–eseli– [Sándor L. István]

Nyomtatóbarát változat

Zsótér Sándor zalaegerszegi Szentivánéji álom-variációja nem engedi meg, hogy belefeledkezzünk a mesébe. Shakespeare az illúziókba kapaszkodás több lehetőségét is felkínálja. Ha nyugtalanító az éjszínű valóság, hihetünk a tündérjátékban. Ámulhatunk az álomképek kavalkádján, ha ebben leljük vigaszunk. Akár zenének is hallhatjuk azt a zengő zűrzavart, ahogy vadászkopók dühödt csaholása riasztja rémálmaiból a hajnali erdőt. A zalaegerszegi előadást látva azonban képtelenség bájos tündértörténetnek hinni a zsigerekig hatoló szerelmi kín gyötrelmeit. Nem vehetjük bohókás játéknak a szenvedély kíméletlen pálfordulásait. Akárhány szereplő is bolyong Shakespeare kozmikus éjszakájában, mindegyikük elveszettsége egy mai bizarr szerelmi háromszögben visszhangzik tovább a zalaegerszegi előadásban. Közülünk valók Zsótér színpadának főszereplői. A zűrzavar belőlük, tévelygő halandókból kel szüntelenül új életre. Szétoszlik a felébredés öröme, a mentség, hogy csak gonosz manók űztek tünékeny játékot éber álmaikkal. Nincsenek nyugtalanító tündérek és nyughatatlan koboldok, kikre átokként átháríthatnák kínjaikat. A kapcsolatok kibogozhatatlan hálóiba gabalyodva magukra maradtak mindahányan. Bárki is szól bárkihez, mintha mindenki csak magában beszélne.

Zsótér Sándor – korábbi előadásaiban kipróbált gyakorlatához híven – most is metsző szellemességgel darabolja fel és alakítja át az eredeti művet. A mondatok ismerősek, mégis alapvetően mást jelent minden. Arról szól ez a variáció, hogy ma mit jelenthet egy klasszikus mű. Mit jelenthet azoknak, akik tudatlan gyerekként szeretnének rácsodálkozni arra, ami a Shakespeare-mesékben történik. (Őket szólítja meg az előadás jóságos „napközis tanárnője”.) És mit jelenthet azoknak a felnőtteknek (az előadás nem nekik készült), akik képesek szembesülni a kiismerhetetlenül változékony, de mindig követelődző szenvedéllyel.

A merőben új környezetben elhangzó eredeti és vendégszövegek szokatlan dramaturgiai szerkezetet teremtenek. Ebben a kauzalitást és linearitást a kötetlenebb képzettársítás és körkörösen haladó építkezési mód váltja fel. Zsótér felismerhetetlenné teszi az eredeti történetet, kiiktatja a cselekményt, általános karaktervonásokra redukálja a szereplőket, s megszünteti a helyzetek eredeti, konkrét tartalmait is. A szituációk általánosabbak, s az emberi viszonyokon túli környezetben kevésbé megnyugtató módon azonosíthatók. Zsótér szövegváltozatai leginkább párhuzamosan elhangzó, időnként a párbeszéd illúzióját keltő belső monológként hatnak. Tudatállapotok kivetüléseinek tetszenek az elhangzó mondatok, s nem drámai helyzetek megélésének.

A Shakespeare-nél rejtőzködő jelképekkel és csodás fordulatokkal körülírt, mégis központi kérdésként szereplő homoszexuális vonzódás ebben az előadásban nyílt konfliktusformát nyer. A főszereplőket, a két férfit és a nőt furcsa, zaklatott, homoerotikus tartalmakkal is telített szerelem, barátság fűzi egybe. Megjárják egymás poklait, alámerülnek a testi-lelki közelség teremtette gyötrelmekbe. Nemcsak Oberon, Titánia és az indiai fiú (vagy talán Puck) ellentmondásos, bosszúszomjat féltéssel, csodálatot féltékenységgel elegyítő kapcsolata jelenik meg viszonyukban, hanem éppúgy tükröződik sorsukban Theseus és Hippolyta szerelmi házasságnak maszkírozott, gyűlölettel és kikerülhetetlen vonzódással terhes kapcsolata is, illetve a négy fiatal szerelmes folyton átváltozó, képlékeny viszonya, örökké teljesíthetetlen összetartozása is. Mint a mitológia megelevenedő szobra áll fent a magasban a királyi pár. Lábakra, kezekre tekeredett kötelekkel viaskodva, azaz egymással harcolva huzakodik lent az előtérben a négy fiatal. És köztük, a sivár lakást és színpadot egymásba kopírozó emelvényen gyötri egymást a három főszereplő.

Zsótér kísérletező kedvű előadása minden látszata ellenére is alapvetően verbális színház. A nyelv uralja az előadást, s nem a színpadi képek vagy az akciók. A kimondott szavak a konkrét szituációktól megfosztva inkább csak idézetnek hatnak, a cselekvések az azonosítható szándékok, motivációk híján inkább csak gesztusnak tűnnek. Nyugtalanító teatralitás ez. Zsótér nem hisz a színház illúziójában. Mert az életet látja színháznak. De egyiknek sincs köze a valósághoz. Bezárva a színpad valóságába valóságossá lesz minden valószerűtlen. Ennyit mondhatunk az életünkről is. Visszhangzik benne a zűrzavar.

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház bemutatója. A szövegváltozatot készítette, és az előadást rendezte: Zsótér Sándor. Főszereplők: Szőke Zoltán, Mester Edit, R. Kárpáti Péter. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Papp János. Dramaturg: Lökös Ildikó. Előadások februárban: 18., 19-én. 19 h

• Rábeszélő