Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Hányan élnek ma Szarajevóban?

Most 350 ezren lehetünk. Több mint 400 ezres volt az állandó lakosság, még 100 ezren jártak be naponta. Az állandó lakosságból legalább 200 ezren elmenekültek a háború első évében, viszont beköltöztek vagy 100 ezren, akiket a csetnikek elűztek az otthonukból. Ma is legalább 80 ezer szerb nemzetiségű lakos él Szarajevóban, 20 ezer horvát, a többi muzulmán. Egyébként Szarajevón belül a nemzetiségek egyáltalán nem gyűlölik egymást. Összetűzésre soha nem került sor, bár voltak nehéz periódusok, félelmek és ellenérzések, főleg a ’92-es időszakban. Nem könnyű szerbnek lenni ebben a helyzetben, mikor mindenki a csetnikeket szidja. De olyan nincs, hogy egy szerb ne kapjon például segélyt. ’92 után ugyanilyen helyzetben voltak a horvátok. Nem történt ugyan semmiféle atrocitás, de a levegőben benne volt a lehetősége. Aztán ez a szakasz is elmúlt. A lakótelepeken, ahol javarészt frissen betelepült lakosság él, a lakosság 40%-a is lehet horvát vagy szerb, de az őshonos szarajevóiak között ez majdnem megállapíthatatlan, nagyon sok a kevert házasság.

Mit jelent itt „muzulmán”-nak lenni?

Egészen a háborúig a muzulmán nép vette át leginkább a nyugati életstílust a városban, mert nekik választani kellett a hagyományok és a Nyugat között; nem állt rendelkezésükre az a hibrid, félignyugati európaiság, ami nekünk. A „muzulmán” elnevezés megtévesztő; Izetbegovics súlyt is fektet rá, hogy helyette a „bosnyák” népnevet vezessük be, mert ez szabadságot ad az embernek a világnézetére nézve. Én is úgy fogalmazok, hogy a férjem bosnyák, s hogy megy-e a dzsámijába vagy nem, az magánügye. Egyébként nagyon sok bosnyák barátom ateista. Másfelől: a háború óta az iszlám expanzióban van. A nők helyzetét például nagyon jónak láttam, nyoma sem volt a tradicionális helyzetnek; ám a háború óta sok fiatal nő tradicionálisan kezdett öltözködni. Ez a reakció arra, hogy ölik őket, pusztán, mert ebbe a népcsoportba tartoznak, s e népcsoportot vallásuk alapján azonosítják. Főleg az orvosi egyetemen jelentek meg lányok hosszú szoknyában, muszlim módra bekötött fejjel, s pont ezek a lányok nagyon aktívak a közéletben. Modern nők, akik a tradíciók felelevenítésével demonstrálnak: igenis azok vagyunk, akik vagyunk. Ennek öt éve még nyoma sem volt, ilyen öltözéket csak Bosznia isten háta mögötti részein lehetett látni.

Egyébként nemcsak a „muzulmán” megnevezéssel van bajom. Az ellenséget sem nevezem „szerb”-nek. Sok szerb barátom van Bosznián belül és kívül, rendes, becsületes emberek. Azokat, akik a fasiszta háborút csinálják, Karadzicékat és a támogatóikat csetnikeknek hívom.

Van-e saját bosnyák nyelv?

Ha van horvát és van szerb, akkor van bosnyák is, ha a horvátot és a szerbet nyelvjárásnak tekintjük, akkor a bosnyák is az. Bizonyos fonetikai különbségek vannak.

Honnan tudták a csetnikek, hogy a megszállt területekről kit kell elűzni?

A nevekből. A nyelv nem, de a nevek jellegzetesen különböznek. A férjem például Semszo. A szomszédom Tálik, a másik szomszédom Oszmán, a professzorom Muhidi. Nem Zoránok, Sztefánok, Goránok. – A csetnikeknek jól előkészített listáik voltak. Ezt tudjuk, láttuk őket. Komputerből két perc alatt kivehető az egész város lakossága nemzetiség szerint. A jugoszláv időkben még minden adatközlésnél megmondtuk a nemzetiségünket, hiszen ez volt az alapja a kataszterrendszernek. A vezető testületekbe annyi muzulmánnak, szerbnek kellett kerülnie, amennyi a lakosságon belüli arány. Az egyetemen is meg volt szabva, hogy ha például a dékán muzulmán, akkor az aldékánnak más nemzetiségűnek kellett lennie. Nekem is megvolt a szerepem, mint „egyéb” kategóriásnak, mert én, mint magyar „egyéb” voltam.

A kisfiad micsoda?

Ezen nem gondolkodtam. Csak a nagykorúság után kellett erről nyilatkozni. Saját belátására van bízva.

Térjünk át arra az alagútra, amelyen át Szarajevó érintkezik a külvilággal, s amelyen keresztül Ti is kijöttetek! Mióta létezik ez?


Egy év óta. A nagy éhínséggel kényszerítettek rá bennünket – vagy őket, nem tudom, hogyan mondjam –, hogy valami megoldást találjunk. Az alagút a repülőtér alatt vezet ki az Igmán hegyre, ami bosnyák kézen van, de a szerbek lőni tudják az oldalán kanyargó utat. Az ENSZ-csapatok ellenőrzik a repülőtér területét a föld felett, de a föld alatt nem, és nem vesznek tudomást az alagútról. Nemcsak az alagútról, hanem másról sem, például hogy ki kire lő és honnan. Mi erről nagyon csúnya dolgokat gondolunk. Azt, hogy a háború nagyon jó üzlet egyes köröknek, de nem Bosznián belül. Ezt látjuk a segélyadományoknál is. Például: egy éve babot kapunk. Én pedig nem hiszem, hogy az ENSZ egy éve babot küld, és ekkorka mennyiségeket. Szerintünk Bosznián és a volt jugoszláv területeken kívül folyik az igazi lopás, csalás.

Tehát az ENSZ-békefenntartók azért nem akarják észrevenni, hogy mi történik, mert nem akarják, hogy a háború véget érjen?

A szarajevóiak legnagyobb része ezt így gondolja. Vannak, akik hasznot tudnak húzni a Nyugat politikai tehetetlenségéből. Nagyon dühösek vagyunk a külföldre. Azt gondoljuk, hogy Szarajevó azért van bezárva, mert mi így vagyunk a világnak a legolcsóbbak. Kevesebbe kerül a körbezárt Szarajevót segélyezni, mint kiengedni 350 ezer embert, s fogadni 350 ezer menekültet.

Ki ásta ezt az alagutat? A lakosság?

Nem a lakosság, hanem a bosnyák katonaság, s nem munkagépekkel, hanem ásóval. Hivatalosan nem létezik, nem beszélünk róla, de ez tart életben bennünket. Nem szolgál katonai célokat, hanem egyszerűen ez biztosítja a város életét. Nagyon nehezen lehet odajutni, sokféle engedély kell hozzá. Ezeken sehol nem szerepel, hogy „alagút”, csupán kilépési engedély-féleség a civil hatóságoktól. Az van ráírva, hogy a várost elhagyhatom.

Mennyien használhatják ezt az útvonalat naponta?

Ezt csakugyan nem tudom. Én 14 kilométerre lakom az alagúttól. Ezt csak azok tudhatják felbecsülni, akik ott laknak, és látják a jövő-menőket. Azt viszont tudom, hogy csak ez biztosítja az életben maradásunkat. A feketepiac működik, ez teszi lehetővé, hogy együnk, és a piacot az alagúton keresztül látják el, gyalog. Egy kamionnyi áru behozatalához legalább tíz óra szükséges. Nincs is bosnyák pénz, a feketepiacon csak márkáért lehet vásárolni. Nekem például küldenek márkát a Németországban élő barátaim.

Hogyan fűtesz? 

Most éppen a padlószőnyeggel. Eltüzeltem már a lakásban minden éghetőt. Elvben gázzal fűtünk, mert ’94 februárja, a piactéri vérengzés után nemzetközi segélyakcióval bevezették a gázt egész Szarajevóban. Elvitték minden utcába, a házakba aztán magunknak kellett. Nagyon sok az improvizált gázvezeték. Valóságos gázbombák, nem is kell gránát, hogy felrobbanjanak a házak. A lakosság például az összes korlátot szétszedte, abból eszkábálták össze a csöveket. De hiába van bevezetve, még sincs gáz; nem jut el hozzánk, mert a csetnikek nagyon lecsökkentik a nyomást. Ott, ahol a vezeték bejön a városba, két lakótelep helyezkedik el, ez a két lakótelep el is fogyasztja ezt a mennyiséget. Ez körülbelül a város egyötöde, négyötödének nem jut. A kormány írja a leveleket az ENSZ-nek, fel is olvassák nekünk a rádióban, de hát ebből semmi hasznunk. Ez a harmadik tél, hogy fűtés nélkül van a család.

Villany?

’92 augusztusától nincs. Mécsessel világítunk. Múlt február óta a városban van ugyan áram, s legalább minden másodnap kaphatunk vizet, mert a kutak dolgoznak; ám vannak úgynevezett prioritások, s elsősorban olyan életfontosságú helyek kapnak áramot, mint a kórházak, az elnökség. Másfél évig vizünk sem volt. Egy korábbi modernizációs kampány keretében ugyanis egészségügyi okokra hivatkozva berobbantották a mohamedán hagyományoknak megfelelően minden ház kertjében fellelhető kutakat.

Ha nincs áram a lakásokban, hogyan hallgattok rádiót, néztek tévét?

Rádiót tranzisztorost, ha van elem. Meg… lopjuk az áramot. Ezektől a bizonyos prioritásoktól. Természetesen nem mindenki tudja megcsinálni, de ott, ahol van áram, ott összegyűlünk, és nézzük a tévét. Egész nap szünet nélkül adnak. A háborúig nagyon jó tévé volt, jó tájékoztatást nyújtottak. Most sem annyira szörnyű. Van persze propaganda, de hát ez egy totális háború. Van annyi eszük, hogy ha be tudjuk kapcsolni a szarajevói adót, akkor be tudjuk kapcsolni a szatelitadót is, nézhetem a CNN-t meg a BBS-t is. Ellentétben a palei szerb adóval, ami viszont tömény propaganda.

Mit mondanak a bosnyák politikusok a jövőről ebben a rádióban és televízióban?.

Az elnök már legalább két éve nem ígér semmit. Neki nagyon nehéz. Mi, akik Szarajevóba bezárva élünk mindenféle életfeltétel nélkül, meg azok az emberek, akik évek óta a lövészárokban vannak, nagyon szeretnénk befejezni ezt a háborút. De mi lesz a másik résszel, a másfélmillió menekülttel, akik vissza szeretnének jönni, és nincs hova? Legalább annyi a menekültje az elnökünknek, mint amennyi a lakosa. Kire hallgasson? Kinek tegyen eleget? Azt senki sem mondja, hogy háborúzni akar csak éppen azt, hogy biztosítsák a feltételeket a visszajövetelükhöz. De hova? Ez a háború folytatását jelenti. A nemzetközi szervezetekben már senki nem bízik.

És a hadsereg? A sorkötelesek igyekeznek kibújni, vagy lelkesek?


Senki sem lelkes. Borzalmas a katonaság helyzete Szarajevóban. Nemcsak fegyverük nincs, hanem éheznek is. Csakhogy a csetnikek egy rendkívül nagy stratégiai hibát követtek el azzal, hogy bezárták Szarajevót. Ha csak egy kis rést hagytak volna, akkor már nem lenne katonaság. De így hogyne mennének a férfiak a lövészárokba, amikor maximum két kilométerre a hátuk mögött ott a feleségük meg a családjuk? Ezért veszítették el a csetnikek Szarajevót.

Ha Szarajevó elesne, nagyon nehéz lenne tartani Boszniát. Szarajevó pszichikai tényező, Bosznia és Hercegovina szimbóluma. A szerbeknek érdekükben állott volna, szerintem akarták is, de ezt a stratégiai hibát elkövették.

Tisztelem és becsülöm a szarajevóiakat, mert utálják a háborút, és nem azért mennek, hogy hősök legyenek, mert a hősöket is utálják, nem akarnak hősök lenni, és a hőseik is inkább antihősök, akik bevallják, hogy gyávaságból hősök, mert nincs más választásuk. Nincs háborús eufória, nincs „nagyok vagyunk, mi most majd megmutatjuk!”. Ellenállnak azért, mert muszáj. Mert ha nem állnak ellent, akkor bejönnek a csetnikek, és hogyan hihetnénk, hogy csak úgy elfoglalják ezt a várost? És nem teszik meg, amit megtettek Pocsán vagy Kozerácon? Muszáj megvédeni Szarajevót, mert félnek az öldökléstől. Az én megítélésem szerint nincs itt semmiféle ideológia meg bosnyák államiság, csak félelem.

Mégis, hogyan tudjátok elképzelni a jövőt? Mi következhet?

Egyáltalán nem tudjuk. Nagyon nagy az elkeseredés Szarajevóban. Kétszer-háromszor is előfordult már, hogy nagyon bíztunk a külföldi katonai segítségben. Nem szárazföldi erőket vártunk, arra nem is lenne szükség, csak lebombázni a fegyverraktáraikat vagy az utánpótlási vonalakat. Nem arra vártunk, hogy majd jönnek a katonák, és harcolnak a bosnyákok helyett. A bosnyákokba persze most beleértek mindenkit, aki ott él, szerbet, muszlimot, horvátot. Borzasztó kiábrándultság van az embargó miatt is. Fojtogató helyzet. Praktikusan nem lehet folytatni a háborút, mert nincs mivel, de leállni sem lehet. Sehonnan semmiféle segítségben nem bízunk többé.

Én személy szerint bízom abban a csodában, amilyen csoda a horvát–bosnyák kiegyezés volt. Mert ott is dúlt a háború, folyt az öldöklés, de a harcok kellős közepén egyszer csak megegyeztek. Addig éheztünk – azóta jön az élelem Hercegovina felől. És ide tudtam utazni. Ez mégiscsak valami haladás. Ha a bosnyákok és a horvátok meg akarják oldani a csetnikkérdést, ami mindkét fél érdeke, akkor együtt kell maradniuk, külön-külön nem megy. Ha egyszer történhetett ilyen csoda, akkor talán még egyszer megtörténhet. Persze lehet, hogy ez csak az én védekező mechanizmusom.

Benned nem merült fel, hogy elmenekülj?

Az első két évben sűrűn. De Horvátország felé nagyon hamar bevezették az adminisztratív kötöttségeket. Úgynevezett garancialevél nélkül nem lehetett Horvátország felé elhagyni Boszniát. Hónapokba telt, amíg ezt a garancialevelet megszereztem. Teljesen el voltunk vágva a külvilágtól, se telefon, se posta, se semmi. Az újságírók jelentették az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. Ebből a szempontból jó, hogy az ENSZ-erők ott vannak; leginkább ebben látom az ENSZ-erők pozitív szerepét. Ahol nincsenek, oda nem mennek az újságírók sem, vagy legfeljebb évente egyszer. S csak az újságírókon keresztül lehet levelet küldeni. Ha válasz jön, azt is újságíró hozza, olyankor általában a hotel személyzete megkeresi az embert, de a magyar újságírók maguk is meg szoktak keresni. – Szóval, mire megkaptam a garancialevelemet, addigra kitört a bosnyák–horvát háború, lezárult ez az út. Szerbia felé lehetett volna menni garancialevél nélkül is, de arra nem mertem. Mert a fiam minden dokumentumában ott áll, hogy ki az édesapja. Én kijöhettem volna, de a fiamat féltettem. Férjem sem tudott volna eljönni, semmilyen papírt nem tudott volna beszerezni, hogy kiengedjék a városból. Most február után pár hónapig működtek a kék utak, de rosszul becsültük fel a helyzetet. Megint csak vártunk: ha már eddig kibírtuk, ha túléltük, ha ez már mind a hátunk mögött van, pár hónapot még kibírunk, reménykedtünk, hogy lesz valami intervenció, mégis, a család maradjon együtt. A fiam éppúgy kötődik az apjához, mint az anyjához. Egyébként az én fiam teljesen normálisan játszik, ügyet sem vetett a bombázásra, a lövöldözésre, ha a család együtt volt. Nem érdekli az, hogy mit eszik, a többieknek sincs jobb. De azért arra figyeltünk, hogy ő egy kicsit jobban egyen, mint mi, ő mégis kapott valami fehérjét. Ha mást nem, szójalisztgaluskákat csináltam neki. Annyi szójaliszt nem volt, hogy mindannyiunknak jusson. Szereztem neki C-vitamint, mert az sem volt a városban, meg nincs is.

Kérdeznék egy keveset a Ti magyar egyesületetekről! Egyáltalán, hányan vagytok ti magyarok?

A háború előtt becslésem szerint mintegy 2000 magyar volt Szarajevóban, többségük diplomás, de inkább a kevésbé iskolázottak maradtak itt. Talán, mert jobban kötődtek ahhoz a kis házhoz, lakáshoz. A diplomát könnyebb zsebre tenni. Az egyesület 1993-ban alakult meg formálisan, mert mint egyesület többet tudunk nyújtani a tagjainknak. El tudjuk intézni például, hogy egyesek közkonyhán étkezhessenek. A Nemzetközi Vöröskereszt tart fenn közkonyhahálózatot a város egész területén, s elvétve van még egy-egy különböző humanitárius szervezeteknek, például a zsidó közösségnek. Volt, amikor harmincezer embert tápláltak a Vöröskereszt konyháin, de aztán múlt júliusban lecsökkentették 9 ezerre. Csak 65 évesnél idősebb magányos vagy nagybeteg embereket étkeztetnek.

Hogyan folyik tanítás az iskolákban villany és fűtés nélkül?

És közlekedés nélkül. Mi az egyetemen például tantárgyblokkokban tanítunk, így a tanároknak csak néhány hétig kell nap mint nap bejutni. Az épületünkben ott van társbérletben az orvosi egyetem, mert az övéket lebombázták. Amikor állandóan bombáztak, akkor a tanítók jártak házról házra, és ott tartottak órákat egy-egy lakásban, hogy a gyerekeknek ne kelljen kimenni az utcára. Most már az iskolában tanulnak, ha van, de pl. a kisfiamék iskolájában mutatóban sincs egyetlen ablak sem, úgy ülnek a huzatban, napi három órát. A székek falapjait eltüzelték, a gyerekek a vasvázakon kucorognak. Augusztusban már kezdik a tanítást, december 15-én a nagy hideg miatt abbahagyják márciusig. Fertőtlenítő nincs, ezért a WC-t nem szabad használni. A tanító figyelmezteti a szülőket, hogy ne egyen, ne igyon a gyerek iskola előtt, hogy ne kelljen kimennie. Az óvodahálózat nem dolgozik, egy vagy két óvodáról tudok a városban.

És az üzemek?

Van olyan, amelyik működik. Azt nem lehet mondani, hogy nincs semmilyen termelés. Dolgoznak a kisiparosok. Február óta, mióta az aknavetők nem lőnek örökké, sok mindent újjáépítettek az alagúton keresztül. Élni akarnak, kereskedni akarnak az emberek. Mi is termelünk például az állatorvosi egyetemen. A segélyszállítmányokkal érkezik megtermékenyített tojás is, ezt ott keltetjük ki, és a lakosság vihet belőle, hogy termeljen magának húst. Folyik egy nyúltenyésztési program is.

Nem akarnád a gyereket legalább egy időre kijuttatni?

Borzasztóan szeretném. Nyáron, talán három hónapra. Nem 10 napra, nem 15 napra, hanem az egész szünetre. De senki nem engedné el egyedül a kisgyerekét, mert rengeteg az eltűnt gyerek, akit kijuttattak a háborús zónából, és amikor elméletileg már biztonságban voltak Horvátországban, nyomuk veszett, előfordul, hogy eladják nyugati örökbefogadóknak a kis bosnyák gyerekeket. A hatóságok is nagyon nehezen engednek ki gyereket szülő nélkül. A nagyobbakat már igen, a mi egyesületünkből is szívesen küldenének gyerekeket tanulni Magyarországra.

Kaptatok-e valami segítséget a magyar kormánytól vagy magyar szervezetektől?

Eddig semmit. Jártunk itt tavasszal, tárgyalt velünk még a régi kormány, ígértek segítséget, de nem történt semmi. Most is tárgyaltunk, majd meglátjuk.

(Néhány nappal az interjú elkészülte után Kovács László külügyminiszter Szarajevóban járt, és a hivatalos közlemény szerint a magyar egyesületnek 20 ezer német márkát adott át.)

• Külföld