Paksi János

Nyomtatóbarát változat

A múlt hét végén úgy tűnt, a genfi béketárgyalások racionális keretek közé kerülnek, mivel Radovan Karadzics, a boszniai szerb vezér fordulatos és fárasztó „dramaturgiai” effektusokkal „kipréselte” a boszniai szerbek parlamentjéből az új boszniai alkotmánytervezet jóváhagyását. A terv szerint a háborús térséget kantonizálnák, a tartományoknak nagyfokú önállóságot juttatnának. Ez egyben azt jelenti, hogy a szerbek lemondanának az önálló állam megalakításáról a nemzetközileg elismert Bosznia területén.

Új bombák…

Még meg sem száradt a tinta a genfi okmányon, még alig láttak hozzá a hadviselő felek, hogy kilométerről kilométerre megvitassák a tartományok határait, máris elterjedt a hír, hogy kiújultak a horvát–szerb fegyveres harcok az ENSZ ellenőrzése alatt álló területen.

Ezután az események villámgyorsan és meglepetésszerűen váltogatták egymást. Dobrica Csoszics, Kis-Jugoszlávia köztársasági elnöke kijelentette, hogy a horvátok nemcsak a szerbeknek üzentek hadat, hanem az ENSZ-nek és az Európa Közösségnek is, s hogy a hadművelet kompromittálja a genfi béketárgyalásokat. A Biztonsági Tanács ugyancsak rosszallását fejezte ki a horvát katonai akció miatt. Wance és Owen, a genfi béketárgyalások elnöklői nem vesztették el türelmüket, s a szerbek sem hagyták ott a tárgyalóasztalt. Tudjman elnök kijelentette, hogy korlátozott hadműveletről van csupán szó, a horvátok a maslenicai híd építését akarják katonai erővel biztosítani: a híd kötné össze Horvátország északi és déli részét.

Ugyanakkor az is köztudomású, hogy a horvát vezetőség elégedetlen a kéksisakosok krajinai jelenlétével, hiszen – mint mondják – csak a „szerb megszállást” legalizálják. Az egy évvel ezelőtt elfogadott Vance-féle béketervből semmi sem valósult meg, a Szerb Krajinában nem szerelték le a félkatonai egységeket, és a horvát menekültek visszatérését sem biztosították az ENSZ-erők.

Közben Boszniában is újra fellángoltak a fegyveres harcok: a muzulmán erők gránátokkal lőtték a Drina folyó partján lévő „kis-jugoszláv” városokat és falvakat. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen: Gornyi Vakuf környékén elmélyült a horvát–muzulmán katonai konfliktus, s a horvát haderők elfoglalták annak a tartománynak a jelentős részét, amit az Owen–Vance-féle terv a muzulmánoknak tartott fenn. A hátország is forrong: a zágrábi sajtó például azt állítja, hogy a muzulmánok horvát nőket erőszakolnak meg.

…új szereplők

A hét elején megszólalt a szélsőséges Seselj vajda is, és nemzetárulással vádolta meg Csoszicsot, mondván: titokban összeszűrte a levet Tudjmannal, és jóváhagyta a horvát offenzívát, ezért azonnal távoznia kell az elnöki posztról. Seselj közben önkénteseket toboroz. Arkab, a szerb parlament tagja, önkénteseivel máris a fronton harcol. A jugoszláv hadbiztonsági tanács kilátásba helyezte a horvátországi szerbek megvédését, és készültségi állapotba helyezte a hadsereg egyes alakulatait. Egyesek általános mozgósításra gondolnak, ami nem lesz egyszerű, hiszen a szövetségi véderő-minisztérium közleménye szerint a jugoszláviai katonaköteleseknek csak 50 százaléka tett eleget a behívóparancsnak, alakulati helyüket eddig is tartalékosokkal kellett betölteni. Legalább 100 000 fiatal szerb katonaköteles külföldre menekült.

A hadviselő felek között teljes a zűrzavar. A genfi tárgyalások tanúsága szerint is csak olyan békét tudnának kötni, amellyel senki sem elégedett, sőt amelyiktől mindegyikük fél, hisz egyikük sem tudta valóra váltani ígéreteit, amelyekkel népeiket háborúba sodorták. De háborúzni sem lehet tovább: nemcsak a külföldi fenyegetések miatt, hanem azért sem, mert teljesen kimerültek a belső gazdasági tartalékok. Ez főleg Szerbiára vonatkozik, ahol az ENSZ-szankciók hatására szinte naponta állnak le gyárak. A háború kiújulása egyebek közt a tehetetlenségi hisztéria következménye, de a háborús eufória fenntartásához már nem elegendőek a nacionalista szólamok, most azt kell bebizonyítani, hogy az állami lét, a nemzeti megmaradás sodródott a teljes megsemmisülés határára.

Eredeti terveit tehát mindegyik fél kénytelen lenne feladni, ám erre igazán egyikük sem hajlandó. Nem váltak valóra Tudjman álmai. Két évvel ezelőtt kulturális autonómiát sem akart biztosítani a horvátországi szerbeknek, most viszont törvényhozói jogot lesz kénytelen átengedni nekik. Milosevics a „minden szerb egy államban” jelszavával indult hadba, manapság viszont ő maga írja alá azokat a szerződéseket, amelyek ezt meghiúsítják. Izetbegovics a centralizált Bosznia érdekében került szembe a szeparatista szerbekkel, s végül egy, az etnikai határokat érvényesítő policentrikus politikai rendszert volt kénytelen elfogadni.

A politikai elitek természetesen legszívesebben a „sem béke, sem háború” elvét követnék. Ez azonban egyre nagyobb veszélyekkel jár, mert mind kiszámíthatatlanabb szenvedélyeket ébreszt fel a kiábrándult és a nyomorgó tömegekben. Azt ne is említsük, hogy a háború ára csak a béke első napjaiban derülne ki, s egészen biztos, hogy a térség lakossága ezt nem képes fedezni. „Nem tudni, melyik állapot rosszabb” – kommentálják egyesek ironikusan az abszurd helyzetet. Egyelőre csak az biztos, hogy a béketeremtő erők tehetetlenül nézik a tehetetlenségi erő működését.

(Újvidék)

• Külföld