Skip to main content

A magyar film hologramja

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Könyvek négyszemközt


Nagy terjedelmű, szép kiállítású könyv. Interjúk gyűjteménye, de ennél – mint a címe is mutatja – nyilvánvalóan több. A „szubjektív” minősítést maga a szerző indokolja sokféle szemszögből. Tegyük hozzá, amit ő kifelejt: leginkább persze az interjúalanyok szubjektivitása színezi át a könyvet. Ők itt a játékosok, a kérdező csak játékvezető lehet, aki, ellentétben az épp kérdezettekkel, véleményét érzékeltetheti ugyan, de számára tilos a szubjektivitás.

A kritikusnak egyáltalán nem tilos, ő saját véleményét mondja. Az interjúkészítő is megteheti, rendkívül korlátozottan, ez a műfaj ugyanis a kérdezett véleményét van hivatva tükrözni, kevéssé a kérdezőét. Talán ezért is, nem igazán szeretem az interjúkat. „Nagy írók műhelyében?” Csak a mű, a vászonról látható mű a fontos, gondolom olykor finnyásan. Hogy magyarázza maga az alkotó? A gyártási, elkészülési körülmények? Vagy életrajzi vonatkozások? Mind lehet színezőelem, de csak a mű felel magáért.

A film eleve ipar is. Ezért vajon fontosabb, hogy működik a háttérmasinéria? Nemcsak maga az elkészült mű számít, hanem a háttere is? Régi vita, s az igazi kritikus talán jól teszi, ha egyesegyedül a vásznon látható képre figyel. De ez szűkös, puritán álláspont. André Bazin kiváló beszélgetéseket készített nagy rendezőkkel, a híres francia filmfolyóiratok legjobb szerzői, Rohmer, Truffaut, Rivette éles szemű kérdezők is voltak.

Zsugán István harminc év alatt végtelen fegyelemmel kérdezett. Végtelen tisztességgel és bravúros ravaszsággal. Nem lehetett mindenről beszélni, s amiről lehetett volna, arra sem akart mindig rákérdezni. Általában ez volt a gyakorlata. Különös érzékkel őrzi meg a három lépés objektivitását, és még szerencsésebb adottsága az empátia, az alkotás, az alkotói szándékok szinte belső átélése.

Páratlan interjúgyűjteménye, ha nem is önálló filmtörténet, több másodlagos „segédkönyv”-nél: nélkülözhetetlen alapmű.

Zsugán harminc éve „jelen van” a magyar filmszakmában. Ez a szakma kicsiny, mindenki ismeri egymást, Zsugán persze harminc éve mindenkit. A filmsajtó szürke eminenciása? Ostoba jelző, de nem tudom, miféle pontosabbat keressek. Ő az a bizonyos „feddhetetlen”, aki – elképesztő –, minden korabeli kérdését és szavát ma is vállalhatja. Sokak számára rejtély, miért, s hogyan lett az Új Magyarország rendszeres kritikusa. A puritán, feddhetetlen Nagy Lajos jut eszembe a jelenség magyarázatához, ő írt alig szalonképes jobboldali lapokba is, de minden ott megjelent szava és sora érvényes. Zsugán azt érte el, hogy a napilapkritikák közül az Új Magyarország filmkritikai-átlagszínvonala magasabb lett, mint a többi napilapé.

Anyagismerete, háttértudása lenyűgöző. Az csak természetes, hogy szinte többet tud interjúalanyáról, mint maga a kérdezett. De nem mutatja, nem tolakodó. Vívó és sebész egyszerre. Nem vizsgálóbíró, nem állami rendőr, inkább magándetektív.

Időrendi sorrendben következnek a kötet darabjai. „Fontos odafigyelni a beszélgetések végén olvasható dátumokra! (…) A magyar filmesek és közönségük között kialakult valamiféle sajátságos cinkos kapcsolat: a képsorok közötti, mögötti kommunikáció jelbeszéde. Minden korabeli felnőtt néző pontosan tudta például, hogy Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotása miről szól valójában; de ha valamely hazai hírlapíró vagy kritikus azt akkor leírja róla, az egyet jelentett volna egy remekmű garantált betiltását »eredményező« följelentéssel…” – olvassuk a könyv bevezetőjében.

A rendezőkkel idő múltán újra találkozunk, s ez a legérdekesebb – öregszik, változik, monomániásan ugyanazt mondja, avagy ellentmondásra bukkanunk, burkoltan visszavon, megtagad, átfogalmaz. Közben ismerőssé válik. Időutazást teszünk, állandó útitársakkal. Zsugán figyelmesen hallgat, aztán hideg udvariassággal valami kegyetlent kérdez. Ez a dolga, de kevesen tudják olyan pontosan, mint ő.

Visszatérő gondolatok, kérdések: elsősorban az értetlennek vélt kritikai visszhang. Főleg Mészáros Mártánál vagy Jancsónál. „Világsiker – kontra kritikusok” – ez a könyv egyik legérdekesebb és legkeményebb interjúja. A beszélgetőtárs Mészáros Márta, akinek Örökség című francia kooprodukciós filmjét nagyon rosszul fogadta a magyar kritika, s e fogadtatás kapcsán nem először és nem utoljára mondja el rendkívül elmarasztaló véleményét a hazai kritikusokról. „Hamis, közhelyes, helyenként direkten szájbarágós dialógusok” – mondja Zsugán, megcáfolva saját előítéletemet, miszerint a kérdező csak untermanja vagy csak tolmácsolója lehet az alkotó önmagáról vagy önmaga művéről elmondott véleményének.

Mintha csak erre válaszolna Jancsó a kötet más helyén.

„Mi a véleménye arról a filmeseink által gyakorta hangoztatott vádról, mely szerint »a magyar kritika nem támogatja a magyar filmet«, »értetlen kritikusok elriasztják a közönséget a magyar filmektől« stb. stb?” – kérdi Zsugán, mire Jancsó így felel:

„Gyermeteg gondolkodásra vall, ha valaki a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít a kritikának. Mindegyik vélemény egy-egy ember véleménye. Vannak okos kritikusok és buta kritikusok – aminthogy vannak jó rendezők és rossz rendezők.”


S most már a kötetbeli rejtett vagy nyílt vitától függetlenül hadd tegyem hozzá: Mészáros Márta első alkotását a legnagyobb melegséggel és lelkesedéssel üdvözölte a magyar kritika értékes része, majd évek múltán a Napló-trilógiának az első két részét valóban a remekműveknek kijáró elismeréssel.

Ugyanilyen vissza-visszatérő „panaszpont” vagy „ütközési kő” a magyar filmek alacsony nézőszáma. Figyelemre méltó Szabó Istvánnak, még óriási közönség- és kritikai sikerű Mefisztója előtti véleménye (az 1978-as Bizalom kapcsán).

„A filmkészítés… – éppen személyessé válása folytán – már ugyanúgy kerül kapcsolatba a közönséggel, mint minden más művészet; tehát nem minden film jó a közönség minden rétegének; és ami nagyon sokaknak »jó«, az nem biztosan jó film. (…) Még sohasem hallottam kiadói vagy könyvterjesztési szakembert a miatt sopánkodni, hogy Thomas Mann vagy – mondjuk – Pilinszky köteteit kevesebben vásárolják, mint a krimisorozatokat.”

Érdekes az 1978-as év. Kifulladóban a magyar film, de még művészi igényt és anyagi lehetőségeket tekintve is hatalmas produkciók készülnek ekkor és ezután, például a már említett Mefisztó, vagy a Csontváry és a Psyché.

Közben változik, döntően átalakul a magyar film. Zsugán időrendben haladva körülbelül a Grunwalsky–Bódy Gábor életkorú nemzedék műveit és gondjait tudja utoljára igazán és hitelesen belülről látni. A Jancsó-interjúk mellett példaadóan izgalmas volt hosszú beszélgetése Zolnay Pállal, s most (később) ugyanilyen kimagasló értékű 1980-as beszélgetése Bódyval (A filmnyelvi kísérletektől az új narrativitásig).

Nem csupán a statisztika miatt érdemes összeszámolni, melyik rendező hányszor szerepel. Legtöbbször Jancsó Miklós, ennek a filmtörténeti korszaknak vitathatatlanul legnagyobb egyénisége. 1989-től, épp Jancsó egy újabb korszakának jellegzetes darabjához, a Jézus Krisztus horoszkópjához érve megváltozik a kötet hangneme is. Nemcsak a tegező forma révén, bár nyilván emiatt is más hangsúlyok erősödnek fel, és más lesz az interjú hangulati töltése. De nemcsak ezért. A rendszerváltozás – enyhe túlzással – jobban megváltoztatta a magyar filmgyártást, mint a magyar társadalmat, s ennek előjelei ekkor már érezhetőek.

Olyan rendezők kerülnek ekkor Zsugán érdeklődésének szemhatárába, mint a pótolhatatlan munkát végző „titkos filmkészítő” Ember Judit, a formai kísérleteit puritán monomániával folytató Grunwalsky Ferenc. Ha nem is életkori adataik miatt, hiszen ma már a középnemzedékhez tartoznak, mégis a magyar film közeljövőjéről van itt szó. Filléres gondokról, visszhangtalanságról, kényszerű vagy önkéntes videokísérletekről, pénz nélküli, amatőr módszerekről és professzionista, igazi tehetségekről.

Zsugán a bevezetőben mentegetőzik, hogy gyűjteménye – részben a véletlenek vagy a rajta kívül álló okok miatt – nem teljes: hiányzik belőle olyan nagy alkotó, mint Radványi Géza vagy Szőts István. E két mester azonban az 1964 előtti korszakhoz tartozik, az olvasó talán jobban hiányolja a magyar kommersz meghatározóan jelentős sikeremberét, Keleti Mártont – nélküle nincs, nem létezhet bármennyire „szubjektív” magyar filmtörténet sem. S érződik az elsietett pótlásigény, hogy ha már sem az olykor kedvvel nyilatkozó Bereményi Géza, sem a rendkívül nehezen szóra bírható Fehér György vagy Jeles András nem került a kötetbe, akkor a legújabb magyar film egy másik meghatározó személyisége, Gothár Péter belekerülhessen. A vaskos kötet legtöbb interjúja a Filmvilágban jelent meg, utólagosan is nevetségessé téve azt a vádat, hogy az a szaklap „nem támogatta” a magyar filmeket… A Gothár-interjú az egyetlen, amely nem folyóiratnak készült, hanem e könyv számára, sajnos mind információit illetően, mind mélységben és érdekességét tekintve el is marad a könyv roppantul magas színvonalától.

Az Osiris–Századvég Kiadó gondozásában és Zalán Vince szerkesztésében megjelent szép könyvnek riasztóan magas az ára. De remélem, így is sokunk polcára odakerül, s minden közkönyvtárban ott a helye. Mindenesetre jól teszi, aki a most kezdődő Filmszemle előtt-alatt-után fellapozza. A magyar film legnagyobb korszakának krónikája.

És a magyar film történetének eddigi legélőbb, legalaposabb összefoglalása.













































Megjelent: Beszélő hetilap, 5. szám, Évfolyam 7, Szám 5


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon