Csontos Erika

Nyomtatóbarát változat

Sok öröme nem telhetett a ’83-as előadásban, hamar betiltották.

A betiltás szó nem fedi a valóságot, és a mártírium hamis látszatát kelti. Valójában ugyanis az a különös, furcsa dolog történt – amit én is csak a leállás után tudtam meg –, hogy Genet-től, aki különleges adózási privilégiumokat élvezett Franciaországban, éppen a mi bemutatónkat megelőzően, váratlanul megvonták ezeket a kiváltságokat (ahogy a többi kiemelt művésztől is), amire viszont Genet, ez az enfant terrible, dühében az összes darabját letiltatta a világ minden táján. Nyilván így akart bosszút állni az adóhivatalon. Mondjuk ez önmagában nem érintett volna bennünket komolyan, akkoriban a vasfüggönyön innen a szerzői jogokat nem kellett annyira szigorúan venni, el lehetett az ilyen problémákat mismásolni. Mi tovább próbáltuk a darabot, már csak azért is, mert Babarczy László, a színház igazgatója úgy intézkedett, hogy nem avatott be engem, azt akarta, hogy nyugodtan dolgozhassak. De közben valamelyik helyi notabilitás vagy a felesége megnézett egy próbát, és balhét csinált. Helyi balhét. Babarczy, hogy elsimítsa a konfliktust, átnyúlva a megyei vezetés feje fölött, fővárosi kapcsolatai révén közvetlenül a minisztériumhoz fordult.

A balhé politikai jellegű volt vagy inkább prüdériából fakadt?

A felháborodást prüdéria váltotta ki, de menet közben politikai színezetet kapott. A megyei vezetés megorrolt Babarczyra, hogy az ő megkerülésükkel intézkedett, amit aztán Babarczy úgy próbált menteni, hogy a saját hatáskörében letiltotta a színlapot meg a plakátot.

Igen, láttam, hogy a második plakáton az áll: Ács János kísérleti színháza…

Igen, így próbálta megmenteni az előadást. De nem lehetett, ötször ment, s akkor már olyan feszült volt a helyzet, hogy Babarczy – mivel nem akarta végképp veszélybe sodorni a színház és a megye között korábban kialakult jó viszonyt – jobbnak látta levenni a darabot a műsorról.

És most miért vette elő újra a darabot?

Ennek a nagyon bonyolult, érdekes, és a magyar színjátszás hagyományaitól eltérő műnek a megszólaltatása igazi rendezői feladat. A két rendezés között eltelt 11 év, azóta rendkívül más lett a világ, én is idősebb lettem, és – nem mintha az akkori rendezést megtagadnám – azt hiszem, hogy bonyolultabban és mélyebben látom magát a darabot. Egyrészt azért vettem elő újra – pedig nem szoktam kétszer rendezni valamit –, mert az akkor nagyon kevésszer ment, és bennem maradt, másrészt pedig, mert körülbelül egy éve egyszerűen úgy érzem, hogy ezt meg kell csinálni. A darab kódrendszerében – tehát nem aktuálpolitikai szinten – ráismerhetünk bizonyos figurákra, bizonyos ideológiákra, bizonyos, akár pártszintű gondolkodásmódokra a mai életünkből. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a színház néha politizáljon, de ne úgy, ahogy régen politizáltunk, amikor dekódolva üzengettünk, hanem a mű mély megszólaltatásával beszélgessünk a valóságról a közönséggel.

A próbák alapján úgy tűnik, mintha a kezdő jelenetek színpadra állításánál egy darabbéli definícióból indult volna ki – egy helyütt Elvarázsolt Kastélynak nevezik a kuplerájt. A díszlet vurstlira emlékeztet, körbe-körbe forognak a különböző színhelyek, és ami Genet szövegében csak utalás – a Szénakazal Szalon vagy a Vizelde Szalon –, az itt egy-egy néma jelenet formájában meg is valósul. De a darab jelentése szempontjából legfontosabbak azok a jelenetek, amikor hétköznapi kisemberek Bírónak, Püspöknek, illetve Tábornoknak képzelik magukat.

Genet egészen különleges író, talán nem is azt mondanám, hogy drámaíró, hanem drámai költő. Úgy látszik, Genet valami nagyon mélyet tud megragadni a hatalom erotikájából, és – most ez így leegyszerűsítésnek hat – a hatalom és az erotika viszonyából próbálja fölépíteni a társadalom alapvető szerkezetét. Három nagy és három kisebb darabja közül, azt gondolom, a Balkon a legkoherensebb, leginkább előadható. A Négerek és a Paravánok, a másik két nagy műve szétfeszíti a játszható színház kereteit. A Balkon az egyetlen olyan drámája, ami színpadszerű, a szónak abban az értelmében, hogy a színészek által átélhetően játszhatónak tűnik, de még így is óriási feszültségek keletkeznek a próbák alatt – Kaposvárott is így volt.

A darabban felkelés tör ki. Egy lány, aki a kuplerájban dolgozott, szerelme, Roger révén belesodródik, majd – a szöveg szerint – az énekével lelkesíti a harcosokat, ő válik a forradalom megtestesítőjévé. Itt, ezen a ponton az előadásban valóban elkezdenek énekelni a forradalmárszereplők. Miért?

Akkor szoktunk dalra fakadni, mikor már nem lehet prózában beszélni. Az addig folyó prózai jelenetek, lehetnek bármilyen vadak vagy érzékiek, a forradalom pillanatában énekké emelődnek, mert akkor az emberek már olyan érzelmi, érzéki és politikai állapotban, egy olyan forrponton vannak, amikor a prózabeszéd kevés. Ezért van hát itt operabetét. A forradalom az emberi társadalom működésének csúcspontja, különlegessége: rövid ideig tart, robbanásszerű, eruptív, amit csak egy stilizációs emeléssel lehet megjeleníteni a színház formanyelvében.

A daloknak ugyanakkor elidegenítő jellege is van, ironikus felhangokat kap a felkelés.


Igen, hiszen egyetlen forradalom sem tud tiszta maradni, ebben a forradalomképben tehát megpróbáltuk zenei eszközökkel is megjeleníteni ezt a kettősséget, hogy miközben magával a szöveggel közlünk valamit, az énekbeszéddel ennek az ellentettjét is megszólaltatjuk, így az elsődleges jelentéshez társul egy másodlagos, harmadlagos jelentés is.

Az első csavar a címadó Balkon-jelenet. A lázadók megölték a Királynőt, a Bírót, a Püspököt és a Tábornokot. Ám a Rendőrfőnök a kuplerájban ráveszi a Madame-ot és a rutinos vendégeket, hogy a Balkonra vonulva most a „valóságban” is eljátsszák e társadalmi szerepeket. Ezeken a hétköznapi embereken eleinte lötyögnek a szerepek, esetlenül cipelik attribútumaikat, a Püspök mint egy kézitáskát lóbálja a tömjénfüstölőt… Dupla csavar, ahogy a forradalom leverése után az egyik forradalmár, Roger megjelenik a kuplerájban, és ott épp az „igazságosztó” Rendőrfőnök szerepébe bújik bele.

A Rendőrfőnököt játszó figura azt lesi, hogy jelentkezik-e egy olyan pasas, aki őt akarja eljátszani a nyilvánosházban. Hiszen a Tábornok, a Bíró, a Püspök szerepére – a kétezer éves tradíció miatt – újra és újra van jelentkező. A Rendőrfőnök álma és az ő legitimációját jelző gesztus, hogy ha valaki őt akarná eljátszani, akkor bekerülne a kupleráj archívumába, a Rózsaszín Almanachba. És pont a vezető forradalmár jelentkezik a forradalom elbukása után, hogy ő akar a Rendőrfőnök képmása lenni. Nem tudom pontosan, hogy ’56-ban melyik hónapban lett kész az író a darabbal, de nyilván belejátszott a magyar forradalom. Ennél érdekesebb és költőibb megfogalmazása annak a konszolidációnak, ami ’56 után Magyarországon történt… tehát mint allegória nagyon erős. És ahogy a különböző hatalmasságok, a Bíró, a Tábornok, a Püspök szerepeit felpróbáló figurák eleinte kétkednek, hogy valóban megfelelnek-e, és ahogy később v és itt egy megfelelés – ragaszkodnak a talált hatalomhoz.

