Skip to main content

Új állam születik…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Vladimír Meciar szlovák kormányfő tavaly arról panaszkodott, hogy hazáját állandóan összekeverik Szlovéniával, s hogy Nyugaton azt sem tudják, Európa mely részén található Pozsony. Nos, úgy tűnik, ez a probléma sikeresen megoldódott, és a világ megtanulta Szlovákia nevét. Az esetben csupán az a sajnálatos, hogy nem kiváló eredményei, hanem botrányai révén. Az új ország még jóformán világra sem jött, máris súlyos konfliktusba keveredett Magyarországgal, rosszabbodik viszonya Prágával, és a pozsonyi vezetés konfrontációs belpolitikája következtében láthatóan nő a feszültség az országon belül is.

Bős kérdésében az álláspont meglehetősen ismert, ám úgy vélem, nem árt újra leszögezni: Szlovákiában a struktúrájában érintetlen építőipari ágazat számára létkérdés az építkezés befejezése. Ugyanez mondható el az energetikai és a hajózási lobby érdekeiről, velük szemben szakmai szinten csupán a jelentéktelennek mondható környezetvédelmi csoportosulások állnak, melyeknek semmi esélyük a sikerre. A kormányzat, mely a jelek szerint a szocialista vállalatvezetési lobby elkötelezett híve, politikai presztízskérdésként kezeli az ügyet, és úgy véli, hogy az idő majd igazolja a most tett egyoldalú szlovák lépéseket. Összességében tehát elmondható, hogy Szlovákiában belpolitikailag semmi sem indokolja az építkezés leállítását, és a nemzetközi – egyébként nem túl jelentős – nyomás figyelembevételét. Látni kell, hogy a most formálódó Szlovákia elsősorban Magyarországgal szemben próbálja meghatározni önmagát, mivel a lakosság részéről itt találhat leginkább megértésre.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon ebben a nemzetközi konfliktussal fenyegető helyzetben nincs-e mód a szövetségi kormány erélyes fellépésére. Nos, bátran leszögezhetjük, hogy sajnos nincs. Egy kormány, mely éppen illetékességei megszüntetésével foglalkozik, s melynek már szinte semmi hatása nincs az eseményekre, egyszerűen fizikailag képtelen bármilyen határozott lépésre. A csehek ugyan érzik a helyzet fenyegető voltát – az egyik prágai lap a problémát ahhoz a helyzethez hasonlítja, amikor a válófélben lévő férj csomagokkal a kezében még veszekedni kénytelen a volt felesége lakását beáztató szomszéddal –, ám igazából ők is a helyzet foglyai, és nincsenek eszközeik a szlovák álláspont megváltoztatására.

Ami tehát a Duna elterelését illeti, a fentiek figyelembevételével nincs semmi okunk azt feltételezni, hogy az aktus nem valósul meg. A jelek szerint az építőket már semmi sem tudja meggátolni, s az érintett feleknek fel kell készülniük az így előállt helyzet kezelésére. Ma már teljesen világos – legalábbis a szlovákiai magyarok számára –, hogy a két ország közt nem a probléma lehetséges legésszerűbb megoldásáról van szó, hanem egymás kölcsönös legyőzéséről. Az ilyennek pedig általában nem a kabinetek, hanem az érintett lakosság látja kárát.

Duray: Etnikai polgárháborús veszély

A világsajtót a választások óta két, a cseh–szlovákiai magyarokat érintő kijelentés járta be. Az első nyilatkozó Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke volt, aki hirtelen felindulásában kijelentette, hogy a szlovákiai magyarok területi autonómiát követelnek, amennyiben nem teljesítik jogos követeléseiket. Ezt követően az új szlovák vezetés a szlovákiai magyarok egyetlen követelését sem teljesítette. A másik kijelentés az Együttélés Politikai Mozgalom vezetőjének szájából hangzott el, aki nemrég Genfben leszögezte: „Polgárháború kialakulásának veszélye is bekövetkezhet Szlovákiában.” A nyilatkozatot többen provokációnak tekintették, egyes szlovákiai kormánykörök egyenesen azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy feljelentik az Együttélés vezetőjét rémhírterjesztés miatt. A kijelentés megdöbbenést váltott ki a cseh–szlovákiai magyarok körében is, az MKDM és a Magyar Polgári Párt egyaránt azon a véleményen volt, hogy a szlovák–magyar viszony ugyan feszültségekkel terhes, de a lakosság körében távolról sincs robbanásveszély. Mivel Duray Miklós a mai napig sem érkezett vissza többnapos nyugat-európai körútjáról, az Új Szó telefonon kereste meg a szlovákiai magyar politikust. Arra a kérdésre, hogy vajon nem tart-e attól, hogy „az ilyen konfrontációs kijelentések kisebbségünknek többet ártanak, mint használnak”, a következőket válaszolta: „A szándékokat le kell leplezni, amíg nem késő. Ebben az esetben preventív politikát kell művelni, mert ha bekövetkezik a nem kívánt helyzet, akkor már nem lehet azt megakadályozni.”

Ellenkező véleményen volt a neves szlovákiai magyar publicista, Tóth Mihály, aki ugyancsak az Új Szó hasábjain a következőképpen vélekedik: „Vannak helyzetek, amikor bűn az ördögöt a falra festeni. A falra festhető ördög neve most: Polgárháború. (…) …a pozsonyi újságírók Bibó Istvánt tanulmányozzák, aki A magyar demokrácia válsága című tanulmányban ezt írja: »…ma már nemcsak atrocitások, hanem ellenatrocitások is vannak, a polgárháború szavát is kiejtették már, pedig ez azok közé a dolgok közé tartozik, melyeknek az emlegetés az éltető elemük.« Érdemes elgondolkozni a nagy magyar politikai bölcselőnek ezen a szavain, és érdemes lenne a mi politikusainknak is Bibó Istvánt olvasni.”

Annyi mindenesetre megállapítható, hogy nemzetiségi térfélen ismét kiéleződtek az ellentétek, és egymásnak feszülnek az indulatok. Ezen még az sem segített, hogy Rózsa Ernő, a bősi vízlépcsőt addig ellenző Együttélés egyik vezetője a szlovákiai parlament tagjaként olyannyira a szlovák álláspontot védte Budapesten, hogy még Meciar dicséretét is kiérdemelte.

Az új szlovák állam tehát meglehetősen rossz előjelek közepette jön létre. A felmérések szerint egyre nő a lakosság bizonytalansági érzése, fokozódik a fenyegetettségi érzés, és egyre kevesebben értik, mi is történik valójában. Mindez termékeny táptalajt teremthet a különféle szélsőséges politikai erők számára, melyek egyben a szomszédos országok hasonló erőit is erősítik majd. Szlovákia tehát olyan helyzetben születik, melyben a külső és belső körülmények nem kedveznek a demokratikus polgári társadalom kialakulásának.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon