Skip to main content

„Oroszország hatalmas lépést tett visszafelé”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Részlet Kovaljov beszédéből
„Egy a jelszónk: tartós béke!”


Oroszországban megint az erőszak és a hazugság az úr: a hivatalos hazugság a politikai élet normájává emelkedett. A Kormány Ideiglenes Információs Központjára támaszkodó hivatalos televízió minden egyes szava – hazugság. Igen, vállalom a felelősséget ezért a kijelentésemért: a tények végletes eltorzítása és elhallgatása folyik. A legfőbb hivatalos mítosz az, hogy Groznijt „banditaalakulatok” védik, s ezek lefegyverzése a katonai akció célja. Ez egész egyszerűen hazugság: Csecsenföldért nem a banditák, hanem a felfegyverzett nép harcol. Nem igaz, hogy ez a háború csak Dudajev bandokráciája ellen folyik, a megtorlás célpontja a békés polgári lakosság. Ezek az emberek nem Dudajevet védik, hanem ahogy ők mondják: a házukat és a családjukat. Egy Atagi nevű faluban például, ahol rengeteg menekültnek nyújtanak menedéket, azt mondja nekünk egy csecsen férfi: „Ezelőtt kombájnos voltam, szeretnék visszamenni dolgozni a gépre. De most, azon kívül, hogy ellátok két menekült családot, még eladtam két tehenet is, hogy megvegyem ezt a jószágot…” És mutatja a vadonatúj géppisztolyát – „Én amúgy békés ember vagyok, de enélkül most itt nem lehet meglenni.”

A banditaalakulatokról szóló mítoszt eleve azok találták ki, akik nem láttak még közelről bűnözőket. Biztosíthatom őket: egy bűnöző nem megy háborúba. Vannak persze bűnözők Groznijban is, teszik a dolgukat, mint másutt: folyik a hullarablás, járják a lakásokat a szétvert városban, de hogy tankokat robbantanának, vagy a gyalogság visszaszorításával foglalatoskodnának, képtelenség.

A hivatalos híradások nap mint nap muzulmán zsoldosok tömeges jelenlétével riogatnak. Jómagam nem láttam belőlük egyet sem. A központi tévében mutogatott jordániai harcosról kiderült: valóban jordániai, de olajmérnök, és épp most Groznijban dolgozik. Aztán megjelent egy afgán mudzsahedinnek nevezett férfi fotója is: valóban járt Kabulban, csak épp nem afgán, hanem rendes csecsen nemzetiségű férfi, a szovjet követség műszaki alkalmazottja volt, ott vonták be a jogosítványát, s most azt mutogatja a tévé. Igyekeztünk felkutatni az emlegetett mudzsahedin terroristákat, de próbálkozásaink nem jártak sikerrel.

Nagyon aggaszt az a legújabb orosz álhír, hogy állítólag a csecsen fél vegyi háborút akar kirobbantani. Már az eleve nem világos, miért akarna öngyilkosságot elkövetni egy nép, minek akarná saját maga elgázosítani az országot, s miért tenné ezt rádióirányítású aknákkal, mert már ilyen részletek is terjednek a pletykákban. Sokakban felébred a gyanú: nem a saját vegyi háborúját akarja-e ezzel jó előre igazolni az orosz fél?

Gyakran ér bennünket a vád, hogy összejátszunk Dudajevvel, sőt, már talán át is tértünk az iszlámra. Valóban több alkalommal volt találkozónk Dudajevvel: Andrej Kozirjev külügyminiszter kért fel bennünket erre a közvetítői szerepre. Meg kell mondjam, a tárgyalások felújításához vezető legfontosabb lépésekről és feltételekről meglepően gyorsan sikerült megállapodnunk. Az első: a tűzszünet, a második: a csapatok mindkét fél által elfogadott áttelepítése, amely második szakaszban a teljes szétválasztáshoz vezetne, a harmadik pedig közös ellenőrző szerv felállítása e feltételek betartásának ellenőrzésére. Megállapodtunk abban is, hogy a leszerelés és Csecsenföld politikai státusának kérdése csak ezután kerülhet terítékre. A megbeszélések teljes dokumentációját átadtuk Kozirjev hivatalának, személyesen is többször megvitattuk az eredményeket, az orosz fél azonban teljességgel semmibe vette ezeket a javaslatokat, s meg kell mondjam, mindezek után aligha lehet elérni, hogy Csecsenföld Oroszország része maradjon.

Ugyancsak eredménytelennek kell minősítenem csaknem 50 perces találkozómat Jelcin elnökkel. Előtte hajmeresztő kioktatásban volt részem: a segédei jó előre kikötötték, hogy nem szabad beszélni vele, hogy nem szabad viselkedni. Én azért mégiscsak azzal a kérdéssel kezdtem monológomat, hogy kap-e pontos tájékoztatást az eseményekről, mert hogy ebben kételkedem legfőképpen. Végighallgatott figyelmesen, szinte félbe sem szakított, a végén meg csak annyit mondott: „Megértettem az álláspontját, figyelembe fogjuk venni.” Eddig semmi sem történt. Most Csernomirgyin kormányfőhöz is eljuttattam békés rendezési javaslatomat, egyelőre semmi válasz. Meg vagyok győződve róla, hogy a konfliktus tárgyalásos rendezésének lehetőségei még korántsem merültek ki. Csakhogy a békés rendezést épp az orosz fél fékezi, nem pedig a csecsen.

Sokan vádolnak Jelcin-ellenességgel. A helyzet ennél bonyolultabb. Oroszország sorsa és Jelcin elnök sorsa két különböző dolog a szememben. Oroszország sorsa, az emberi jogok helyzete nagyon aggaszt, az elnök sorsával viszont törődjön ő maga. Szinte biztos vagyok benne, hogy hamis információkat kap, annyira persze biztos nem hazudnak neki, mint nekünk, mert ahhoz már egészen ostobának kellene lenni, hogy ekkora hazugságokat elhiggyen. A dolgok valódi állását azonban biztos elhallgatják előle. Ez persze nem csökkenti a felelősségét. Azért felelős, hogy ilyen hazugokkal vette körül magát. Még egyszer hangsúlyozom, s kérem, ne szépítsék szavaimat: azért felelős, mert gazemberekkel vette körül magát. Nem vagyok a bizalmatlansági indítvány benyújtásának és az elnök megbuktatásának híve, csakhogy az előrehozott választásokat akkor lehetne kiírni, ha meglenne hozzá a jelöltünk. Márpedig nincs. S Oroszország most nem maradhat elnök nélkül.

A csecsenkérdés nem belügy: a nemzetközi fórumokon maga Oroszország is sokat tett azért, hogy a nemzetközi viszonyok sarkkövévé váljon az elv: „Az emberi jogok megsértése nem egyetlen ország belügye”. Márpedig Csecsenföldön különösen kegyetlenül és nagy tömegben elkövetett jogsértés történt. Azt hiszem, Oroszország hatalmas lépést tett visszafelé, a rendőrállamiság felé.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon