Ljudmila Petrusevszkaja

Nyomtatóbarát változat

A hadirokkantak nálunk mindig is nemzeti szentek voltak: lábatlan repülőstiszt, félkarú író, béna vagy vak költő, előttük hajolunk földig. Hogy miért?

Mert az októberi forradalom minden fő eszméjét Krisztustól és a keresztény vallásból vettük át: oszd szét minden vagyonod, add oda mindenedet a másik embernek – hangzott az egyik parancs. A másik pedig: legyen minden nemzet egyenlő, ne legyen se hellén, se júdeai. Csak egyetlen parancsról feledkeztek meg a forradalmárok: a „ne ölj” parancsáról. S így, aki nem osztotta szét a vagyonát, azt menten lemészárolták.

A nép azt tanulta meg, hogy semmit ne sajnáljon, semmire ne vigyázzon: se az életére, se a vizeire, se az erdeire, se a búzájára, se a házára, de még a gatyájára se; az meg, hogy valaki a feleségével törődjön, végképp szégyellni való volt.

Az orosz asszony sorsa persze külön történet. Az orosz asszony mindig is igazi ellenforradalmár volt: mindig, mindennek ellenére csak az izgatta, hogy összekuporgasson egy kis pénzt, hogy kimossa, megfoltozza a ruhát, hogy teremjen a földjében valami.

Csakhogy Oroszországban nem az asszony számít.

Hanem a nacsalnyik.

A nacsalnyik, aki elitta az eszét, lopott, mindent tönkretett. A felesége pedig csak kuporgatott, gyűjtögetett tovább, egy pillanatra sem tudta megtagadni asszonyi mivoltát – a nacsalnyik sokszor épp emiatt lett kegyvesztett.

Egyszer – mesélte valaki nemrég – szovjet pártküldöttség érkezett Lipcsébe üdülni. Annak rendje-módja szerint elszállásolták őket egy palotába, adtak nekik pénzt, és elvitték őket egy szőnyeggyárba is. Mindegyik fejes kapott ingyen egy szőnyeget, de a murmanszki párttitkár élelmes felesége még magának is megkaparintott egyet, s úgy ölelte magához, mint saját gyerekét. Egy tádzsik párttitkár és felesége viszont így hoppon maradt: a gyár nem mutatott hajlandóságot több szőnyeg kiutalására. Iszonyatos verekedés tört ki: a feleségek ököllel és szőnyeggel püfölték egymást. A végén persze a kétszőnyeges házaspár győzött – tépetten, szakadtan, de dupla járandósággal a hónuk alatt távoztak a tetthelyről vissza a palotába. Ahonnan kisvártatva megindult a feljelentőlevelek áradata – a KB illetékes osztályára…

Az orosz nacsalnyik egyvalamivel nem tudott mit kezdeni: az internacionalizmussal. Mert hogy lehet valaki egyszerre antiszemita és internacionalista? Hogy lehet egyszerre mást érezni és mást mondani? Aztán ezen az erkölcsi dilemmán is könnyen túltették magukat, s az internacionalizmus jelszavát is fel-varrtak a párt zászlajára.

S hogy miért féltek annyira a zsidó szótól? Miért kellett magukba fojtani?

Mert Hitler is használta.

S mert titkolni akarták, hogy mindenben egyetértenek vele.

Sőt, talán még irigyelik is. Hitler oly hirtelen és oly hatalmas tömeget tudott összeverbuválni csupáncsak azzal, hogy fennhangon kimondta a zsidó szót…

Szóval ilyesmivel küszködött a mi októberi forradalmunk. És aztán jött Gorbacsov a maga veleszületett hatalomvágyával és a maga Raiszájával, aki minden lépését kommandírozta. Aki egyszerre volt feleség, anya, nagyanya, szóval tipikus orosz asszony, aki csak egyet akar kuporgatni és kuporgatni. Egyszóval: tipikus ellenforradalmár.

És ez a tipikus ellenforradalmár nekilátott, hogy megdolgozza a férjét. Hogy minél többet kipréseljen belőle. Egy magyarországi utat például még Gorbacsov hatalomra kerülése előtt kicsikart.

Óh, Magyarország! Minden apparátcsikfeleség álmainak netovábbja! Óh, tejjel-mézzel folyó vidék, ahol kifundálták, hogy lehet jól élni – a lózungok árnyékában is!

Így kezdődött az ellenforradalom. Ettől a szótól is féltünk mindig.

A Szovjetunió – ellenforradalmárok temetője: különösképp Magadan és Norilszk tájéka. De ma már nem jár hurok az ellenforradalmárságért sem: az egész lakosság ellenforradalmár. Kivéve azt a néhány tucat öreget, akiknek a forradalom – ifjúságuk szent korszaka. Az a kor, amikor büntetlenül hatolhattak be idegen házakba, zabrálhattak kedvükre, s amit nem hordtak el, szétverhették baltával, hogy aztán fáradtan, de dalra fakadva vonuljanak vissza.

Mert mi az ellenforradalom?

Nemet mondani a parancsra.

Megtagadni az „oszd szét mindened” parancsát is. Ami helyett már kész is az új jelszó: „gyűjts és kuporgass!”

Kidobni a „mindenki egyenlő” jelszavát is! „Te vagy a legkülönb!” „Te vagy anyád legszebb gyermeke!” – ez most az új vezérszó.

Hihetetlen erővel tör felszínre a forradalom lefojtott jelszava is: „Üsd a zsidót! Mentsd meg Oroszországot!”

Igaz, nem túl sokan visszhangozzák. De példátlan hangerővel ordítanak Hogy kik ők?

Először is rendes őrültek – korhatár nélkül, fiatalok, fogatlan vénemberek egyaránt. Aztán klimaxos apparátcsikfeleségek. Kamaszfiúk, akik csak úgy, minden különösebb cél nélkül be akarnak húzni egyet valakinek. És végül, de legfőképpen: tehetségtelen írók, akik most oly diadalittasan üvöltik az eddig beléjük fojtott szót: zsidó.

A többieket a zsidókérdés csak „kereskedelmi szempontból” izgatja: márpedig a zsidók az utcán nem seftelnek. Így aztán a nemzetiségi kérdés súlypontja is áttevődött csecsenek, azeriek s más, immár külföldinek számító nációk közé. Kit érdekel már Vietnam? A fegyverek itt, a „közel-külföldön” szólnak.

De mindennek már az ellenforradalomhoz az égadta világon semmi köze: ez most a kora kapitalizmus. Az „eredeti területfelhalmozás” kora, amikor az új jelszó: „Takarodj el a földemről!” Amikor szomszédok, közeli barátok gyilkolják egymást egy darabka földért… Örüljünk, hogy immár végre kezdik becsülni azt, ami az övék?

Most, amikor mindenki előjön a pénzszagra, amikor e kollektív őrületben, e totális felfordulásban azt sem lehet tudni, ki kit ver agyba-főbe s miért, ebben a harcban megint csak a férfinép vesz részt.

Az asszonynép pedig, minden fondorlatát bevetve, megint csak gyűjt, kuporgat, igyekszik enni adni még a pincemélyén is.

Az ideológia árt a gyerekeknek.

És mi mind gyerekek vagyunk.

1992. október 23.

• Külföld