Genet a Balkon előadásaiból leszűrtek alapján egy utószót csatolt a szöveghez, hogy hogyan kell játszani: „…a lázadók léte kívül vagy belül van-e a bordélyházon? A kétértelműséget mindvégig meg kell őrizni… nem szabad úgy játszani ezt a darabot, mintha ennek vagy amannak a szatírája lenne, ez a színmű a Kép s a Tükörkép megdicsőülése, és ennek megfelelően kell előadni, csak így fog kiviláglani az értelme, ami szatirikus vagy se.”

Az a műfaji meghatározás, amit a szerző adott: „tragikomédia”, az fedi a darab lényegét, ha jól sikerül ez az előadás, akkor itt az emberek sokat fognak nevetni, legfőképpen talán magukon és azon a világon, amelyben élnek, és remélem, lesznek pillanatok, amikor majdnem elsírják magukat. Próbáltam megoldani ezt a lebegési a két dolog között: hogy mennyire tiszták néha, és mégis ki tudnak siklani egy „rossz mozdulattól, egy rossz szótól vagy rossz pillantástól”. Tehát ezért próbálom a heroizmus és az irónia kettősségét végig fönntartani. Ami nagyon nehéz.

Genet ebben az utószóban szinte megtiltja, hogy meghúzzák a Balkont – ám ön is húzni kényszerült.

Nézze, mindegyik szerző azt szeretné, hogy ne húzzanak a darabjából, mert mindegyik, gondolatban, már rendezi is. Már egy jó szerző. De kikerülhetetlen minden műnél, hogy ilyen-olyan, de alapvetően dramaturgiai okok miatt húzzon az ember. Tehát nem arról van szó, hogy belenyúlunk a szövegbe vagy megváltoztatjuk, hanem éppen hogy megtartjuk a szerző alapvető instrukcióit és filozófiai, drámai gondolatait.

Természetesen én is azt gondolom, hogy bármivel lehet csinálni bármit, beletenni idézeteket, meghúzni, átírni, amennyiben az előadás igazolja.

Ha a szerző már nem él. Ha él, akkor egy kicsit nehezebb, mert akkor a szerző általában ott szokott ülni a próbán, és ő bizony nem nagyon engedi. Shakespeare például ilyen szempontból is egy ideális szerző.

Egyébként a mai magyar színházban egy ilyen nagyságrendű darab előadása szinte istenkísértés-számba megy. Hiszen a közönség oly mértékben fordul el a színháztól különböző okokból: pénztelenség, időhiány, fáradtság és az egyéb médiák miatt, hogy nagyon nehéz olyan darabot játszani, mint például ezt is, amikor a nézőnek gondolkodnia kell, miközben szórakozik. Azt érzem, hogy akiknek tulajdonképpen szánjuk, nem jönnek el a színházba – akik pedig eljönnek, szinte a videoklipek gyorsaságát óhajtják látni a színpadon. Ma, hogy egy monológot a néző végighallgasson… hisz elvben az előadásba a nézőknek a fizikai és szellemi munkája is belefoglaltatna. Nagy nehézséget jelent általában, hogy a felgyorsult, zaklatott élet miatt az emberek puszta jelenléte is dekoncentrált a nézőtéren. Oly mérhetetlenül nehéz kiegyenlíteni a színpadon folyó munkát és a nézőteret! Ma már talán ez a legnehezebb, olyan darabokat találni, olyan játékstílust, olyan tempót diktálni, hogy a közönség figyelmét lekösse, és a színésznek is kellő öröme legyen.

Arany János Színház
Rendező: Ács János, a főbb szerepekben: Kútvölgyi Erzsébet, Rajhona Ádám, Papp Zoltán, Györgyi Anna, Cvetkó Sándor, Haas Vander Péter, Brogyán Péter, Tarján Péter, Puskás Tivadar.
Díszlet: Menzel Róbert, zene: Márton István, jelmez: Szakács Györgyi, dramaturg: Vörös Róbert. Előadások februárban: 18. (bemutató), 21., 28-án, 19h

• Rábeszélő