Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Hogy mi az ördög az „alternatív film”, elég nehéz megfogalmazni, Biró Yvette is csak körüljárni próbálta februárban az Európai Filmhét alkalmával rendezett beszélgetésen, ahol az amerikai sikerfilmekről és a világon bárhol születő másfajta mozgóképekről volt szó.

Engem némi kárörömmel tölt el, hogy izmos és fogat csattogtató, ostoba és hígvelejű hollywoodi sikerfilmek, melyek hosszú hónapokig telt házakkal mennek Tokiótól Párizsig a nagy mozikban, nálunk csendben és kis puffanással múlnak el, reklámozzák őket bár tömeges Oscar-díjakkal és box office-kimutatásokkal. Farkasokkal táncolók és JFK-k és Bárányok hallgatása, és ne folytassuk, mert még rosszabbak is akadnak – kong a mozi a második héttől, viszont kis művészmozikban sokáig telt házak szoktak lenni a másfajta, az „alternatív filmeken” (magyarul: az értékes műveken), s az ötven-száz személyes nézőtereken mindig ül húsz-harminc megátalkodott néző Jarmusch, Kaurismaki, Rohmer, Greenaway és Szőke András filmjeire kíváncsian.

Futott például a Művészben John Waters-sorozat; Eric Rohmer hét filmjétől, majdnem teljes életművétől másfél éves folyamatos vetítés után most búcsúzik a Szindbád. Az Örökmozgó minden hónapban tart új bemutatót, eseményszámba ment legutóbb Tom Kalin Ájulása (Bori Erzsébet méltatását a Beszélő május 8-i számában olvashattuk). Mondom, nem igazán tudom, mi az „alternatív film”, azért sem, mert az általános mozielbutulás miatt olyan „profi”, nagy költségvetésű darabok, mint az Orlando vagy a Szellem a házban (Howard’s End), vagy a feleslegesen puffogó címre átkeresztelt Barton Fink (Hollywoodi lidércnyomás) nálunk ugyancsak a kis nézőterű művészmozikban fut, közönségük ugyanaz. A hatvanas években egy Orlando vagy egy Szellem a házban nagy nézőréteget megmozgató izgalmas és beszédtémát adó „esemény” lett volna: hónapokig, fél évig telt házas siker. Nem baj, most is megvan kicsiny mozikban kicsiny, de méltó közönségük.

A magyar művészmozik, a hálózat sikere a legérdekesebb kulturális fejlemények egyike a rendszerváltozás óta. Mindenki elhalásukat jósolta, ehelyett élnek és virulnak. Ma Pesten több művészmozira és azokban több értékre lehet bukkanni, bármikor – januárban és júliusban, délután négykor avagy este nyolckor –, mint Bécsben (igen, ne tessék hüledezni) vagy Londonban. A budapesti választéknál kontinensünkön – de hisz eszerint az egész világon? – ma csak egyetlen városban lehet több értékes filmet látni. Észbontó, hihetetlen, de igaz: ma csak Párizsban van több és jobb és érdekesebb kis művészmozi, mint itt, Pesten.

Nem igaz tehát, felülvizsgálatra szorul az elhamarkodott és könnyen kimondható moziválság-jövendölés.

Mondok még meghökkentőbbet: a világ legtöbb nagy filmgyártó országában egyáltalán nem biztos, sőt alig valószínű, hogy egy olyan eredeti tehetségnek, mint Szőke Andrásnak sorban forgalmaznák tompa agyú nézőtömegeket bosszantó filmjeit. Abban az országban, ahol az ötperces képzeletmozdító Közjáték milliók eltompult idegrendszerét dühbe lovallja, a mozi még mindig olyan irigylésre méltó helyzetben van, hogy igenis (a Hunniában) vetítheti. A Blue Boxról, a Tabánról még nem is szóltunk. Vagy egy rég kedvelt másikról: ősszel nyit a BBS művészmozija ígéretes programmal, az átalakított Toldi.

