F. Havas Gábor, Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Remények és szorongások



A Beszélő száguldó riporterei december 28-án kora reggel egy rozzant Ladával, melynek csomagtartója a Menedékbizottság segélyküldeményével volt tele, Nagylaknál maguk is átlépték a román–magyar határt. A hivatalos tájékoztatásban megígért konvojszervezésnek és katonai biztosításnak híre-hamva sem volt, a nyájasan mosolygó román határőrök minden körülményeskedés nélkül, egy intéssel bebocsátottak minket a meglehetősen üres országútra. Rettenthetetlen munkatársaink azonban dacoltak a veszéllyel, s elindultak magányosan Temesvár felé.

Temesvár belvárosában, a házak falán nem egy kézzel írott plakátot láttunk román nyelven: „Tőkés László, veled vagyunk!” „Tőkés László, Temesvár visszavár!” (Tudvalévő, hogy itt még az írógépeket is elkobozták, a felszabadult társadalomnak semmiféle technikai készsége sincs a szabadság gyakorlásához.) A nevezetes gyülekezeti ház kapuján (mely egyszersmind a református pap lakását is magában foglalja) szintén román nyelven olvasható: „Tőkés Tiszteletes Úr! Szőnyeggel és virággal vár Temesvár népe!” – Az épület egyik frontjára félembernyi betűkkel ezt festették fel megható kezek: „Traiasca Doina Cornea”, a másik frontra pedig ezt: „Traiasca Tőkés László” (traiasca: éljen).

Mintha a megbékélés és összefogás mézesheteit élnék Románia nemzetei.

Temesváron ez nem 1989. december 22-én, a Conducator bukásakor kezdődött, nem is december 17-én, amikor Tőkés László házától elindult a rendszer elsöprését kívánó tüntetés, s talán még december 15-nél is korábban. A beszámolók szerint ugyanis a gyülekezés már 15-én, pénteken délután kezdődött a ház előtt, s már ekkor szervezett csoportban ide vonultak több közeli román nemzetiségű gyülekezet (pünkösdisták, baptisták) hívei, hogy szolidaritásukat fejezzék ki az üldözött magyar lelkésszel és gyülekezetével. A román hívők végig kitartottak. A lelkeket, nemzeteket egyesítő pünkösdről énekeltek, miközben a Secu ügynökei ablakokat és kirakatokat törtek, hogy ürügyet teremtsenek a „fasiszta, huligán csőcselék” erőszakos szétveréséhez. A délutáni műszak után hazafelé tartó tömeg a villamosról látta a csoportosulást. Sokan leszálltak, és ott maradtak. Románul skandálták az ablak alatt: „Sze-re-tünk!” S éltették ott Doina Corneát is. Tőkés ügyét tehát a temesváriak nemcsak most, a győzelem után tartják közös ügynek. A lázadó magyar reformátusok, az emberi szabadságjogok mellett álltak az iszonyatos kockázat napjaiban is. Tőkésék utolsó temesvári óráinak tanúja volt egy fiatal házaspár. Talán inkább a felsorakozó rendőröktől félve, mint hősiességből mentek be 16-án, szombaton este a lelkészlakba, s kerültek hajnalban a Secu fogságába a többi hét ottlévővel együtt. Ők mesélték, hogy Tőkés, lenézve a ház előtt feketéllő tömegre, románul mondta: „úgy látszik, magyar nacionalistából román vezető lettem!”

A református gyülekezeti ház sarkánál áll egy nagy, csúnya, feltehetően milleneumi emlékmű az itt kivégzett Dózsa György tiszteletére. A talapzatra hosszú, milleneumi stílusú szöveget véstek hajdan, szerepel benne Mária, a magyarok nagyasszonya. A két háború közötti hülyeség vésővel eltávolította a szövegből a „magyarok” szót. A szöveg így nyelvtanilag értelmetlenné vált, a feliratot elékteleníti a cenzúra bornírt, üres, téglalapja. Ennek a temesvári magyarok szóhasználatában csak Máriának becézett emlékműnek a tövében kezdődött, a „Mária” volt az első két nap egyik jelzőoszlopa. Ez a gyűlöletet nevelő nemzeti pöffeszkedéseket és álságosságot megtárgyiasító szobor.

