Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Miről? Hát a szüretről, mondja Szép Róza, és melegszik a szeme a sötétben. Nevet, mint a száraz sifonér. Általában is, meg konkréten is. Még ha jót arról az egyről nem is mondhat. Ámbár, láthatom, sok szüret jött utána, talán túl sok, s némely békés alkonyatok, mikor a világ szilvájából csak úgy, magától csusszan ki a hold, szépen, hogy nem válik vörössé se szőlő, se dombhát, szóval némelyszer akár el is lehetett felejteni azt az egyet. Persze, mikorra el lehetett volna, már nem volt érdemes.

Mit nem volt érdemes, Tituszné? Amikor a Wolfrámmal fölrobbant a taposókád, azt. Vagyis nem magában azt, hanem főleg a csuromméz nyarat és kora őszt, ami megelőzte. A bordalírást, amire ilyen csúnyán lett kitéve a pont. Tudom, mi a bordal, nem? Sok édesség kell hozzá, s hogy az ember pontosan ki tudja tapogatni a szárnyait a hátán. Meg egy füzet, s valaki hegedűvel. Ez persze évekkel a Titusz előtt volt, a Wolfrám, aki egy jéghátáni ember volt, igaz, akkor ki nem, és a cseh templom tornyát is lehajlította volna őneki, ha harangvirágra volt gusztusa. Szőlősgazda, fuvaros, angol kém, ki tudja még mi minden. Épp megúszta a kitelepítést, igazoltak neki valamennyi partizánságot, azzal. De nem is ez az érdekes, hanem talán a bordal.

Ahogyan a bordalírás feltámadt abban a szédült libában, aki volt, mondjuk, a hattyúság, el se hinném, hogy szabályszerűen ontotta, egyszer csak jött, mintha kirepesztették volna belőle, vagy mintha beleköltözött volna valaki, egy idegen asszony, kibe legalább olyan szerelmes volt, mint ebbe az első urába. Ült a diófa alatt napszám, nem is érti, még emberszagúak voltak a halottak, még kocsonya volt a szemükben, de tán épp ezért, ült a piros ruhájában, ejtőernyőből varrta, ebben is esküdtek, amiben ő ült, és ontotta, egészen az első, és bizonyos fokig utolsó szüretig. Híre ment, persze, hamar.

Lassan és kicsit összevissza beszél, ahogy gurigáznak a fejében a dolgok, kicsi csontgolyók a zöld posztón, nagy füst és vastag emberek, kik bőrkabátban, kék szódásüveggel hadonásznak, mind egyszerre ordibál seftről és jövőről, ez még egy darabig akkor egyre megy, aranyat akartak harapni, és fekete volt a nevetésük, karambol, ordították, karambol. Itt Amerika fog nekünk lenni a borból, ezt mondták rogyasztott térddel, föltartott orral, Amerika lesz, aztán csak vér lett, nagy spriccelő csönd, mint a róka torka.

Cukor, bor, szerelem, egyébre se gondolt. Hogy bűn-e ez, arra pláne nem. Én azt se bánom, ha megbolondultál, Rozika, mondta a Wolfrám, és csókolta, gyúrta a pinceajtóban, de hát gyúrni se kellett, olvadt, mint a gyertyaláng. Azok a cigánykerék esték a szőlőpartok fölött, mikor a kalimpáló lábujja közé akadt a hold, mintha már a szőlő héja, és szégyenlős magjai a csillagok.

Aztán ez mind bordal lett reggelre, nem tudja már, hogyan, de mind. Csörgött benne az emberiség, tömény költészetként a porcikáiban. Naná, hogy híre ment. A csempész Herman felesége búg és pörög, mint egy napernyő, naná. Az ura fölhozta Csehiből az Olajos Misit, és az már húzta is a dallamot első hallás után, ahogyan ő, akkor ugye még fülig Wolfrámné, olvasta neki a reteszes füzetből.

Hogy a Wolfrám hol járt, mit csinált délutánig, csak a magasságos isten tudta. Meg a többi csempész.

Fölfelé megy borban a gyöngy, kezicsókolom, mi az?

Hát mi az, ácsi?

Hát a kisfröccs, kisztihand.

Ezen aztán nagyokat nevettek azzal az Olajos nevű cigány emberrel, mondja a Tituszné a sötétben. És hogy tulajdonképpen egy szégyenéről is kéne beszélnie, mért ne, ha már ez a sírós kelekótyaság így az eszébe jutott nekem. Szüretkor megesik ilyesmi.

Én is olyan madár vagyok, aki váltig borban dalol, erre például határozottan emlékszik, ezzel álmodik is, hogy ezt énekeli a Wolfrám, szinte az utolsó pillanatig ezt, térdig az aranyos masszában, föltűrt nadrágban, hasig gombolt ingben, kalapban.

Mert szőlőt taposni az nagyon jó, napszállatig taposni, a szédületig, hogy olyan a lábszár már, mint a fény. Hogy mintha cukorharisnyát húznak raja, ifjú asszony vádlijára, annyi áldás szálljon raja, húzzad, Olajos Mihály!

Mondjuk, nem a tiszta igazat álmodja, mert úgy álmodik, hogy a pörkölthús, illetve a főzőasszonyok végett kell a Wolfrám mellől, a taposókádból kimásznia, mármint neki, a Rózának, holott a dolgára megy akkor, méghozzá sürgősen, ez a valóság. Annyira sürgősen, hogy félig-meddig hiába, ha értem.

Az biztos, előző este valami nagy Amerikát intéz el a Wolfrám a Hajagos-kaszinóban, nincs ott az esze a biliárdon, hol ezt, hol azt vonja a sarokba, idegen, motoros emberekkel tárgyal, s ha a Wolfrámné egyszer-egyszer elkapja az ura tekintetét, abban idegen fény van, épp hogy csücsörít a szájával, s már fordul is el. De a végén pezsgőt rendel, s alig lehet a Róza cipőjéről lebeszélni.

Végül hintóval mentek haza, egy muris, sárga csésze, hol eltűnt, hol fölgyulladt a holdfényben, ez már a must eleje, Rozika, nem bírja ki a szőlő holnapig, és bele se fért a kabátjába a Wolfrám Herman, a vitéz Bátori Vendel majorjánál már állt a bakon és énekelt, de nem aludt ott senki sem, szóltak körben a seregély-ágyúk, és egész éjjel húzták a harangokat.

Másnap meg vége volt. Akna, mondták, tányérakna, és hogy olyan nincs, az magától oda nem kerül. Mintha nem volna mindegy, ingatja fejét a Tituszné, és tiszta véletlen, hogy ez áprilisban eszébe jut. Talán, mert őszre lesz ötven éve. Bizony.

Álmodni csak a füzettel, meg a diófával álmodik, de ha így, maga elé meséli, mindig ott érzi a huzatot is a háta közepén, a légnyomásét, meg a ragadós csöndre emlékezik, a lába meleg, tehetetlen csöndjére, és hogy hullik a héj, a szár, a vér, hullik a véres must az égből.

• Kultúra