Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

„A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából”
(Radnóti: Levél a hitveshez)

A lábadozó napfényben a belgrádi hitközség épülete felbolydult méhkas. Valóságos tömeg várja Tuviát, úgy kell behozatnia alkalmi fogadószobájába egy-két szendvicset, mert estig nem szabadul. Az ő személye a kapocs a már Izraelbe érkezettek és az itthoniak között. Az elmaradt levelekért, későn kézbesített ösztöndíjakért, el nem intézett kollégiumi elhelyezésért őt veszik elő, még az olyan kínos esetekben is, mint amikor az anya a férj hamisított aláírásával hitelesítette a gyerek kiutaztatását, s most a jövőt másképpen megítélő apa rajta keresi a fiát; vagy egy Izraelből hazazsuppolt szarajevói gyereknek kell befogadókat találni, mert pszichológusok hada sem tudta rábeszélni arra, hogy ne törje össze a szerb gyerekek játékait, és ne fessen minduntalan horogkereszteket a befogadó kibuc falaira.

A kis-jugoszláviai szövetség küldöttei is megérkeznek. Míg a roppant könyvespolcokkal körülbordázott – német, szerb, angol és magyar judaisztikai lexikonokkal és szakkönyvekkel telezsúfolt – díszteremben el nem kezdődik a tanácsülés, egy kávé mellett ismerkedünk. Kiderül: nemcsak a vajdasági küldöttek tudnak magyarul, hanem számosan az itt képviseltetett (több tízezres létszámú) Jugoszláv–Izraeli Baráti Társaság idősebb értelmiségi tagjai közül, sőt a szövetség volt elnöke is. Bemutatnak az egyik teremből a másik telefonhoz cikázó David Albaharinak, aki tudott érkezésemről. Kezembe nyomja legújabb kisregényének kéziratát: vinném el magyar fordítójának, ezen az úton biztosabb.

– Tudunk-e egyórás beszélgetésre időt szakítani?

– Meglátjuk.

A hamarosan kezdődő ülésen a vajdasági küldöttek – nyugalmazott járásbíró, közegészségügyi főorvos s egy nyugdíjas fogorvos – szinkrontolmácsolásával kísérhettem végig a tanácskozást.

Először a már ismerős Dr. Neumann tart beszámolót a bankcsődökről és a nyomukban kialakult fenyegető helyzetről. A hitközség régi, de még most is aktív elnöke egy nemrégiben tartott athéni találkozóról számolt be, ahol katolikus és pravoszláv vallási vezetők arról tanácskoztak, hogyan állhatná az egyház útját a gyilkos téboly eszkalálódásának. Pravoszláv papok antiszemita érzelmek felbukkanását jelezték, s ígérték, hogy mindent megtesznek az új kór terjedése ellen.

Határozatot hoztak egy sajtóbizottság haladéktalan felállításáról, amely minden szöveget összegyűjt, elemez, ami csak a sajtóban a zsidósággal kapcsolatban megjelent, és ha az gyűlöletkeltésre alkalmas, azonnal reagál rá. Rendkívüli időket élnek, minden rémhír, rágalom hatása kiszámíthatatlan. Ezzel mindenki egyetért, amint azonban szóba kerül, kihez forduljanak védelemért vagy orvoslásért egy jelentéktelen párt elnökének provokációja miatt, a kormányhoz vagy a legfelsőbb ügyészhez – máris felvetődik helyzetük mélyebb és általánosabb megoldatlansága. Ha ugyanis a kis-jugoszláv vagy szerb állam szerveihez fordulnak, nem jelenti-e ez annak a demonstrálását, hogy szolidárisak a politikájukkal? A külvilág és a zsidó világ amúgy is rosszalja a hallgatásukat. Henrie Bernard Levy francia filozófus vagy Elie Wiesel Nobel-békedíjas író látogatásai és a szerb nacionalizmust élesen elítélő szavai – mindketten a nemzetközi zsidó szellemi elit képviselői – amúgy is fokozták a lojalitásukat megkérdőjelező hangokat. Na persze, nem ők élnek itt. Kihez tartoznak? Kikkel lojálisak? Egy hozzászóló a szerbségnek az egész világra fittyet hányó magatartását Massada-effektusként jellemezte. Lehet-e velük tartani egy ilyen kollektív ön- és másokat gyilkolásban? Nincs eltúlozva, túldimenzionálva a veszélyérzésük? Hiszen Európához vagy akár Horvátországhoz képest itt semmiféle atrocitást, megkülönböztetést nem kellett elviselniük. Nem itt gyalázzák meg a temetőket, robbantják fel a zsinagógákat.

A lángoló tekintetű, szurokfekete szakállas belgrádi vezető szerint értesíteni kellene a világ hitközségeit és a zsidó szervezeteket arról, hogy ami itt történik, ahhoz semmi közük. A hallgatásukkal saját magukat marginalizálják mint az embertelen rezsim kiszolgálói. A világ ítélete és a saját túszhelyzetük, ami a szerbek vesztett ügyével van összekötve, könnyen két szék közt a történelem süllyesztőjébe vetheti őket.

A kérdés, mint a bumeráng vág vissza:

Kik ők? Kikkel azonosulhatnak? Jugoszláv vagy szerb zsidók? Akik a jugoszláv, a szerb néphez tartoznak? Jugoszlávia: nincs többé, tehát a jugoszláv jelzőnek sincs értelme többé. Kiderült: akinek ez volt az azonosulási-archimedesi pontja, bázisa: nem létezőhöz kötötte az identitását. Tiszta sor: a szerb politikához, a nagyszerb álmokhoz és hatalmi aspirációkhoz s persze a bűnökhöz nincs közük. Kényes kérdés: talán a mindezt kiszolgáló államhoz sem, ezért is problematikus védelmét kérni. Ők a szerb néphez, s nem jelenlegi rezsimjéhez tartoznak. A szerb kultúrához, nyelvhez. Igen ám, de ezt a rezsimet ők: az e nyelven beszélők, az ebben a kultúrában felnövők és élők választották. Az eseményeket az ő többségük csinálja, akarja… Nem lehet azt állítani, hogy nem ők a szerbek.

Az újvidéki küldött emelkedik szólásra. Óva int a politikába, a rezsim ügyeibe keveredéstől. Elbeszéli a példaszerű viszonyt a magyarok politikai pártjával, a VMDK-val. Megkeresték őket, felajánlották az együttműködést. Megköszönték a bizalmat. Minden emberi szolidaritást vállalnak velük, az azonos kultúra és nyelv, az azonos kisebbségi sors és helyzet okán is, de a politikai szövetséget nem. Az nem az ő ügyük. S kimondja a szerinte ebben a helyzetben egyedül adekvát önmeghatározás tautologikus kulcsjelzőjét: ők zsidó zsidók.

Izgatott férfi rohan be, és jelenti: sikerült rádiós kapcsolatot teremteni Szarajevóval.

Minden hónap elsején, tizedikén és huszadikán egy órát rádióamatőr-hullámhosszon beszélhetnek a boszniai fővárosban rekedt testvéreikkel. Az első emeleti előtér zsibongó tömege ezt az alkalmat várja. Az egyik elnökségi tag a két hitközség helyzetéről ad tájékoztatót, s utána az elszakított családok tagjai válthatnak szót. Két-három perc jut mindenkire az egyik irodahelyiségben felállított mini rádióállomáson. Többnyire gyerekek és anyák jönnek a beszélőre. A készüléket ketten kezelik: egy fiatal lány csavargatja a gombokat, s egy középkorú férfi pedig a mikrofont tartja. Bejelentkezik, felkonferál, s ha a mellette remegő, könnyeit visszafojtó, beszélőre jött személy párjának hangját megtalálta odaát a hegyek, fegyverek, gyűlöletek áthatolhatatlan szövésű sűrűjében, a mikrofont a várakozó szája elé tolja, bátorítóan megszorítja a kezét, és azt mondja: most. Nem kell különösebb nyelvtudás megérteni ezeknek az üzeneteknek az értelmét. Nem a „hogy vagy?”, a „megkaptátok a csomagot?”-ra adott válasz konkrét, hanem a létezés absztrakt jele sipít fel gyenge hangján az éterből.

Nem is lehet pontosabb körülményeket megnevezni, mert veszélybe kerül ez az egyedüli kapcsolattartási lehetőség is. Az amatőr rádióadásokat is szigorúan figyelik és cenzúrázzák mindkét oldalról. (Hogy a posta, a telefon nem működik, ezt fölösleges is említeni.) Mi lehet az ellenség számára felhasználható paraméter: árulás? Egy-egy véletlenül elejtett információ halálos veszedelembe sodorhatja a rádió működtetőjét s magának az adónak a létét is, hiszen a semleges, előjelétől függetlenített vagy mindkét irányban el- és el nem kötelezett élet igenlése amúgy is gyanús és bőszítő a hadviselő felek számára, akik a világot egyneműen fogják fel.

Egy őszes szakállú, nemes arcvonású férfival, a mikrofont kezelő váltótársával, Aleksander Ajzinberggel beszélgetek a rádióadóról. Ő megy ki a folyosóra, gyűjti össze az üzeneteket – a családtagok az összekötő próbálkozások szüneteiben közleményeket, többnyire életjelt követelő üzeneteket olvasnak be vagy vesznek át –, s ha sikerült létrehozni az összeköttetést, ő vezeti be a megszólítottat. Egy húszfős műszaki értelmiségi csoport teremtette meg ezt az összeköttetést – ő maga egyébként a Belgrádi Egyetem Építészeti Karán professzor –, s ők látják el felváltva az ügyeletet. Nemcsak zsidók tudnak rajtuk keresztül üzenni, de nagydobra se igen kívánják verni ezt a forrást, mert a tömeges igény megfojtaná a vállalkozásukat, amely felszereltségben és más lehetőségeikben is gyenge lábon áll. Együttműködnek az Adventi Egyház jószolgálatával is. Az ő révükön néha be tudnak juttatni csomagot vagy levelet Szarajevóba. Nekik van a legjobb kapcsolatuk az ENSZ-csapatokkal, amit rajtuk keresztül küldenek, annak körülbelül 70 százaléka megérkezik.

– Egy riport nyilvánossága miben tudna segíteni? Mindenféle műszaki paraméterek rövidítését említi. Jobb, ha leírja, íme: Please do write us on: JEVREJSKA OPSTINA BEOGRAD ul. Kralja Petra 71/a! And inform us on what frequency and on what GMT time (and days) can we make SKED, say on every 1st, 10st and 20st in from 9 to 10 GMT the month. Aleksander Ajzinberg. If possible, on 14,040 cw. our coll is you 1 job.

Mire visszatérek a tanácsterembe, már csak az összefoglaló van hátra. David Albahari szerint: nem várhatják tétlenül, hogy hitközségi intézmények robbanjanak, mint Zágrábban. A különleges helyzetben nem lehet számítani a közbiztonságra, a szociális morál föllazult. Ez az ország már nem tud semmit garantálni. Föl kell készülni minden lehetőségre: össze kell gyűjteni és készenlétbe helyezni élelmet, pénzt, és szorosabbra kell vonni az információs összetartást. Szenvtelenül, mintegy kívülről hangzanak a szavak az író szájából, pedig írásai hangja kifejezetten érzelmes és törékeny. Elbeszéléseiből csak a szűkszavú tömörség jön át a népe kultúrája helyett most a népe sorsát meghatározó mondatokba.

Szállodai szobámban a két és fél napos gyűrődés és a zuhany után leheveredésre csábít az ágy. Mégis: itt vagyok a „háborúba ájult Szerbia” fővárosában. Az utcákon semmi nem emlékeztet a háborúra. Ha valami ijesztő itt a háború kegyetlen képeinek ismeretében: a közvetlen szomszédságában folyó normális élet. Hogy képes normális lenni. Ezáltal az úgynevezett normálisság értéke is megkérdőjeleződik. Csupán a sétálóutca árkádsora alatt árult soviniszta heraldikájú matricák, fegyvernemkitűzők, hangkazetták, s mellettük a hozzá való ideológiát szállító periodikák utalhatnak a háborúra. Ha valaki figyel, észreveheti, hogy a Kalimegdánon, ahol szerelmespárok, nyugdíjas öregek, kutyát sétáltatók andalognak, ücsörögnek a föltámadó tavasz áldó sugarai verőfényében a magyar nyelvű (eddig sem túl feltűnő) emléktáblát, amely a Hunyadi János vezette magyar seregek egész Európát megoltalmazó hőstettére emlékeztetett, durván bemázolták.

Tuvia „műszakja” még este nyolckor sem járt le. El kell fogadjuk egy klienscsalád vacsorameghívását a szállodához eső legközelebbi étterembe. (Nem kell figyelmeztetni: nem rendelek dalmát bort.)

Egy idős házaspár, a lányuk, a vejük. Az unokák már Izraelben tanulnak. A házaspár csoportja egy hónap múlva indul. A lányáék a nyár közepén, az egyetemi szemeszter végén követnék őket.

Ha van emberre vonatkoztatott értelme a „finom” jelzőnek (van), akkor ez a házaspár hölgytagjára igazán passzol. S belőle szétáradóan az egész családra. Vékony csontú, halk, arányos. Mindene: a kalapja, az arca, a hangja, a mozdulatai, a mondatai. Amikor megtudja, hogy magyar tollforgató vagyok, megkérdezi, hogy Ignotus nevét ismerem-e. Mert az ő rokona. A család Csehországból ered. Ignotus polgári keresztneve Hugó volt. Tudom-e, miért? Az apja, aki pompás irodalmi neveltetésben részesítette, a francia irodalom, s különösen Victor Hugo rajongója volt – Ignotusnak volt egy testvérbátyja, aki természetesen a Victor nevet kapta –, s hódolatának kinyilvánításául a fiait róla nevezte el. Ellentmondást nem tűrően elővette a noteszét, és kikereste belőle Ignotus Paul és Ignotus Charlotte londoni címeit, és felírta a névjegye hátlapjára, mert biztos szükségem lesz rá. Másnap reggel a hotelba behozta a budapesti Nyugat-emlékmúzeum pontos címét, hogy feltétlenül látogassak el oda. Görcsös kapaszkodása áruló tanújeleként, amely minden összekötő szálat megragadna-vinne, mielőtt az ismeretlen semmibe ugrik.

Angol fordító, és egy belgrádi tanítóképző nyelvi laborját vezeti. Született zsidóként ő az egyedüli a családból, mégis ő fél legjobban az Izraelben rászakadó ismeretlen világtól. Férje dzsesszzongorista, zeneszerző, sok éven át az itteni rádió zenekarvezetője. Ő még az angol mandátum alatt járt az akkori Jaffóban, s ifjúsága szép emlékeit várja-vágyja újraélni az előttük álló kalandban. Mert az mindkettejük számára világos: nem köti már semmi ide őket. A kiontott vér, gyilkolás elviselhetetlenné teszi a létezést. Ez már nem az a Jugoszlávia, Szerbia, ahol értelme volt a munkájuknak. Elviselhetetlen a gondolat, hogy felnőtt unokáiknak ebben részt kell venniük. Most, hogy a „nagy utazás” előtt eladogatják az értékeiket, látják, hogy semminek sincs értéke. Minden dugig teli a rablott és ezért vértől mocskos holmival. Csak a színház, az új könyvek… – sóhajt az asszony.

Jó az angol könyvellátás – vigasztalom –, s a Jerusalem Post naponta, a Jerusalem Report pedig hetente elég olvasnivalót kínál. Az nem ugyanaz – szakad fel belőle még mélyebbről a szorongás. Lánya az egyetemén kémiát tanít, a veje pedig ugyanott matematikus, ők talán, néhány év kitérővel, folytathatják a pályájukat, s a gyerekeikkel – Jeruzsálemben járnak az egyetemi előkészítőre – egyesülve visszakaphatják az itthagyott családi boldogságot. Ebben szeretnének segíteni, részt venni, hiszen ők mindent folytathatatlanul itthagynak. S ezért is kedveskedték ki ezt a vacsorát (reggel a hotelben az indulás előtt még beugranak pár szóra), hogy valami biztosítékot kapjanak, csikarjanak ki: nem szóródik szét kint a család, egy helyen biztosít-e majd a Szohnut számukra lakást?

A férfi nyugtatja a párját: minden rendben lesz, Izrael egy csodálatos ország, még nekik is nyújt új távlatokat, értelmet az életüknek. Bizakodó hangulatát igazolandó megkéri az étterem zongoristáját, hogy engedné át egy szám erejéig a hangszert. S miközben szétcsobognak a Gershwin-melódia, a felesége lelkét lágyan körülhullámzó futamai, a tel-avivi pompás tengerparti sétány elevenedik meg a szemeim előtt; sütkérező orosz nyugdíjasaival s kitűnően muzsikáló jazzbandjeivel, amelyek többnyire egy üresen kitett kalap előtt játszanak.

David Albahari csak indulásunk előtt tud időt szakítani egy kurta és kapkodó órácskára a hotel bárjában. Ennek az időnek jó része is inkább az irodalom – a politikáénál időtállóbb – dolgaival telik. Megajándékoz egy csinos kiállítású, új folyóirat első példányával, amely nemrég hagyta el a nyomdát.

Címe: Mezuzá. Azaz: mezüze. (Az imádságos tekercset tartalmazó tokocska, amellyel a vallásos zsidó a házát megjelöli.) Évente négyszer szeretnék megjelentetni. Zsidó irodalmat mutat be, a világ négy égtájáról, javarészt fordításokat. Amolyan zsidó Nagyvilág. Közép-európai számot terveznek: a magyarok közül kit javasolnék? A maga elé kiterített füzetlapra magától írja is: Nádas Péter. És? Nem tudom, hogy ő beleegyezne-e, hogy zsidó íróként azonosítsák, de kétségtelenül lenne mit fordítani tőle a Mezuzá számára. S megadok néhány nevet, többnyire a jelenlegi magyar irodalom élvonalába tartozó íróét, akik ugyan zsidó származásúak, és írásaik zsidó témájúak, de nem publikálnak olyan folyóiratban, amelyik ráírja a címlapjára, hogy: zsidó.

Kérdezem: hogyan vált zsidó közösségi vezetővé? Hiszen ő a hazájában is és annak határain túl is elismert író. Magyarországon – nemcsak most, de a hazai zsidóság egész története során, beleértve a Holocaust korszakát is – alig volt rá példa, hogy egy, a saját szubkultúráján kívül is elismert értelmiségi vezető tisztséget vállaljon a zsidó közösségen belül.

Számára ez természetes. Belenőtt. Részt vett a zsidó ifjúsági szervezet munkájában, majd a kulturális rendezvények szervezésében is. Rá került a sor. A nemzedékére. Persze jobban szeretne a kézirataival foglalkozni, de fölkérték, megválasztották mint a közösséghez mindig is tartozó fiatalembert. Nem térhetett ki előle. Számára a zsidó lét mindig is természetes volt, noha édesanyja pravoszláv családból származik. Ebből a létállapotból fakadnak írásainak témái és hangja is. A többségi társadalom részéről ezért soha semmilyen hátrányt nem szenvedett. Sőt. A kivételezett védettség már-már fojtogatta-veszélyeztette az identitása megmaradását. Erre pedig a mai időkben szüksége lesz, noha soha, még most sem gondolt arra, hogy elhagyja hazáját. Ő író. Szerb nyelven alkotó író. De másokat nagyon is megért, sőt segít abban, hogy elmenjenek. Széthasad minden, ami összetartotta itt az embereket. Ki tudja, ez lesz-e a sorsa a kultúrának is. És neki, az írónak is el kell majd mennie? A fia iskolájában most nem indiánok és cowboyok, hanem szerbek és bosnyákok szerint osztódnak az egymással ellenséges csapatok. A fia mint zsidó, természetesen bosnyákként van megkülönböztetve, de ugyanígy az új barátja, aki Boszniából nemrégen menekült szerb, s akit felismerhető kiejtése miatt szintén kiközösítenek az osztálytársai.

Másfél óra utazás után már a sárga keramit téglalap útburkolaton – a Monarchia igazi határán – zötykölódünk be Újvidék központjába. Szecessziós stílusban épült zsinagógájának méretei és arányos szépsége megtorpantja és megállásra készteti az utazót. Közép-Európában a legnagyobbak egyike. A mellé épített öregotthonnal és árvaházzal, iskolával pedig egyedülállóan impozáns komplexum. A két világháború között 4500 (magyar) zsidó élt itt, őket szolgálta, és meggyökeresedett boldogulásukat hirdette a mára csak az egykori nagyság mementójának maradt épületegység. Sokuk tragédiája már a magyar megszállással megkezdődött, majd 1942 januárjában, ama „hideg napokon” pecsételődött meg, több ezer szerb társukkal együtt. A Holocaustot 900-an élték túl, s 300-an maradtak kitépetésük és megszégyenülésük városában. A zsinagógát és a két oldalán karéjban húzódó épületeit persze nem tudták fenntartani, így a város különböző intézményeinek ad ma otthont, maga a ’91-ben felújított templom pedig színház- és koncertteremként működik. (A műsorbizottságba a zsidó közösség is küld képviselőt, hogy a számukra szent falakon belül kegyeletet sértő produkció ne kerülhessen színre.) A zsinagóga környékén, egy kopott ház földszintjén bújik meg a közösség irodája. Két éve Tuviát még nem is fogadták itt, amikor az alijázás ötletével előállt, ma pedig lesik, hogy mikor halad át erre. Legtöbbjük fia, unokája már Izraelben tanul, vagy megkezdte a beilleszkedését, s ezért minden szó, hír, érintés onnan bennfentes bizalomerősítéssel ér fel. Az emeleten kialakított klubban héber feliratú rajzok díszítik a falakat; az iskolások nyelvleckéinek nyomai. Az elnök magyar nyelvű könyveket kér, amiből a fiatalok felkaphatnának valamit a zsidó történelemből és a tradíciók alapjaiból. Erre a szakadt fedelű, többnyire gót betűs régi imakönyvek, amelyeket egy padlásról mentettek meg, nem alkalmasak. A Magyar Szó külpolitikai munkatársa is itt kavargatja a kávéját. A lap keserves küzdelmek árán még megjelenik, de január óta nem kapnak fizetést. Kollégái nagy része abból él, hogy különböző magyarországi médiumokat tudósít. Nem akadna még egy tudósítatlan orgánum? – a két kislányának enni kell adnia. A magát „zsidó zsidóként” meghatározó elnököt – előbbi életében magas rangú pártfunkcionáriust – kérdezem, hogy azért a VMDK-ra szavaznak, ugye? Eszünk ágában sincs! (S nyomatékul az elhíresült Csurka-[nagy]dolgozat fénymásolt példányára bök, amelyről előbb a véleményemet kérdezte, egyébként egy itteni lap is lehozta.) „A magyarok testvéreik a kisebbségi sorsban, közösek a problémáik, nagyon rendesek, szeretjük, becsüljük egymást, jól megvagyunk” – erősíti meg, amit Belgrádban is elmondott. „De isten ne adja, hogy itt megint többségben legyenek…” A Duna partján húzódó Holocaust-emlékműnél zárjuk az újvidéki látogatást. Az 1972. január 23-án – a véres razzia harmincéves évfordulóján – felavatott, gótikusan megnyújtott, drótsovány családot ábrázoló szoborcsoport, és a talpazatából szétágazó cirill és héber feliratokat és hosszú sorokban magyar neveket tartalmazó fekete bronzszalag uralja a teret. Nem elbújik, hanem emlékezik: vádol. Az ezt a földet uraló nép és történelmének kiemelt, ikon-önmeghatározása részeként. Amint az emlékművet fotózom, két vidám lány viháncol be a képbe. Kezembe adják automata masinájukat, hogy kattintsak róluk is egy emlékképet. Legyen benne a Duna és a furcsa alakú szobor is.

– Turisták vagytok?

– Boszniából jöttünk, egy fél éve élünk itt – és továbbszökdécselnek.

Nemzeti gárdista patruj halad el mellettünk.

– Egy hete még ez nem volt, most pedig nagyon megszaporodtak – mormolja a kísérőnk.

Szabadkán a hitközségi irodán nem találunk senkit. Szintén a zsinagóga mellett fekszik, amely mint roppant téglavörös lázálom, csavarodik, nyújtózkodik, izgatott szecessziós indáival, keleti ornemantikáival az égre. Szintén színháznak használták, de szerencsétlenebbül járt, mint újvidéki társa, mert a renoválási programot elvitte a háború. S hogy ne menjünk el a kertek alatt, egy nyugdíjas házaspárt keresünk fel Tuvia üzletfelei közül, akiknek az unokái Karmielben, a galileai kisvárosban tanulnak. A lakás tele van a fényképeikkel és kék-fehér izraeli drapériákkal. Lányuk is, a gyerekek anyja is utánuk készül, s ha a szerb férj nem enged: válás lesz. Dől belőlük a panasz, mert elvesztették a 400 dollárjukat a Jugoskandik-csőddel. Nyugdíjukat – lassan kenyérre sem elég – a kamataiból egészítették ki, s az volt még a tervük vele, hogy nyáron az unokák után küldik. Vagy a repülőjegy árához – ha a gyerekek megszerezték az izraeli útlevelet, bátran hazajöhetnek, mert akkor már nem vihetik el őket katonának –, vagy azért, hogy átvészeljék a vakációt. Ugyanis vakációra nem jár kollégium, s így elvesztik a tetőt a fejük fölül. Még egy rekesz sincs, ahová a holmijaikat elzárhatnák. Nem azért… – hiszen hálával gondolnak mindarra a segítségre, amit a gyerekek Izraeltől kaptak, de ezt hogy gondolták? Idáig is rengeteget dolgoztak a tanuláson kívül: felszolgálnak, takarítanak, s a nagyanyjuktól pedig kérik a recepteket, hogyan készítsenek minél olcsóbb és laktatóbb ételeket, mert állandóan éhesek. De most hogy lesz? Tuvia feljegyzi ezt az újnak mutatkozó problémát, hogy a vakációig valami megoldást találjanak, s megkérdezi, mi újság. Egyre gyarapodik a hitközség – válaszolják nevetve. Hetente egyre többen jelentkeznek, fedezik fel magukban a zsidót. (Amit eddig gondosan titkoltak – noha mindenki tudott.) Vihart kavart az a javaslat, hogy ezeknek a későn megtérteknek jóval nagyobb hitközségi adót kellene egy ideig fizetni a közösség nyújtotta előnyökért és szolgáltatásokért.

A délutánba kormosodó ég alatt kiérve az országúira azonnal elkezdődik a riadt szemű, elszánt tekintetű gyalogosok, kerékpárosok, autójukat benzin híján kézzel taszigálók végeláthatatlan menete a határig. Szomorú, elkeseredett ezredvégi had. Újmódi sereglés az új, a meghosszabbított vasfüggöny árnyéka előtt. Az egykor szintén ezen a tájon menetelő sorait idézi a kép: „torlódik az ember, állat, szekér és gondolat / az út nyerítve hőköl, / sörényes ég szalad.”, s a keltezése szerint (Mohács, 1944. október 24.) határon átérve egy razglednica-lappal arrébb a folytatása is: „a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál.”

• Riport