Azt mondják, akik értenek a teniszhez, hogy tollasozni körülbelül olyan, mint mikor egy vadászpilótát átképeznek metrórendőrré.
Vajon miért alakult így? Az ok valószínűleg a tollas tradíciók vétkes hiányában rejlik és az előítéletes emberi gondolkodásban, mely szereti a jelenségeket egyszer és mindenkorra beskatulyázni. (Egy tájékozott kollegina szíves szóbeli közlése szerint a tollaslabdajátékot a kecsua indiánok találták fel, akik csata után levegőbe dobták az ellenség tolldíszét, mokaszinnal megpróbálták eltalálni, és ha sikerült, azt kiáltották, megszívtad, te gyáva coyote.)
A tollaslabdát főképp strandon játsszák, illetve játszották a hetvenes években, míg halálos csapást nem mért rá a frizbi. A tollasütő emlékeztet a teniszütőre, a labda viszont merészen elvonatkoztat a teniszlabdától, nem is labda, hanem stilizált madár, ún. zuhanó pinty könnyű, fehér, műanyag szárnnyal és nehéz, tompa, vörös gumicsőrrel. Ezt a gumicsőrű műpintyet kell passzolgatni az elfajzott teniszütőkkel a szabadstrand csikkekkel felszórt fövényén szökellve múlhatatlan élvezet, mely valami éteri balsejtelemmel párosul, hisz nehezen feledhető, hogy a tollaslabda nem tudott kitörni a tenisz árnyékából, és félő, hogy már nem is fog soha.
E játékban akkor ér véget egy menet, ha leesik a földre a pinty. Ilyenkor általában kialakul egy rövid, céltalan, heves disputa arról, hogy ki a hibás: aki ütötte a pintyet, vagy aki nem érte el – pálya és bíró híján a felek erőviszony és vérmérséklet alapján döntik el vitás kérdéseiket. A strandtollas célja (a versenytollassal ellentétben, ez utóbbi perverzióra mentálhigiénés okokból nem térünk ki), minél tovább levegőben tartani a pintyet. E cél érdekében kétféle technikával lehet küzdeni, a biztonságosabb, de lassabb, és valljuk be, kissé idiotisztikus „emelgetéssel”, vagy a gyorsabb, férfiasabb, de csak gyakorlott játékosoknak ajánlható, úgynevezett „ratatával”, mikor is testmagasságban teljes erővel megsomjuk a pintyet játékostársunk tobozmirigyének irányába, és ő is hasonlóképpen cselekszik. A játék külön egzotikuma és érdekessége, mintegy fáradozásunk jutalma az a leírhatatlan, süvítő hang, amit a pinty produkál a megsomás pillanatában.
Nem szívesen tesszük, de ha folytatni akarjuk leírásunkat e szerény sportról, emlékeztetnünk kell arra a mindenkivel előforduló, megalázó, az örök fátumot hiábavalóan megváltoztatni igyekvő, nagyon is emberi reflexre, mikor az el nem ért és a talajra már lehullott pintyet dühödten próbáljuk újból repülésre késztetni föld felett való eszelős ütősuhogtatás segítségével. Ez arra a szintén jellegzetes pillanatra hasonlít, mikor a focikapus kikapja a hálóból a labdát, szorosan magához szorítva az ötöshöz rohan, és tébolyult tekintettel megmerevedik, mintha az előző másodperceket törölni lehetne (és kellene) az egyetemes időfolyamból.
Néhány szót kell ejtenünk az úgynevezett tollas izomról. A kifejezés eredetileg nem a sport, hanem az irodalomelmélet területéről származik, és az „értelmi szerző” ellentétpárjaként az írótípusok legegyszerűbb kategorizálását szolgálja. A tollteniszben annak az izomnak a megnevezése, melynek kifejlettsége elengedhetetlen feltétele az élvezetes játéknak, és amely kezdő játékosok számára a legtöbb szenvedést okozza: szörnyű izomláz jelentkezik az alkar egy határozott szeletében, oly mérvű, hogy kifordul a kanál a kézből, és kézfogásnál hangosan felzokogunk.
A tollasozásban egyetlen mozzanat kivételével minden nagyon rossz: megalázó, kisszerű, gyermeteg sport ez, nincsenek egzakt szabályai, nem lehet vele büszkélkedni.
Csupán egyetlenegy előnye van, ami a sok-sok hátránnyal vetekedni igyekszik, talán emiatt nem tűnik el végleg a privát sporttörténelem süllyesztőjében, az egyetlen előnye ennek a parasportnak ugyanis az, hogy tollasozni jó.
Nagyon jó tollasozni.
Elmondom, hogyan.
Én tollasozom ’92 nyarán a Ligetben a sörsátor mellett újdonsült arámmal.
Újdonsült arámnak hosszú vörös haja van, a Liget ez órában néptelen, és amott egy takarón kisfiúnk heverészik a napon. Heverészik és gügyörészik, nap süt, fű zöld, enyhe szellő. És száll a pinty a levegőben. Megdöntjük az ezres álomhatárt. Nem beszélünk, nincs föld, ég, idő, kín és csömör, csak ritmus és játék. Játék, ami minket játszik önfeledten.
A pinty, az öröm origója.
Ezért mondom, hogy tollasozni jó.
És ott a hideg barnasör a fűben.
- Sport [6]