Majoros Sándor

Nyomtatóbarát változat

Számtanórán találkoztam először a tenisszel, éspedig egy szöveges feladvány képében, amely így hangzott: „ha Nastase egy hatfordulós, negyvenezer dolláros díjalapú tornán rögtön az első körben elbukik, akkor mennyi pénzt visz haza?” Mellbevágóan érdekes volt, akár a Mőbiusz-szalag, s legalább annyira megoldhatatlan. Ha létezett is valamiféle eredmény, ez abban a pillanatban senkit sem érdekelt. A szofisztikusan tömör kijelentés csupán arra volt jó, hogy fölkeltse érdeklődésünket a tenisz iránt.

És történt mindez abban a korban, amikor a fehér sport még valóban fehér volt. A lányok egyforma rakott szoknyában, a fiúk szabvány szerint készült rövidnadrágban püfölték a labdát. (A Sampras-féle klottgatya főbenjáró bűn lett volna, nem beszélve Agassi mosogatórongy fazonú kendőjéről.) Mellesleg: Borg már a sokadik Wimbledonját vágta zsebre, igaz, egyre nehezebben bírt el McEnroe-val, és Lendl is jött fölfelé tisztességesen. Mi őneki szurkoltunk, mert valóságos csóró volt az előző kettőhöz képest. Hatalmas dollárkötegek izgatták a fantáziánkat, s bizony zavarba jöttünk volna, ha a nyesésekről, tenyeresekről vagy a pörgetésekről kezdenek faggatni bennünket.

De vajon ki vetemedett volna ilyesmire egy olyan korban, amelyben a labdarúgás egymaga népesítette be a népszerűségi lista minden létrafokát? Évtizedeken keresztül ez a bárgyú rugdalózás testesítette meg az állampárt forradalmi elképzeléseit. A képzeletbeli ellenséget támadással kellett megpuhítani, s ezt a focipályán lehetett a leglátványosabban megvalósítani. Nem csoda, hogy az úri hóbortnak tartott tenisz – föltűnő pénzügyi nyíltsága ellenére is – egészen a legutóbbi évekig túl komplikáltnak bizonyult.

Szerencsére ma már nem tartjuk dekadens hőbörgésnek, de bonyolultsága sokszor tűnődésre késztet bennünket. Olyan, mint egy pálya méretűvé nagyított szabásminta. Rendszer nélkül csapongó röppályák, egymást keresztező nyomvonalak; nincs bennük semmi logika, semmi következetesség. De ez a geometriai szerkezet majdnem minden labdajátékban megtalálható. Kiszámolhatjuk a beadás ívét, az ejtéseket vagy a csavarásokat, ám a pénzügyeket szinte soha. Nem véletlen, hogy ez a réges-régi feladvány Nastase pénzére vonatkozott. Maradona esetében már sokismeretlenes lett volna az egyenlet…

Megfelelő érdeklődés után bárki eljuthat arra a szintre, hogy erőlködés nélkül is meg tudja mondani, miként adogatják a tie-breaket, ám a nyíltság magyarázatát ezután is csak találgatni lehet. Valóban: mi szükség erre a mértéktelen kitárulkozásra? Az adóellenőröknek csak végig kell nézniük a tévéközvetítéseket, s már írhatják is az újabb összegeket a megfelelő rubrikába. Könnyű és átlátható ez a sport, ugyanakkor iszonytatóan nehéz. Aki valaha is megpróbálkozott vele, jól tudja, mekkora összpontosítás kell egy közepes erősségű tenyeres ütéshez. Meccs közben pedig még komolyabban kell venni a dolgot, mert az ellenfél – ritka kivételektől eltekintve – többnyire balkezes, és legalább két méter magas. Nyíltság ide vagy oda: ha észreveszi, hogy remeg a lábikránk, az isten sem ment meg bennünket a tönkreveréstől. Szóval, nehéz a dolgunk, sőt bizonyos szintkülönbség alatt már egyenesen lehetetlen. És ha így van, akkor sem a nyíltság, sem a pénzdíjak nem tűnnek túladagoltnak.

Persze ez csak győzködés; valójában minden kocateniszező Samprasnak képzeli magát, és ha bejön a forhand, olyan elégedett, mintha negyvenezer dollár pottyant volna a zsebébe. A tenisz – mint a legprecízebb matematikai feladvány – csak egy ügyesen kifundált paradoxon. Se nem játék, se nem üzletág, de még csak tudomány sem. Leginkább ahhoz az azték labdajátékhoz hasonlítható, amelyben kaucsukgolyót kellett átjuttatni egy kőkarikán. Játék volt ez is, de olyan játék, amelynek tétje az élet. A tenisz is az életről szól, mint minden civilizációs bűvészkedés. Varázslás a párhuzamosokkal, a röppályákkal és természetesen a pénzekkel, meg tán az érzelmekkel, indulatokkal.

És ha mindez nem lenne eléggé meggyőző, ímhol a varázsszó, ami megragad, fölvillanyoz és átlényegít. Ez a nyíltságot sugalmazó, nagy játékot sejtető szócska – amit mellesleg teniszlabdára kerekített szájjal lehet csak kimondani – minden rangosabb tornán megtalálható, mégsem vesz róla tudomást senki. Eltűnik a nagy forgatagban, s még akkor is észrevétlen marad, amikor kimondják:     

Open.

• Sport