Sorsdöntő napok

A Mária-szobortól induló, s gyorsan dagadó tömeg az első perctől mindenre elszántnak mutatkozott. Az oszlatásra bevetett vízágyúk egyikét például pillanatok alatt darabokra szedlek, és bedobálták a Bega folyóba. Félelemre pedig lett volna bőven ok, mert akármit mond is ma az új romániai hatalom, Temesváron katonák is lőttek, szúrtak, ütöttek az első napokban, amíg a Conducator még halalmon volt. Szerdán, december 20-án fordult meg a helyzet, amikor a munkások elfoglalták a város három legnagyobb gyárát, köztük egy vegyianyag-gyárat, s azzal fenyegetőztek, hogy felrobbantják.

Hogy csütörtökön, 21-én több ezer – állítólag 22 ezer – fejszével és lapáttal (gyalogsági ásó, homage a Tbiliszi?) felszerelt olténiai hazafias gárdista érkezett a városba. Őket azzal mozgósították szűkebb hazájukban, hogy a magyar hadsereg betört Temesvárra, s azt kell kiverni. Az olténiai gárdistákat azonban már nem lehetett bevetni. A városban győzött a felkelés, nemcsak a hadsereg, hanem a fél Secu is átállt csütörtökre. A gárdistákat már a pályaudvaron körülvette a lakosság: etették, itatták és ölelgették őket, úgy magyarázták, hogy Temesvár nincs veszélyben, Temesvár győzött. Az olténiaiak közül sokan visszafordultak. Egy csoportjuk azonban a helyiekkel együtt besodródott a Opera előtti térre, ahol a tömeg ezekben a napokban éjjel-nappal kitartott. Valaki az Opera erkélyéről lekiabálta: az olténiaiakat azzal küldték ide, hogy a magyarok megtámadtak bennünket. „A magyarok velünk vannak” – skandálta válaszul a tömeg.

Szerdán, december 20-án a katonaság már nem fogott fegyvert a lakosságra, a gyárak igazgatói és vezérkaruk kinyilvánították csatlakozásukat a munkásokhoz, az elmúlt napok alatt elfogott kb. 2000 embert kiengedték a börtönből, s az Opera erkélyéről (az Opera előtti tér volt a felkelés központja) Lorin Fortuna, ez a fiatal számítógépes, aki elég bátor volt hozzá, hogy valamiféle népvezéri szerepet töltsön be a forró napok alatt, Ceausescu rádióbeszédét úgy konferálta be, hogy „most a gyilkos fog beszélni!” E beszéd után azért megfagyott a vér a temesvári erekben. Az ország még mindig néma volt körülöttük, s elkészültek rá, hogy a Vezér eltünteti Temesvárt a föld színéről. Nekikrohantak már a téren gumibottal, ásóval, kutyával, vízágyúval, szuronnyal, tankkal, lőtték őket géppuskával szemből, hátulról és helikopterről, sok jóra nem számíthattak. Az Opera erkélyéről most azért könyörögtek az alkalmi szónokok, hogy ne meneküljenek lakásaikba, tartsanak ki a téren. És maradtak. Sokan maradtak, egész éjjel maradtak. Féltek, fáztak, hazamentek egy forró teáért, egy pokrócért, és visszajöttek. Azt kiabálták: „Nem vagyunk gyávák!” Utólag hozzáteszik: ilyen lassan még sose jött el a hajnal.

Kié a hatalom?

