Csontos Erika

Nyomtatóbarát változat

 
„Manó: S nyerít, ugat, röfög, dörmög, lobog,
Ló, eb, kan, medve, tűz utánatok.”


„Dörmögjetek, röfögjetek, lobogjatok” – küldi fel színészeit az asztal tetejére, mint színpadra Som Anti, a színházcsinálásba savanyodott rendező. Addig instruálja a hősszerelmes Piramusnak kiszemelt Kurtha Miklóst, meg a Thisbét alakító, mimózalelkű Flótást, amíg a véletlenül odakeveredett tutyimutyi postás kapja meg az Oroszlán szerepét. Béla, a buzgómócsing, klasszikus hátramozdító meg kőműves létére a falat fogja alakítani.

A Csányi János rendezte apokrif Szentivánéji álom (melynek hol a Merlin, hol az Új Színház stúdiója ad helyet) radikálisan következetes. A rendező – saját munkáját megkönnyítendő – vette a bátorságot, és újrafordította a művet. Ha kellett, megnyomta a ceruzáját. Ha kellett, átírt egyes jeleneteket. Felbátorodván a virtuóz módon összebogozott shakespeare-i cselekményszálakon, egyenesen dzsungelt teremtett. Persze mesterséges, logikus dzsungelt, a darabot behálózó kettős szereposztással, liánként összefonódó motívumokkal. Theseus szertartásmestere, Philostrat például másik szerepében a Manó (Aranynál: Puck), aki mint Oberon meghosszabbított „jobbkeze” rendezőként manipulálja a cselekményt. Erotikus kamikázeként teljesíti küldetéseit: Titánia megbüntetését, az athéni szerelmesek vonzalmának át- és visszafordítását, hisz a „virágnedvet” – s vele az arctalan, démonikus vágyat – stilizált aktusban, szerelmi megsemmisülésben plántálja át. A szerelmespárok közé láthatatlanul odatörleszkedve a felcserélhetőséget, az anonimitásra törő, animális ösztönöket „testesíti meg”.

A végkicsengés brutálisan illúziótlan, ámde nem cinikus. Csányi színháza – miközben a mesterember-jelenetekkel persze parodizálja is kortárs kőszínházainkat – magáról a színházról is szól. Reprezentálja, hogy igenis, lehet még színházat csinálni. Ha kell, alkalmi társulattal. Ha kell, éjjeli előadásokban.

Ezért tud ez a Szenivánéji, keserű konklúziói ellenére, valami elementáris örömet közvetíteni. A kollektív örömszerzés egyenrangú résztvevői a színész-önkéntesek, valamint a hinták erdejébe terelt nézők. Míg bent, a játéktéren két egymás felé lengő hinta boronálja össze Titániát és a Szamarat, Égit és Földit, addig a néző is hintában ülve kalimpál: sajátos térélményével gazdagodva, eme tárgyiasult metaforában ülve figyelheti a vonzalmak ide-oda játékát, a száznyolcvan fokos fordulatokat.

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy az előadás minden minutocskája részletes elemzésért kiált.

Ám mi most, pillanatnyilag, megelégszünk azzal, hogy ötleteket adunk: mi módon tudnánk bevonni embertársainkat eme boldogságkísérletbe, vagyis meggyőzni őket a palintázás szükségességéről…

Édesapánknak csináljunk kedvet azzal, hogy Udvaros Dorottya ismét a régi – aki egyrészt ugye, Titánia, az amazonok érzéki, karakán királynője, másrészt az elbűvölő Hippolyta – s kettős szerepében Théseus–Oberon–Kulkával vívja érzelmi csatáit.

A humortalanokat nyugtassuk meg: ez egy annyira kegyetlen színház, hogy Csányi még a mesteremberek jeleneteit is átimprovizáltatta, s hivatkozzunk a darabbéli rendezőre, Som Antira, aki azt állítja, „ez egy komoly előadás lesz. Senki sem fog nevetni.”

A nervózus nyelvészkedőket rendítsük meg, hogy Csányi saját kezű fordításában vannak azért hibernálódott Arany-sorok is.

A fiatalkorúakat kecsegtessük a várható athéni társasjátékokkal – bújócska, fogócska, ki nevet a végén, kicsi a rakás – bár figyelmeztessük őket az érzések és érzékek kiábrándító zűrzavarára.

A tömbházmestert csalogassuk azzal, hogy ez egy lélekrázó, többemeletes átjáróház, minden szinten szinte minden.

Idült irodalmároknak, criticusfajzatoknak kínáljunk könnyű, biztos infarktust. Ez a Csányi nem elégszik meg azzal, hogy átírja a Mestert, hanem a szereplőket átközlekedteti egyik szintről a másikra. Például a színházcsináló mesteremberek másodállásban fehér köpenyben flangálva Titánia udvartartásaként tündérkednek – sőt, ők segítik fel a nézőket a hintákra.

Képző- és iparművészeknek ecseteljük a térkiképzés rusztikus artisztikumát, a festői fény- és árnykezelést.

Vérnősző barmok fantáziáját birizgáljuk azzal: itten azt se lehet néha tudni, hol a Manóba kezdődnek a fiúk, és/vagy végződnek a lányok.

A prűdeket készítsük fel Ormándi Béla rendezőasszisztens nyílt színi befalazására.

Meggyőződéses hermeneutáknak bizonyítsuk be, hogy ezen interpretáció mennyiben nyeleti le a befogadókkal Jan Kott híres Szentivánéji-értelmezésének keserű piruláit.

Tériszonyos dekonstuktőröknek – gyógyulásul – javasoljuk az emeleti hintákat.

Az aluszékonyakat biztassuk, hogy az előadás négy óra, de nem hosszú, és hogy végezetével, hajnali fél három felé, éberebbek lesznek, mint valaha. Passzív rezisztenseket fenyegessünk katartikus hátborzongással.

Legjobb barátainknak és legjobb barátaink kedveseinek szerezzük be előzékenyen a jegyeket, majd véletlenül cseréljük össze…

A szemlélődni vágyót pedig csalogassuk előadás utáni, hosszan tartó, néma mélázással. Garantáljuk neki Kurtha Miklós élményét, aki szamárlétéből visszaváltozva azon morfondíroz, mi is történt vele valójában…

• Rábeszélő