---

S most végre A levesben… című filmről. Ezt sem láthatnánk, ha nem épült volna ki ez a kismozirendszer.

A fekete-fehér, hamisítatlanul rokonszenves, amatőrjelleget sugárzó film szemmel láthatóan rendkívül kevés pénzből készült, önéletrajzi ihletésű, laza és semmitmondó történet, egy fiatal és gátlásos, New Yorkban nyomorgó jövendő filmrendezőről, aki bugyuta módon apróhirdetésben kínálja fel 500 oldalas forgatókönyvét. Különös, félig alvilági figura, nagyszívű éltesedő szélhámos jelentkezik a hirdetésre, bizonyos „Joe bácsi”. Ettől kezdve a film kicsit olyan, mint egy még nem látott Jarmusch-opusz, mondjuk, mint a Florida paradicsom eddig dobozban rejtőző kamaszkori előzménye, melyet Jarmusch csak közeli barátainak vetít. Nem véletlenül, hiszen Jarmusch enyhén Andy Warholt idéző merev, ősz sörénye fel is tűnik a filmben, ócska zugtévést alakít, aki hősünket meztelenül ülteti kamera elé önvallomásra. (Sejtésünk szerint Jarmusch előlegezte meg a pénzt, meg szokott ő jelenni Kaurismaki és más újakra készülők filmjeiben is, Isten tartsa meg e mókás szokását.)

Joe bácsi egyébként filmproducerséget ígér, meg pénzt, de ehelyett kétes alvilági üzelmekbe keveri naiv ifjúnkat. Viszont segít neki, hogy imádottját, egy többgyerekes spanyol vagy mexikói pincérnőt meghódíthassa, például szilveszterestét szervez. Ebből féktelen tragikomédia keletkezik, ez meg kicsit Cassavetesre emlékeztet (például épp a Férjekre, mely, bár úgy tizenöt éve szépreményű magyar rendezőjelöltek unatkozva ásítozták végig egy magánvetítésen, vidoran túlélte őket, meg minden ásítozót, már ahogy a remekművek szokták túlélni a szürkéket és üres fennhéjázókat: most vetíti az Örökmozgó). Cassavetes szelleme sem véletlenül lebeg A levesben (a levesestál) felett, mondjuk botor, de vállalt képzavarral: a néhány éve meghalt, mindennemű hollywoodizmusra szamárfület mutató „alternatív zseni” egyik állandó munkatársa és színésze, a legtöbbször fura, torz bajszú Seymour Cassel (aki látta a Minnie és Moskowitzban, nem felejtette el, de emlékezetes Gena Rowlands elvált férjeként is a Szeretet-áradatban.) A pácban (mondjuk így a félresikerült magyar cím helyett) története lényegtelen, jó és még jobb, szelíd és vadabb humorú epizódokból áll össze, épp az ellentéte Hollywoodnak, s így van ez jól.

„Csinálj érthető szerelmes filmet” – hagyja örökül halála előtt Joe bácsi hősünknek, Adolfónak. Mert Joe bácsi meghal, a hisztérikus pincérnő lövi le véletlenül és mellékesen. És Adolfo, akarom mondani Alexander Rockwell szerelmes filmet csinált, ráadásul még érthetőt is. Érthetőt és szerelmeset azoknak, akik a csömörtől és az enyhe vagy erősebb émelygéstől sápadtan Kevin Costner meg Jonathan Demme meg Olivier Stone filmjeiről (ismétlem: vannak még sokkal förtelmesebbek is) kibotorkálnak. S amikor a JFK meg a Farkasokkal táncoló nyomában a tizedik hasonló ostobaság megy a nagy mozikban – a kicsikben, a Blue Boxban, a Tabánban, az Örökmozgóban, a Szindbádban meg a Művész Huszárik-termében mi még mindig megtaláljuk Cassavetest meg Jarmuscht, meg Adolfót: Alexander Rockwellt.

Nem is vagyunk annyira a pácban…                   

• Kultúra