élményemet, hát semmi csöbörből vödörbe, oly WIN&WIN! minden, mi otthon is szeretjük a parkot, WIN&WIN!, esésre honn ’lé-ékezni jó, WIN&WIN!, „gyorsan mosdani!” – szívseb, testseb, WIN&WIN!, és tudja a fene, hogy kapható-e bambi WIN&WIN!, egyáltalán, mi az a bambi? Azért arra, hogy ez az ital nincs is, meg nem is kell meginni, mondja valaki, hogy nem WIN&WIN!

A hit módszere, azaz mindenhol lappanghat tunguz nátha

Megteáztunk. A szerkesztő átkötötte magát, én csak a Cutiflexben és a Salvequickben hiszek, azzal balzsamoztam be magam. Hit, hit, hit. A legjobb mosóporban, a természetgyógyász szerekben, a fogyókúrában, a wellnessben, Kierkegaard színházának tüzében, az orvosomban és a gyógyszerészemben, abban, hogy a szakadék nem arra való, hogy beleessünk, hanem, hogy átugorjuk azt. Macókáékhoz, A jelmezbál című, kierkegaard-i mélységű Aaron Judah-mesében három különös idegen toppan be. Földönkívüliek, akik ellenséges szándékkal jöttek a bolygóra, de Macóka, Elef Anti, Kengu, Csacsi mit sem tudnak erről, boldogan élvezik a jelmezbál örömeit, s persze a Polgármester sem sejt semmit, aki a legjobb maskarákat jött el díjazni, a Földönkívüliek egyre dühödtebben próbálják bizonygatni, hogy ők a Félelmetes Marsról Jövők, de csak azt érik el, hogy végül ők nyerik el a Legnagyszerűbb Jelmezért járó címet, aztán, hogy tovább toporzékolnak, megkapják a második, majd a harmadik helyezést is. Így összegzik ittlétüket: „Reménytelen volna harcolni ellenük (…) Ha a lábukra lépsz, azt mondják: »boldog karácsonyt«, és máris hülyét csináltak belőlünk.” Hit, hit, hit. Talán nekünk is így kéne hinnünk a lábadozó kultúrában, s akkor. S akkor? – kérdezte a szerkesztő, épp olyan hanglejtéssel, ami a Micimackó kuckójának a legvégét idézte fel bennem, azt a részt, amikor Róbert Gida említést tesz arról, hogy eljöhet még az idő, amikor ők ketten már nem a megszokott forrósággal üdvözlik majd egymást, eljöhet az a perc, amikor nem lesznek egymás számára fontosak, egyszerűen, amikor Róbert Gida a szerepéből következően nem fogja már elhinni Micimackónak, hogy ő Micimackó. Ezt az „akkor?”-t használtam ki, az „akkor?”-ból adódó várakozó csendet, azt a nyilvánvaló, forró pillanatot, melyben két ember vagy forró órává teszi a percet, vagy visszafordítja hűvös pillanattá, s megkérdeztem a szerkesztőt, a mondatok mérnökét, hogy hisz-e a madárinfluenzában. Ez a kérdés mondhatni nagyobbat kólintott rajta, mint az iménti kiránduláson az a bizonyos megbújt kőhalom, de persze válaszolt, mert sok-sok olyan perc van az ember életében, amikor épp történhetne valami, de épp nem történik, s ezzel kell gazdálkodnunk. Válasza után megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy az irodalom már megjósolta ezt a kórt, s csak ennyit idéztem: „A csonttollút egyébként nem kedvelték errefelé; kővel hajkurászták, a szemfülesebbje egyszerűen leköpte őket, azt tartották, ahol a madarak seregestül megjelennek, követi őket a tunguz nátha. A láz, ami a végén Borcan ezredest is elemésztette.” Láttam, a csonttollúnál már tudja, hogy a Sinistra körzetből idézek. A következő „akkor?” kérdést már egy forró órára váltottuk, már amennyire forró lehet egy kötésekkel terhes óra, s csak eztán kezdtünk bele a tervekbe. Óriásplakátokon kell Bodor Ádám jóstehetségét hirdetni, A MADÁRINFLUENZÁRÓL IS TUDOTT, MIT TUDHAT MÉG?, szlogennel, de itt nem szabad megállnunk, hisz nem csak Bodor fontosságára kell rávilágítanunk, el kell hintenünk, hogy a magyar irodalom tele van ilyen jóslatokkal, csak olvasni kell, még csak a sorok között sem kell kutakodni, s fény derül mindenre. A szerkesztővel kidolgoztuk a válságtervet, a kortárs magyar művek kiadói jobb, ha felkészülnek a vásárlási lázra. Épp most szedtük le a netről a mai magyar szerzők listáját, eközben egy kis hírre bukkantunk: „Egy egészen új eszköz, a rikkancs egy mozgásérzékelővel ellátott, interaktív információhordozó készülék – mondta Neff Nikolett. A ketyerét a polcokon helyezik el, és amikor valaki elmegy előtte, megszólítja. Például azt mondja: „Pszt, én XY termék vagyok, most hatalmas kedvezménnyel vihetsz el! Na, mehetünk?” Ezt a micsodácskát hasznos lenne nevezett kiadóknak beszerezniük: megy a polgár az Auchanba, a pelenkás és a dezodoros polc között megszólítja a Neff Izémizé ajánlotta polclakó: „Pszt, Nádas Péter termék vagyok, és mindent tudok arról, hogy titokban mit szeretnél tudni. Ne rezelj be, na, mehetünk?”

Jamie Oliver, Stahl Judit, Lajos Mari, F. Nagy Angéla, az Ínyesmester s ValahánySzakácsnévMégAPolcon jól bevált módszere

A szerkesztővel, akivel eddigre már igen jóba keveredtünk, megbeszéltük, hogy bár minden bizonnyal elegendő a WIN&WIN módszerünk és a Tunguz-nátha fedőnévvel illetett módszer a kultúra előretörésére, de azért nem árt mindezt egy régi, jól bevált módszerrel is kombinálni. A hasánál fogd meg az olvasót, ez a metódus lényege. Ne a könyvet ajánld, hanem azt, mennyire hasznos ez-vagy-az a mű főzés közben. Találmányunk sikerességét csak alátámasztotta a minap kapott e-mail, melyből kiderül, már filmekhez is lucullusi vacsorákat ajánlanak:

„Dear Nagyétkű, Nagyszomjú Társ!

Bármennyire is hihetetlen, de megrendezzük Magyarország első Lucullusi Mozifiesztáját, amelyen híres evőfilmekkel és a bennük ábrázolt, legendás fogásokkal lehet megismerkedni. (…) Pécsi Ildikó túrósrétese, Marcello Mastroianni mártásai, Juliette Binoche csokoládéja – legendás étkek, amelyek nemcsak a filmtörténet, hanem a mindennapok gasztro-kultúrájának is a részévé váltak. Most először nyílik lehetőség arra, hogy híres evőfilmek legendás fogásaival mind a mozivásznon, mind a valóságban közvetlen barátságra lépjünk.

Kalandunkban több neves hazai étterem, séf, csokoládémester segít, hogy rekonstruálhassuk három film fogásait, amelyeket a vetítéseket követően lehet végigkóstolni.”

Vetítik hát a Nagy Zabálást, hogy egy kicsit megtömhessük a hasunkat, a Veri az ördög a feleségét, szintén ugyenezen okokból, s a Csokoládét, hogy az édességkultúránk se kopjon. Akkor mutassunk be mi is úgy könyveket, mintha azok csupán a kulináris művészet ancillái volnának, remélve, hogy majd a későbbiekben, mikor a kicsiny kultúra újra lábra kap, majd megszűnhet ez a kézakézben séta. Most csak három példát mutatunk be, mindhármat az Európa Diákkönyvtár köteteiből, hisz tudjuk, a konyhába egyszerű kötésű, paperback könyvek valók.

A szakácsművészet reneszánszát éli, mindenki süt-főz, de arra kevesen gondolnak, vajon egyes ételek készítése közben mit olvassunk…

1. példánk: Hésziodosz: Istenek születése. Munkák és napok

Hésziodoszt valami munkás, tiszteletet parancsoló, legalábbis a környezetünk által megbecsült sütemény készítése közben olvassuk, legyen az beigli, flódni, női szeszély, diótorta, narancstorta vagy a modern világ LajosMari-receptjeiből előlépett költemény, melyek nagyanyáink legkedvesebb süteményeit is oly munkásra alakítják, hogy győzünk ámulni. Hésziodoszt olvasni ugyanis nem könnyű, maga is időigényes, ám ugyanúgy meglesz az édes eredménye, mint egy bonyolultabb sütemény elkészítésének. Mert valljuk meg, annyi malacságot, mint az Istenek születésében, bizony eleddig legfeljebb csak a Bibliában olvastunk, hogy itt mik történnek?!, ehhez képest a Barátok közt Mucikája szűzi tisztaságú morálmadár. Csak egy történetet vegyünk. Gaia, hogy unalmát elűzze, MOST GYÚRJUK ÁT A TÉSZTÁT, MERT KÉSŐBB IZGALMUNKBAN EL FOGJUK FELEJTENI!, létrehozza Úranoszt, akivel eltölt egy-sok kéjes éjt, ezeknek az éjeknek gyümölcsei viszont kissé félelmesre sikerülnek, ötvenfejűekre például, ezért aztán Úranosz ezeket a sikerületlen utódokat elrejti, ám Gaia bánkódik, neki azok is édes gyermekei, látni kívánja őket, s szövetkezik egyik gyermekével, Kronosszal, aki nem rest, levágja Édesapja nemzőszervét, hogynemondjuk hatalmától fosztja meg a papát, s háta mögé dobja a nagytermékenységű szervet, csak az a gond, hogy ez a hanyatló szerv még az Erünniszeket képes volt így is nemzeni nékünk, a bosszú istennői így jöttek a világra. MOST BETEHETJÜK A SÜTŐBE! Számos ilyen vadregényes történetet olvashatunk az Istenek születésében, s nehogy azt higgyük, hogy Hésziodosz másik híres műve, a Munkák és napok csak a munka dicséretét zengi, meg szántási-vetési tanácsokat ad. Nem bizony, foglalkozik ez a mű ennél súlyosabb dolgokkal is, például a férfiakat a helyes házasodásra inti. „Mert a derék asszonynál jobb zsákmányra találni / nem lehet, ámde a rossz asszonynál sem gonoszabbra, / mert mindig lakomára les ez, s férjét, az erőset, / tűz nélkül megpörköli, téve korán kopasz aggá.” Na tessék, Kedves Férfiolvasók, VIGYÁZZANAK, MELLESLEG A TÉSZTÁRA IS, AMI KÖZBEN SZINTÉN MEGPÖRKÖLŐDHET, ha ez a két tanköltemény teljesen elveszi a figyelmüket. S Hölgyolvasóink, ha ezúttal nem Önök voltak a sütemények alkotói, bátran vegyenek a csemegéből, hisz: „Abból végy, ami kéznél van, mert bánat a szívnek / távoli dolgok után vágyódni, kövesd e tanácsom.”

2. példánk: Carlo Goldoni: Három komédia

Pecsenyesütéskor, a hússal való foglalatosság közben, míg rotyog a tűzön az ínycsiklandó étel, míg fő a ragu, puhul a vadasnak való állat, vagy a sütőben elnyújtózik a kacsasült, legjobb, ha a szakács(nő) vérbő komédiákkal foglalja el magát. Míg a tűz hevíti a húst, áradnak a különféle illatok, a szakács bátran hagyatkozzon a humor és a fordulatosság lélekizzító hevére. Goldoni komédiái fordulatosak, a véletlennek elég csak egyszer betennie apró lábacskáját a történetbe, s máris sodró lendületet vesz a komédia, csak lesünk, hogy menetel ki a maga keverte bajból Truffaldino, aki egyszerre két urat, illetve izé, egy urat meg egy hölgyet szolgál. MOST TŰZDELJE MEG A PECSENYÉT!, S hogyan lesz képes a férfiruhába bújt hölgy kimászni a slamasztikából? Hiszen tőle meg természetesen azt várják el, hogy elvegyen egy másik hölgyet, aki természetszerűleg másba szerelmes, aki viszont majd megőrül a féltékenységtől, hogy szíve szerelmét el akarják orozni tőle. A SÜTŐT NE FELEJTSE EL BEGYÚJTANI! Van erre egyáltalán megoldás? Két úr szolgája szolgálhat nekünk valami megnyugtató végkicsengéssel? S Mirandolina, a vérbő kisasszony, akinek komédiáját A fogadósnő címmel olvashatjuk az újabb kiadásban, vajon találhat-e megoldást összekuszált sorsára? Az okos, fondorlatos nő, aki ujjai köré csavar minden férfit, vajon képes-e jobb sorsot kovácsolni saját maga számára, mint Igazmondó és Mákvirág kisasszonyok? RAKJA BE AZ ÁLLATOT! Vajon a körötte forgó pökhendi férfikar, akik mind-mind belezúgtak fényes eszébe, szép termetébe és talán nem utolsósorban első osztályú konyhájába, vajon képesek lesznek-e lemondani erről az ezer kincset rejtő hölgyről úgy, hogy a hölgynek, mondjuk, ne kelljen se vízbe, se tűzbe ölnie magát, sőt… NE FELEJTSE EL LOCSOLGATNI, S FŐKÉPP IDŐBEN KISZEDNI A SÜTŐBŐL.

3. példánk: Jorge Louis Borges: Bábeli könyvtár

Borges a végtelen titkok tudója, olyan szerző, akinek minden novellája misztériumi beavatás, minden írásával megtudunk valamit a titok természetrajzáról, a titokról, aminek nincs megfejtése, s nem is vár megfejtésre, a titokról, ami örök, örök, akár a gömb szerkezete vagy a Totális Magány, örök, akár az emlékezet vagy akár az Univerzum, amit egyesek Könyvtárnak is mondanak. BORGEST A SZAKÁCSMŰVÉSZET REMEKEINEK ELKÉSZÍTÉSE KÖZBEN OLVASSUK. DE VIGYÁZZUNK, MERT REMEKELNI NEM FELTÉTLEN BONYOLULT ÉTELEK ELKÉSZÍTÉSE KÖZBEN LEHET, REMEKMŰ KÉSZÜL AKKOR IS, MIKOR PÉLDÁUL MEGKEL A KENYERÜNK, A KALÁCSUNK, MIKOR EGY TÉSZTÁBAN SÜLT HÚS MINDEN EGYES RÉSZÉRE UGYANANNYI GONDOT TUDUNK FORDÍTANI, MIKOR ELJUTUNK ODA, HOGY MINDEN SZORONGÁS NÉLKÜL TÖLTÜNK MEG EGY SZÁRNYAST, HISZ TUDJUK, A TÖLTELÉKET IS ÁTJÁRJA A HŐ, A HÚS IS MEGSÜL, ÉS A SZÁRNYASÁLLAT KÜLSŐ RÉSZE SEM SZÁRAD KI. Ha ilyen ételeket készítünk, egyszerű mesterműveket, persze mindig marad várakozási időnk, s ezt bátran fordítsuk a titkok megismerésére. Funesre, az emlékezőre, akinek könyörtelen emlékezetében minden rezdülés és minden szó megmarad. A Körkörös romok álmaira, melyek kezdetben kaotikusak voltak, ám később dialektikussá váltak. A Bábeli könyvtárra, melynél mágikusabb, végtelenebb és rejtélyesebb könyvtárba még nem térhetett meg könyvutazó. Elágazó ösvényekre, titkos csodákra és útvesztőkre. S semmiképp ne felejtkezzünk el az Alef titkáról sem, ahogy Borges majd minden esszéjét is forgassuk meg elménkben, hisz azok is olyan műgonddal és   beavatási szándékkal íródtak, mint a novellái. Borges titkos csodája ugyanis talán abból fakad, hogy majd minden írásában egy új s egy újabb univerzumot tár elénk. Egy új mesét vagy egy új gondolkodásmód tükrét? Mindegy is, de ha kész a Borgeshez illő vacsoránk, s közben egy novelláját / esszéjét is elolvastuk, két remekművel lettünk gazdagabbak.

A szerkesztő elbúcsúzik, nem kér már szobrot, hisz tudja, akár óriásplakátok szövegeit gyártja, szövegíróként, afféle kreatívként működik, hogy a magyar kultúrát a város fényei mellett, mit mellett?, fölött! hirdesse, akár új típusú konyhai könyvajánlókat készít, mindenképp nyerni fog. WIN&WIN!, mosolyogja, s enyhe révület látszik az arcán. Fizetett horkoló ezt a változást boldog örömmel nyugtázza. Ő is csak winel-winel megállíthatatlanul…

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges