Skip to main content

„A fasizmus ellen harcolunk”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Interjú Jován Divják brigádtábornokkal, a Bosznia-hercegovinai Hadsereg főparancsnok-helyettesével


Milyen érzés szerb létére szerbek ellen harcolni?

Én nem a szerbek ellen harcolok, hanem a vak nacionalizmus, mondjuk ki kereken: a fasizmus ellen. Nekem Bosznia-Hercegovina a hazám. Itt élek 28 éve. Szarajevó polgára vagyok, mint bárki más: ezért kötelességem védeni, megmentem a szerb és a horvát nacionalizmustól. A fasizmus, ami ellen harcolok, persze nemcsak itteni jelenség, Zsirinovszkij előretörésének például közvetlen következményei is lehetnek térségünkben. Meg kell írnia: az, hogy itt polgárháború vagy vallásháború folyik: csak propaganda. Itt függetlenségi háború folyik, nemzetközi méretekben pedig a fasizmus feltámadása elleni küzdelem. Ezt kellene megértenie a világnak.

Nem érti?

Nem. Különben a Dávid–Góliát-harcban nem hagyná magára Dávidot. Nem verné ki a kezünkből a parittyát is a fegyverembargóval. Egyedül mi nem jutunk fegyverhez, hogy megvédhessük magunkat. Elismerem, ha nem lennének itt az ENSZ-csapatok, még keményebb világ lenne itt. Az amúgy is sokat próbált lakosság még többet szenvedne. De a „semlegesség” nagyon is egyoldalú eredményekre vezet. Különösen annak a fényében, hogy az ENSZ saját 816-os határozatát sem képes betartatni, amely Szarajevó, Szebrenyica, Tuzla, Bihács státusáról rendelkezik, s hogy körzeteikből ki kell vonni a nehéztüzérséget. Soha semmit nem tettek meg, hogy e városok polgári lakosságát megvédjék. A legutóbbi tíz nap, az úgynevezett ünnepek mérlege: 60 halálos áldozat, 500 sebesült. Huszonegy hónapja így megy nap mint nap. A modern hadtörténetben csak Leningrád ostroma volt ehhez hasonlatos. S ha már a történelmet idézzük: a mostani helyzet nagyon hasonlít a század harmincas éveihez. Amikor a Spanyol Köztársaságot cserbenhagyták az úgynevezett demokráciák, és kiszolgáltatták egy fasiszta diktatúrának, ahogy most bennünket.

Mekkora az esély arra, hogy Szarajevó „állni fog a vártán”?

Az áttörést, azt, hogy az agresszor elfoglalja a várost, a heroizmus akadályozza meg. Viszont mi sem tehetünk kísérletet arra, hogy átvágjuk az ostromgyűrűt. Nincsenek meg rá az eszközeink. A város körüli hegyekben egykilométeres szakaszra 35 ágyújuk esik. Összehasonlításképpen: a berlini csatában egy kilométerre 25 ágyú esett. A város körül 90 tankot vontak össze. (A keleti – a szerb – ellenségnek összesen 500 tankja operál a térségben, a nyugatinak – a horvátnak – ötven.) Nekünk összevissza száz ágyúnk van. Az egész bosnyák hadseregnek pedig ötven tankja, amiből csak kettő található a városban. Négy katonánkra jut egy modern puska. S a munícióval is takarékoskodni kell. Egyedül csak kézigránátot tudunk előállítani a városon belül. Egy kevés fegyverhez zsákmányolással jutunk.

Ha az ostromzárat nem is tudjuk megszüntetni, de eredményeket felmutathatunk: a háború első szakasza után 48 négyzetkilométer frontvonalat védtünk, ezt mostanra 78 négyzetkilométerre szélesítettük. A hadsereg morálja, szervezettsége egyre jobb, az ellenségé pedig egyre hanyatlik. Mi a szabadságért küzdünk. Azok közül, akik a hegyről lövöldöznek ránk, sokan itt születtek, a saját szülőhelyüket rombolják. Ennyi idő után kiszállhatott volna a fejükből a részeg gőz, amivel Milosevicsék elhódították őket, meg kellene érteniük, hogy testvéreiket gyilkolják. A háború eddigi veszteségmérlege a városban: 10 000 polgári halott, ebből 3000 gyerek. 25 000 katonánk esett el.

Miért ilyen tetemes a polgári áldozatok száma?

Mert a háború ellenük folyik. Nem tudnak áttörni a vonalainkon, s ezért bosszúból a lakosságot büntetik.

A boszniai kormány most jobban működik, mint a háború elején: elsődleges célja az, hogy diplomáciai síkon megteremtse a békét, a második, hogy a lakosság ellátását megszervezze, a harmadik, hogy védje a bosnyák hadsereg pozícióit. Véleményem szerint a kormány különösen a diplomáciai porondon végez kitűnő munkát: Európa megváltoztatta rólunk a véleményét.

Meddig tarthat még?

Számításaim szerint még másfél évig. Akkorra mindenki előtt megvilágosodik, hogy az Owen–Stoltenberg-terv alapvetően elhibázott. Egy új konferenciának kell reálisabb megoldást találnia. Ezen a Balkán országai ülnének össze. Európának megvan a saját baja. A felosztási tervekkel pedig csak azt bizonyítja, hogy nem ismeri azokat a multikulturális hagyományokat, amiről ennek az országnak a történelme és jelenlegi küzdelme szól. A kivezető utat magunknak, itt élőknek kell megtalálnunk. A rendezés egy részének a régi Jugoszlávia elemein – is – kell nyugodnia. Hiszen az működött.

Köszönöm a beszélgetést. Remélem, még találkozunk.

Én is remélem. A szabad Boszniában.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon