Skip to main content

Tollas izom

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Azt mondják, akik értenek a teniszhez, hogy tollasozni körülbelül olyan, mint mikor egy vadászpilótát átképeznek metrórendőrré.

Vajon miért alakult így? Az ok valószínűleg a tollas tradíciók vétkes hiányában rejlik és az előítéletes emberi gondolkodásban, mely szereti a jelenségeket egyszer és mindenkorra beskatulyázni. (Egy tájékozott kollegina szíves szóbeli közlése szerint a tollaslabdajátékot a kecsua indiánok találták fel, akik csata után levegőbe dobták az ellenség tolldíszét, mokaszinnal megpróbálták eltalálni, és ha sikerült, azt kiáltották, megszívtad, te gyáva coyote.)

A tollaslabdát főképp strandon játsszák, illetve játszották a hetvenes években, míg halálos csapást nem mért rá a frizbi. A tollasütő emlékeztet a teniszütőre, a labda viszont merészen elvonatkoztat a teniszlabdától, nem is labda, hanem stilizált madár, ún. zuhanó pinty könnyű, fehér, műanyag szárnnyal és nehéz, tompa, vörös gumicsőrrel. Ezt a gumicsőrű műpintyet kell passzolgatni az elfajzott teniszütőkkel a szabadstrand csikkekkel felszórt fövényén szökellve múlhatatlan élvezet, mely valami éteri balsejtelemmel párosul, hisz nehezen feledhető, hogy a tollaslabda nem tudott kitörni a tenisz árnyékából, és félő, hogy már nem is fog soha.

E játékban akkor ér véget egy menet, ha leesik a földre a pinty. Ilyenkor általában kialakul egy rövid, céltalan, heves disputa arról, hogy ki a hibás: aki ütötte a pintyet, vagy aki nem érte el – pálya és bíró híján a felek erőviszony és vérmérséklet alapján döntik el vitás kérdéseiket. A strandtollas célja (a versenytollassal ellentétben, ez utóbbi perverzióra mentálhigiénés okokból nem térünk ki), minél tovább levegőben tartani a pintyet. E cél érdekében kétféle technikával lehet küzdeni, a biztonságosabb, de lassabb, és valljuk be, kissé idiotisztikus „emelgetéssel”, vagy a gyorsabb, férfiasabb, de csak gyakorlott játékosoknak ajánlható, úgynevezett „ratatával”, mikor is testmagasságban teljes erővel megsomjuk a pintyet játékostársunk tobozmirigyének irányába, és ő is hasonlóképpen cselekszik. A játék külön egzotikuma és érdekessége, mintegy fáradozásunk jutalma az a leírhatatlan, süvítő hang, amit a pinty produkál a megsomás pillanatában.

Nem szívesen tesszük, de ha folytatni akarjuk leírásunkat e szerény sportról, emlékeztetnünk kell arra a mindenkivel előforduló, megalázó, az örök fátumot hiábavalóan megváltoztatni igyekvő, nagyon is emberi reflexre, mikor az el nem ért és a talajra már lehullott pintyet dühödten próbáljuk újból repülésre késztetni föld felett való eszelős ütősuhogtatás segítségével. Ez arra a szintén jellegzetes pillanatra hasonlít, mikor a focikapus kikapja a hálóból a labdát, szorosan magához szorítva az ötöshöz rohan, és tébolyult tekintettel megmerevedik, mintha az előző másodperceket törölni lehetne (és kellene) az egyetemes időfolyamból.

Néhány szót kell ejtenünk az úgynevezett tollas izomról. A kifejezés eredetileg nem a sport, hanem az irodalomelmélet területéről származik, és az „értelmi szerző” ellentétpárjaként az írótípusok legegyszerűbb kategorizálását szolgálja. A tollteniszben annak az izomnak a megnevezése, melynek kifejlettsége elengedhetetlen feltétele az élvezetes játéknak, és amely kezdő játékosok számára a legtöbb szenvedést okozza: szörnyű izomláz jelentkezik az alkar egy határozott szeletében, oly mérvű, hogy kifordul a kanál a kézből, és kézfogásnál hangosan felzokogunk.

A tollasozásban egyetlen mozzanat kivételével minden nagyon rossz: megalázó, kisszerű, gyermeteg sport ez, nincsenek egzakt szabályai, nem lehet vele büszkélkedni.

Csupán egyetlenegy előnye van, ami a sok-sok hátránnyal vetekedni igyekszik, talán emiatt nem tűnik el végleg a privát sporttörténelem süllyesztőjében, az egyetlen előnye ennek a parasportnak ugyanis az, hogy tollasozni jó.

Nagyon jó tollasozni.

Elmondom, hogyan.

Én tollasozom ’92 nyarán a Ligetben a sörsátor mellett újdonsült arámmal.

Újdonsült arámnak hosszú vörös haja van, a Liget ez órában néptelen, és amott egy takarón kisfiúnk heverészik a napon. Heverészik és gügyörészik, nap süt, fű zöld, enyhe szellő. És száll a pinty a levegőben. Megdöntjük az ezres álomhatárt. Nem beszélünk, nincs föld, ég, idő, kín és csömör, csak ritmus és játék. Játék, ami minket játszik önfeledten.

A pinty, az öröm origója.

Ezért mondom, hogy tollasozni jó.

És ott a hideg barnasör a fűben.






























Megjelent: Beszélő hetilap, 14. szám, Évfolyam 7, Szám 14


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon