Skip to main content

A régi nóta

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Cigányok Kelet-Közép Európában – Lengyelország


A cigánykérdés azóta van Lengyelországban, amióta csak cigányok vannak lengyel földön. A külsejükben, társadalmi viszonyaikban, életvitelükben élesen különböző jövevényekről nagyon hamar kialakultak a sztereotípiák, s a köztudatban mind a mai napig ez a cigánykép él. A hetvenes évek végén kiterjedt szociológiai vizsgálatokat végeztek a cigányok és a lengyelek közti „etnikai távolság” fölmérésére. Az eltérő kultúrájú nemzetiségek és antropológiai csoportok iránti rokonszenv meghatározásakor például a cigányok – tíz közül – a nyolcadik helyre kerültek, s arra a kérdésre, hogy milyen etnikummal lennének hajlandóak rokonságba kerülni, a megkérdezettek a 8-9. helyen említették a cigányokat. A cigányok legjellemzőbb tulajdonságai a környezetük szerint: ravaszok, lusták, csalók, koszosak, vidámak, tolakodóak és… szépek.

A második világháború alatt kb. 35 ezer lengyel cigány esett a holocaust áldozatául, a túlélők – 20-25 ezren – visszatértek hagyományos életmódjukhoz. A Lengyel Népköztársaság hatóságai azonban úgy vélték, hogy a cigányok improduktív életmódja ellentétes a szocialista állam célkitűzéseivel, ezért az ötvenes évektől megkezdték „produktivizálásukat”. A letelepítési kísérletek sorra kudarcot vallottak, csak a régen letelepült, ún. bargitha romák, illetve a polska romák tudtak alkalmazkodni a hatóságok elvárásaihoz. 1952-ben kormányrendeletet adtak ki: a lakásügytől az oktatásügyig minden tárcát köteleztek a letelepülés elősegítésére. A helyi hatóságok teljesen alkalmatlannak bizonyultak ennek végrehajtására, de maguk az érdekeltek – vagy inkább kényszerítettek – is ellenálltak a felülről jövő beavatkozásnak.

1964-ben szigorúan megtiltották a táborok vándorlását, így a cigányok kénytelenek voltak letelepedni. Társadalmi-gazdasági helyzetük ugrásszerűen megromlott: csak a szakképzettséget nem igénylő, tehát legrosszabbul fizetett munkákat tudták elvállalni. Sorvadásnak indult a cigány kézművesipar, mivel nem mozoghattak, s áruikat nem tudták eladni. A családok, más megélhetési forrás híján, jóslásból, koldulásból és lopásból éltek. A gazdag cigányok (a Loan és Kelderas törzsekből), akik igénybe vehették külföldi testvéreik segítségét, kereskedelemmel kezdtek foglalkozni, rendszerint a törvényesség határán egyensúlyozva. A cigány közösséget nem is kriminogén, hanem egyenesen kriminális csoportként kezdték kezelni (családi átvilágítás, már gyermekkorban „felfektetett” fényképes, ujjlenyomatokkal ellátott kartotékok).

Az önként letelepedett cigányoknak több esélye volt: képzettséget, gazdasági függetlenséget szereztek, új szokásokat, új identitást alakítottak ki. Kitörtek a korábbi sztereotípiák szorításából, már nem a kiszolgáltatott, egzotikus csavargó szerepét játsszák. Gyakran magasabb életszínvonalon élnek, mint a környékbeli lakosság, ami a frusztrált, gazdaságilag rosszabb helyzetben lévő bennszülöttek körében hirtelen hihetetlen sok feszültséget váltott ki: agresszív bosszúakciókat szült. Így robbantak ki az 1981-és konini, illetve az 1991-es mlawai „cigánypogromok”.

Az események forgatókönyve mindkét esetben azonos volt. Az egyik esetben verekedésben sebesült meg egy lengyel férfi, a másodikban autóval gázoltak halálra ugyancsak lengyel állampolgárt, s az elkövető mindkét esetben cigány volt. A feldühödött tömeg a cigányok házai ellen indult, hogy „eluralkodásuknak” véget vessen. Az 1981-es konini események után a hatóságok gyakorlatilag kiutasították az országból az ott élő cigányokat: állampolgárságuktól megfosztva, vonatra rakták őket, jegyük azonban nem szólt visszaútra. 1991-ben a cigányok önként hagyták el az országot, miután a zavargások legfinomabb jelszava is így szólt: „Jó cigány márpedig nem létezik.”

A mlawai események után Lengyelországban alig 10-20 ezer cigány maradt, a kevésbé tehetősek. 1980-ban a Minority Rights Group jelentése szerint 65 ezren voltak. Időközben azonban új veszélyforrás jelent meg: a romániai cigányok bevándorlása, az utcán koldulók és a szemeteskonténerekben turkálók még tovább fokozzák a lengyel cigányokról kialakított előítéleteket. A mocskos, tépett, kéregető gyerekek látványa óriási sokk volt a gyermekközpontú lengyel nők számára, de a szánalom első ösztönös gesztusait csakhamar ellenszenv váltotta fel: „a »románok« túl sokan vannak, és egyre többen jönnek.” A legnagyobb felháborodást az váltotta ki, hogy a „román” gyerekek a jugoszláv háború áldozatainak adják ki magukat.

A cigányokkal szembeni ellenséges érzelmeket a hatóságok tehetetlensége is fokozza. A beáramlás megállítását célzó minden kísérletük kudarcot vallott – vízum bevezetése lehetetlen, s hiába követelik meg, hogy egy személy egy napra legalább 20 dollárral rendelkezzen.

A lengyel cigányok kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy bármilyen rokonságban állnának a romániaiakkal, s az ellen, hogy a román cigányokról alkotott sztereotípiák alapján ítéljék meg az összes romát, származásától függetlenül. Az etnikai rangsor legalacsonyabb fokára került cigányság e belső meghasonlással újabb konfliktusok közé került.

(Varsó)


















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon