Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

„Ha egy életet megmentettél, mintha az egész világot mentetted volna meg.”
„Ha egy embert elpusztítasz, mintha az egész világot pusztítottad volna el.”
(Talmud)




A huszonegy hónapja ostromlott Szarajevóba a zágrábi UNPROFOR-laktanyán és kommunikációs központon, de leginkább egy műanyagba olvasztott kártya megszerzésén keresztül vezet az út. Ez jogosítja fel tulajdonosát arra, hogy saját felelősségére, meghatározott időn belül a volt Jugoszlávia területén folyó harcok színtereire be- és kiutazzon. A PRESS CARD (újságíró-igazolvány) elérhetetlen privilégium: noha csak útlevél felmutatásával együtt érvényes, hatóereje messze felülmúlja azét. Az újságíró itt nem vagy nem csak hagyományos funkciójának megfelelően szemlélő vagy tanú. Tájékozódásának tárgya résztvevővé avatja. Ha darab időre is, de a rá is zúduló lövegek, gránátok riportalanyai sorsával forrasztják egy közösségbe. Fölfedezi: a városon kívülre szóló tudósításnál fontosabb a városon kívülről hozott hír, segítség. Jelenléte bátorító üzenet, rá lehet bízni egy levét postázását, be tud hozni egy életmentő gyógyszert, vagy nagyobb méretű segélyhez nyit kaput az általa közvetített információ. Esetleg segít: hol próbálkozzon a bosnyák menekült? Svédországban vagy Amerikában nagyobb az esély? Izraelben vagy Új-Zélandon? Netán Magyarországon?

PRESS CARD-okkal nemcsak újságírók közlekednek: e kártya az egyedüli módja, hogy valaki kimeneküljön a rá minden pillanatban leselkedő halál elől. Ezzel a passzussal közlekednek azok is –szarajevóiak, „külföldiek” egyaránt –, akik valamilyen civil szervezet vagy közösség vezetőiként a mindennapi életben maradást és mentést szervezik. A Szarajevóba be- és kivezető Maybee Airlines csomópontjain, Zágrábban, Splitben, Anconában, a szarajevói PTT Building környékén (itt tartják a napi sajtókonferenciákat) vagy a repülőtér homokzsákokkal, üres konténerekkel körülbástyázott folyosóján megismert különböző nemzetiségű kollegák szinte mindegyike számára másodlagos ürüggyé változott a tudósítói lét. Helyére barátok, közösségek nagyon is konkrét érdekeinek, folyó ügyeinek képviselete került. Az újságíró tette, gesztusa itt már nem puszta híradás: az élet egészéhez van köze. Ez jelöli ki az írás, de még inkább a cselekvés személyes felelősségét.

A Miljacka folyócska völgyében magas hegyek közé szorult várost látszólag a Karadzsics vezette Szerb Köztársaság hadserege zárja el a külvilágtól. Ez persze így, önmagában megtévesztő leegyszerűsítés: az első és legfőbb akadályt maguk a bosnyák hatóságok állítják fel. A „honvédő” háború” miatt valamennyi, 17 és 65 év közötti, az egykori Jugoszlávia tagköztársaságában született állampolgár hadköteles. Akiket rajtuk kívül – elvileg – elengednének, azok magukban életképtelenek. A törvény valamivel megengedőbb a köztársaságban élő más nemzetiségűekkel szemben: ők bonyolult hivatali procedúra, egyeztetés s nem kevés kockázat árán nagy nehezen kijuthatnának a konvojokkal.

Szarajevó lakosságának 60-70 százaléka „vegyes” családokban él – statisztikai bizonyítékaként is annak, mennyire hagyományokba ágyazott, épp itt, a nemzetiségi tolerancia. A háború előtt 700 ezren lakták a várost, ma talán 300 ezren, s ha van értelme a nemzetiség szerinti megkülönböztetésnek: 220 ezer muzulmán, 70 ezer szerb és 10 ezer horvát, 700 zsidó szorult a többszörös kerítésrendszerrel bezárt, roppant börtönbe. Ez a statisztika persze vajmi keveset mond, de nem csupán a természetes keveredés miatt bizonytalan, hanem azért is, mert rengeteg a menekült: a mindenükből kifosztottak, akik még itt, a halál közelében is biztonságosabban érzik magukat, mint a frontvonalakon, ahol minden erkölcsi és jogi – azaz emberi – norma érvénye felfüggesztetett. Nem hadviselő katonákról van szó. Civilekről. Ez nem polgárháború, hanem civilek ellen viselt háború. Vagy még inkább: a civilizáció ellen viselt háború.

A boszniai fővárost körülvevő falnak csak egy része a katonai ostromgyűrű (még a Jugoszláv Néphadsereg kiépítette állásokban, amelyeket egy „hadgyakorlat” ürügyén állítottak föl, hogy – úgymond – Szarajevó védelmét gyakorolják). Az első támadás az antennák s más kommunikációs célpontok ellen irányult: Szarajevóval azóta csak néhány szatellittelefonon vagy rádióamatőrök útján lehet kapcsolatot tartani. Utána a Nemzeti Könyvtár pompás épületét és gazdag anyagát égették föl, majd az anyaság, az élet szimbóluma: a készleteitől, berendezéseitől megfosztott szülőotthon szétgránátozása zárta a sort.

Az ostromgyűrű egyetlen rése a romba dőlt kísértetvárossal övezett szarajevói repülőtér s az onnan a városba vezető köldökzsinórút, amelyen kizárólag saját felelősségre, páncélmellényben és páncélkocsiban lehet végigmenni. Ezen az agyonszűrt-ellenőrzött nyíláson zajlik mindennemű közlekedés. Az olaszországi Anconából s kisebb részben a horvátországi Splitből és Zágrábból érkező katonai szállítórepülők tíz-tizenöt percet töltenek az igen sokszor aknavető- és golyószórótűz alá vett kifutópályán. Jó esetben napi harminc gép tud így fordulni, így maximálisan napi 200 grammos élelmiszer-fejadagot tudnak a város lakói részére biztosítani.

Az egyedüli hídfőállást nem kis diplomáciai, anyagi, katonai energiával működtető ENSZ szerepéről igen megoszlóak a vélemények, de leghevesebb kritikusai is elismerik, hogy jelenlétük nélkül a civil lakosságnak még kevesebb esélye maradna a túlélésre. A Szarajevó körüli internacionális ENSZ-fennhatóság nemcsak a szállítmányok érkezésének rendjét szabja meg, hanem még arról is dönt, hogy mindenki pontosan hat levelet hozhat ki és be, dokumentumnak minősülő iratot viszont egyet sem. A tíz rám bízott öngyújtóból nyolcat tőlem is elvettek – később tudom meg, mekkora kincs a városban minden, aminek valamilyen köze van a fényhez…

A karácsony békéjéből indultam el gépkocsin két társammal Zágráb felé. Alig tettünk meg néhány kilométert a budai hegyek között, hatalmas hóesés zúdult ránk, s vagy harminc kilométer után megpördült az autó, majd az árokban kötött ki. Miután kiástuk és kitoltuk, társaim úgy döntöttek, hogy az út célját kockáztatjuk, ha ilyen körülmények között folytatjuk utunkat. Nem akartam belenyugodni, így aztán visszaaraszoltunk a Déli pályaudvarra, ahol még elkaptuk a zágrábi gyorsot. Az út célja: a szarajevói hitközségből kimenteni a hadkötelezettség alá nem tartozó zsidókat.

1993. december 31-én jutottam be a városba. De kiderült, a kétnapos zágrábi várakozás után kiadott press cardom eltűnt valahogy. Vagy a repülőtéren esett ki százféle igazolvány mutogatása közben száz zsebem egyikéből, vagy a spliti szállodaszobában hagyott kabátomból emelte el valaki. (Feketepiaci értéke 10 000 DM.) Az igazolvány nélkül a Szarajevóba repülő gépekre nem vettek volna fel, de ha valamely okból mégis sikerült volna: a háború befejezéséig nélküle soha ki nem tudtam volna jönni Szarajevóból. Újat kapni az igazolvány lejárta, azaz fél év előtt, a rengeteg visszaélés miatt semmi esély…

A hajnali géppel mégis vissza Zágrábba. Az elveszett tárgyak osztályán, az útlevélvizsgáló melletti szemetes átvizsgálása semmi eredményt nem hoz. Felhívom az UNPROFOR sajtóosztályát, és megteszem a vallomást. „Természetesen a rendőrségnek be kell jelenteni. A vizsgálat eredményéig szó sem lehet új igazolvány kiadásáról.” S náluk is személyes jelentést kell tenni, úgyhogy azonnal menjek be a bázisukra. A tisztviselő elém tesz egy adatlapot: töltsem ki, s írjam le az „elvesztés körülményeit”. Részletezés helyett biztosítom a hivatalt, hogy megértem a biztonsági szempontjaikat, de mégis tisztelettel kérem, hogy nekem új igazolványt kiállítani szíveskedjenek. A konfliktushoz legközelebb fekvő országból jövök, egy zsidó kulturális folyóirat szerkesztőjeként pedig képet szeretnék kapni az ottani közösség életéről, hogy lehetőségeim szerint segítséget szervezhessek az ott ragadt zsidóknak. A tisztviselő szenvtelenül olvassa életem első angolul írt dolgozatát. „Kivételesen kap egy másik press cardot” – teszi le a papírlapot. „De csak egy-két hétre.”

A zágrábi UNPROFOR-laktanyát épülő téglafal zárja körül. Minden téglára egy-egy meggyilkolt vagy elesett horvát nevét írták, némelyik előtt friss virágcsokor, égő gyertya emlékezik. „Szarajevóba mész?” – kérdi a kapuőr, norvég kéksisakos. Bólintásomra, a páncélmellényem felé bökve, a fejét ingatja. „Ez annyit ér ott, mint halottnak a beöntés.”

A városba rohanó három-négy kilométernyi úton jutunk végre a Zónavilágba. Kiégett, gránát tépte külvárosok, belülről terjedő kormos szürkeség, egy-két sietősen félelmét hurcoló járókelő.

Hamar átesem a tűzkeresztségen. Amint vendéglátóimnak udvariasan ecsetelem, hogy ugyanolyan jólesik a rántás nélküli vízben főtt lencse, mint tegnap ilyenkor az anconai trattoriában a pazar minestrone, négyszáz méterre tőlünk becsapódik egy gránát. Megremegteti a padlót, s összerázkódnak a régen kitört ablakok helyén a vajszínű műanyag lemezek (szinte kivétel nélkül, mindenkinek néhány dioptriát romlott a szeme az ostrom alatt). A Mijelica túloldalán fölgomolyog az ilyenkor szokásos gyászos felhő (a Központi Bank lépcsőjénél landolt a 120 milliméteres akna, négy járókelőt ölt meg, a csuszamlós vér mocskát másnap még fényképezhettem az aszfalton). Barátaim egykedvűen kanalaznak tovább.

Az idő kitágul: egyszerre lesz gyorsabb és lassúbb. Estig megismerkedem egy muzulmán öregasszonnyal, egy népes zsidó család megmentőjével, s az őt naponta ellátó hitközségi orvossal, aki a nénihez vezető úton megmutatja a marcona arcok őrizte homokzsákerőddel körülvett házat, ahonnan az azóta kivégzett Cacó, a bosnyák Rózsa Sándor tartotta rettegésben a várost. Megtanulom, hogy a hegyekre nyíló útkereszteződésekben meg kell szaporázni a lépteket, s biztonságosabb az utcákon a hegyekhez közelebb fekvő oldalon, szorosan a házfalak mellett osonni. Egy jellemző mondat: „Már nem tudom elképzelni, amint egy téren csak úgy keresztülsétálok.”

A tökéletes sötétségbe borult városban alig villog egy-két zseblámpa macskaszeme. Hunyorogva botorkálunk keresztül a baljósán zúgó folyó „sznájperisztek” (orvlövészek) előtt védtelen hídján a belváros felé a szilveszteri partira. Az orrunk előtt bukkan ki a sötétségből egy-egy sietős, csomagocskát magához szorító alak. Az ünnepet – az absztrakt reményt – nem lehet elfojtani. Alig ugat föl egy-egy magányos géppuskasorozat. Házigazdáink: zsidó–muzulmán pár. A megterített asztal mellett feldíszített karácsonyfa: a város szellemét meghatározó harmadik kultúra jelképe. A székelykáposztához való anyagot hat hónapja vették a feketepiacon. Erre a napra vártak vele. Betölti hivatását a napok óta hátizsákomban morzsálódó bejgli is. Az elemes rádióból az egykori Jugoszlávia ismert slágerei szólnak. Talán jövőre jobb lesz. „Hol, a világ melyik sarkán emlékezünk majd erre az estére?” Ekörül forog a beszélgetés. Hány perc van még éjfélig? Fél óra, tíz, öt perc. „Hát ez az év is megvolt.”

És ekkor felüvöltenek a hegyek tűzokádói, behatolnak a városba az aknavetőköpetek. Megcsuklik az épület. Biztos, ami biztos: húzódjunk be az előszobába. Visszük a székeket, a bejglit. A három szoba egyikébe már egyszer berobbant egy gránát, most ott tárolják a tüzelőt. Szótlanul hallgatjuk a dühödt üzenetet. Eredménye: öt halott, tizenkilenc sebesült.

A bomba basszusa kíséretében angyali női hang szárnyal fel a másik szobában felejtett rádióból: „Ave Maria, Ave Maria…” Barbara Hendricks amerikai énekesnő szolidaritási koncertjét közvetítik egyenes adásban, a leginkább körbebombázott szarajevói katedrálisból, kísér a Bosznia-hercegovinai Szimfonikus Zenekar, a szintén nem először idelátogató svájci karmester: Hugo Reiner vezényletével. Mert már a város karmesterei is mind elpusztultak vagy elmenekültek…

• Külföld