December 26-án Lorin Fortuna lett a Nemzeti Megmentési Front megyei szervezetének elnöke. Vagyis akkor igazították hozzá az új, forradalmi közhatalmi testület elnevezését az új központi hatalmi szervhez, s intézményesítették a felkelők hatalomátvételét, alighanem eléggé egyedülálló módon ennek a romániai forradalomnak az eddigi történetében. A Ceausescu-hatalom itt elég hamar összeomlott, tulajdonképpen már december 17-én. A nem sokkal a legutóbbi pártkongresszus előtt kinevezett megyei helytartó, Radu Balan (korábban már volt itt városi párt- és tanácstitkár) nem volt hajlandó lövetni a tüntető tömegre. Sőt, a városi titkár, bizonyos Petru Moc, pénteken, december 15-én este, a Tőkés-ház előtti gyülekezés hatására kíséretével elment a lelkészhez, és megígérte, hogy felülvizsgálja a kilakoltatásáról szóló végzést, beüvegezteti bevert ablakait, és ellátja élelemmel, mivel a secus gyűrű fenyegetésében Tőkésék napok óta nem tudtak vásárolni. Csak Tőkés küldje el az utcán csoportosulókat! S valóban, másnap reggel overallosok jelentek meg üvegtáblákkal, s megcsinálták a ház ablakait. (A mesterek között Tőkés felismerte néhány héttel korábbi álarcos támadóinak egyikét…). A városi politikai vezetés tehát mintha kereste volna a békés megoldás lehetőségét, miközben a Secu mégis ment a maga útján. Balan nem lövetett, állítólag őrizetbe is vették, s megjelent helyette Ilie Matei, az elődje, aki a Ceausescu-klán tagja, majd még egy előd, bizonyos Pacoste, valamint a hírhedt Bobu és mások – összesen négy PB-tag. Ők aztán hozzálátlak, hogy végrehajtsák a klán döntését: mindenkit megsemmisíteni, aki a hatalom ellen fordul! A felkelés győzelme után, vagyis december 21-én az átállt régi apparátus még Balant tette meg a Román Demokratikus Front elnökévé. Az ő fényképe és életrajza szerepel a Luptatorul Banatean „új sorozatának” 1., december 22-i számában. Temesváron azonban nem a hadsereg vette át Ceausescu hatalmát, hanem a felkelés, és a felkelők nem Balanra vágytak. S néhány nap múlva, az új hatalom első sajtótájékoztatóján már Lorin Fortuna volt az elnök, őrá viszont az átállt régi apparátus nem vágyik. „Amatőr!” – mondta rosszkedvűen (talán szorongva?) egyik régi apparatcsik, természetesen szintén a helyi Nemzeti Megmentési Front tagja – „ilyenekkel nem lehet politizálni!” – A száguldó riporterek nem akarják félrevezetni az Olvasót, miszerint hűvös érdeklődéssel várják a „kié a hatalom?” kérdésének további alakulását. Érdeklődésük nagyon is lázas, de nem korlátozódik Temesvárra és Romániára. A kérdés egész térségünkben ugyanez.

Sok minden más is ismerős volt Temesváron. A helyezkedések. A vadonatúj hősök és hazafiak, a sarokba húzások, hogy gyorsan elmondják egymásról, ez még két hete mekkora párttag volt, s magukról, hogy megmondták már 10 éve, s mennyi disznóságot nem követtek el, hogy mind áldozatok, tisztes állásaik ellenére.

A szerveződő Bánsági Magyar Demokrata Szövetség bölcs és tiszteletre méltó vezéregyénisége, aki egyébként a budapesti sajtóból értesült róla, hogy az országos bizottságnak is tagja, igyekszik elejét venni a lejáratásoknak és a bűnök hánytorgatásának. „Mindenki vizsgálja felül, hogy mennyire kompromittálódott. S aki nagyon, abban legyen annyi ízlés, hogy ne törekedjék vezető szerepre. Egyébként mindenkinek helye van köztünk, mi senkit nem fogunk kigolyózni, aki részt akar venni az új, demokratikus magyar politikai életben.”

Talán szóra érdemes még, hogy megpróbáltunk utánajárni: honnan került be a romániai forradalom szimbólumai közé a lyukas zászló, hogy támadt fel ugyanaz a jelszó Bukarestben mint Berlinben (Mi vagyunk a nép!)? – Azt a választ kaptuk: a jugoszláv és a magyar televízióból…

• Külföld