F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Mikor én felismertem, hogy Ceausescuval itt nincs minden rendben, akkora 13. osztályba jártam a szakközépiskolába, s sajnáltam, a lelkem melyén, hogy milyen kár, hogy én nem vagyok román, most nekem nem lennének ilyen problémáim. A szakközép után a marosvásárhelyi villamossági vállalatnál dolgoztam mint villanyszerelő, és akkor jött Király úrnak az első jelentése a Szabad Európában és ahogy ezt meghallottam, rá két-három napra elmentem hozzá. Az egész beszélgetésünk nem volt sok, mert ott volt egy Puskás nevű professzor nála, de elmondtam, hogy én miket akarok. Elmondtam, hogy nem akarom felosztani Romániát, de viszont mindazokkal, amiket ő a jelentésben leírt, azokkal egyetértek, s támogatom, s javasoltam, hogy alakítsunk egy pártot. Mondjuk fiatalként nekem ez jutott eszembe, hogy rögtön kell szervezkedjünk és felajánlottam neki azt is, hogy ha nincs miből megéljen, akkor gyűjtök pénzt az emberektől, hogy legyen neki is egy ötezer lejes fizetése. De ő ezt mind visszautasította, hogy neki erre nincs szüksége, mert van miből megélni. A pártalapítást ő nem fogadta el, mert ő biztos tapasztaltabb ember volt, s tudta, hogy egy kommunista rendszerben pártot nem lehet alapítani. A Securitate ezt nem engedi meg soha, sem az akkori politikai vezetés. Utólag én is rájöttem, de nekem ez volt az első gondolatom, hogy szervezkedjünk, s szövetkezzünk, mert csak együtt tudjuk igazán győzelemre vinni a jogainkat. Különben nem maradtam sokáig, mert láttam, hogy vendége van, hanem kikísért s kezet fogtunk, s azzal váltunk el, hogy kitartás.

S akkor aztán kezdődött a kálváriám. Másnap délelőtt elmentem munkába, s az egyik kollegám mondja, hogy kint van egy secus, s ott mind emlegetik a Bíró Dezsőt. Kérdezi, hogy nem rólad van-e szó. Én gondoltam magamban, hogy biztos rólam van szó, s na ezek biztos jönnek utánam. Elmentem haza, s estefelé jött a milicista egy civillel. Bíró Dezső? Akkor magára van szükségünk. Kint vártak egy autóval, s fölvittek, s akkor kezdődött a móka. Kérdezősködtek, hogy hol jártam, mit csináltam, s persze én elmondtam, mert én se nem loptam, se nem öltem, se nem gyilkoltam. Kérdezték, hogy voltam-e a Király úrnál, s én mondtam, hogy igen, voltam. S hogy miért voltam. Mondom, mert egyetértek. Követeltem, hogy legyen egész napos magyar adás. Ha Luxemburgnak joga van, hogy egész napos adása legyen, s nincsenek kétmillióan, akkor mi is megengedhetjük magunknak ezt a luxust. Nekünk is jogunk van egy kanálishoz a román televízióban. Voltak benn románok s voltak magyarok is sajnos. Mert magyarul is kérdeztek. Az volt a technikájuk, hogy inkább románul válaszoljak, mert az ember magyarul gondolkodik, s ha románul kell válaszolni, akkor sokkal fárasztóbb. S nem kapja az ember a megfelelő szót. Oppozícija: ez azt jelenti románul, hogy ellenzék. S dusman, az ellenség. A kettő ég és föld.

Hát nem ment szépen a beszélgetés, mert ordítottak s fenyegetőztek, hogy jól megvernek, de nem vertek meg, én nem mondhatom. Levettem a szemüvegem, s mondtam, na eresszék, de nem ütöttek meg. Két hétig tartott ez a vallatás. Minden nap felvittek s hazaengedtek, felvittek s hazaengedtek. Először azt akarták, hogy írjam le; mit akarok. Ha magyarul, ha románul, írjam le. Na, leírtam, s utána két hétig azért hurcoltak, hogy vonjam vissza írásban. Két hétig hurcoltak s láttam, hogy nem mozdul senki, nagyanyám is azt mondta, fiam, hagyj békit, látod nem mozdul senki, nem harcol senki. Na, mondom, taktikából visszavonom. Persze nem vontam vissza sosem, mert utána is aknamunkát folytattam, ahol csak tudtam, minden területen. Például ha láttam, hogy az egyik kollégám kárt csinált, hagytam, nem mentem, hogy megállítsam. Ha loptok, mondtam, lopjatok csak, nem az enyém, hanem a Ceausescué. Nem érdekelt, abszolút nem érdekelt. Most pedig, ha valóban demokratikus útra megy ez az ország, akkor lehet, hogy fog érdekelni, akkor se fogok besúgó lenni a rendőrségen, se semmi, de ami tőlem telik, azért igyekszem tisztességes emberként élni, és a kollégáimat is rábírni erre.

Emiatt az ügy miatt én a katonaságot munkán csináltam, tolvajok és betörők között. Utakat építettünk, s valami gumikombinátot, s ott dolgoztam én végig. Betont öntöttünk, voltam villanyszerelő is, de a lapátnál volt a legjobb, mert ott annyit vettünk, amennyit akartunk a lapátra.

Ott a katonaságon belül is van politikai rendőrség, ez a kontrainformációja. És ez sokszor molesztált engem.

Meg voltak tisztek, akik lebozgoroztak, hazátlanoztak. Lehet, hogy ott nem voltam otthon, mert Ploiesten voltam katona, de Erdélyben itthon vagyok. Mikor visszajöttem a katonaságtól, a bőrgyárba mentem dolgozni, s ki akartak dobni a gyárból, mert visszaadtam a KISZ tagsági könyvemet is. De az igazgató egy tisztességes magyar ember, s végül lehet, hogy ő akadályozta meg, hogy kidobjanak. A párttitkárnő akart kidobni, román volt, de aztán ő is megkapta a magáét, mert az egyik rokona kiszökött Amerikába s aztán őt is letették a párttitkárságról. Mesternő lett, kutyatermészetű volt, de most aztán fog következni az ő leváltása is, mert nekem gondom lesz rá. Ez nem vendettizmus, mert nemcsak nekem ártott, hanem nagyon sokaknak még a gyárból, mert visszaélt a hatalommal, ennyi az egész.

Tíz évig nem mehettem külföldre sem. Mint legényember, inkább a menyecskékkel foglalkoztam. Na, s az egyik asszonyka, mivel megszakadt a kapcsolatunk, bosszúból följelentett. Valami betűket akartam én tőle kérni, mert ilyen pecsételő gépen dolgozott, amivel nyomják rá a kesztyűnek az árát, meg az efféléket: milyen típus, milyen a táliája, ilyesmiket, na. És én valóban kértem is ilyen betűket, de valahogy nem jött össze, hogy ideadja nekem. Megmondom, röpcédulákra kellett nekem, mert udvaroltam, de azért a fejemben nekem ott volt mindig a Ceausescu-ellenesség. Mert akkor már nem hagytam. Ott próbáltam ártani, ahol tehettem. Úgy akartam röpcédulát csinálni, hogy ha már megvannak a betűk, akkor marógéppel lehet ilyen hengert csinálni és ahogy ott meg volt építve az a gép a gyárban, ilyen gumihengert rá, amely be van kenve valami festékanyaggal, és akkor ugyanúgy a henger, ha kézzel is hajtom, tud csinálni röpcédulákat. Kezdetleges megoldás, de nekünk még ilyen se volt, hát még az írógépek is le voltak káderezve, hogy úgy mondjam. Ez a menyecske beköpött engemet, s akkor jöttek, s házkutatást tartottak, s aztán útlevelet az istennek se kaptam, sőt megfigyelés alá kerültem. Mint veszélyes bűnöző megfigyelés nélkül nem lehettem én tulajdonképpen. Ha cserélték is a szekusokat a gyárban, azért ők mentek, és érdeklődtek utánam. Csak én ezt mindig megtudtam, mert én rosszat a munkatársaimnak soha nem csináltam, s visszamondták. Bement a szekus a tűzoltókhoz, megkérdezte, hogy Bíró Dezső benn van-e, s még ki se lépett az ajtón jóformán, s nálam már szólt a telefon, Dezső, vigyázz, mert keres a szekus.

Röpcédulákat nem csinálhattam, viszont volt más egyéb. Én állandóan hallgattam a Szabad Európa Rádiót román, s magyar nyelven, az Amerika Hangját, a BBC-t, tehát mindig jól voltam informálva, s reggel, mikor bementünk hozzánk a műhelybe, ott mindig ilyen politikai egyetem folyt. Mi már előre eldöntöttük, hogy Ceausescut nem kellene kivégezni, hanem a Székelyföldre kellene tenni 100 lej nyugdíjjal, s éljen meg belőle, s minden két évben adni egy szekér fát neki. Hát ilyen stílusban ment a szöveg. Sokan kimentek, azt mondták, hogy én hülye vagyok. De hál’ istennek bebizonyosodott, hogy nem vagyunk hülyék. Románok, magyarok együtt mondták, nem volt probléma. Én soha nem jártam abba, hogy a román munkatársaimat megsértsem. Noha ki volt adva az egyik kollégának, párttag volt, hogy velem egy kicsit álljon szóba, hogy térjek jó útra. De szerencsére nekem ez olyan kollegám volt, hogy ugyan a mi megítélésünk szerint soviniszta, de mégis valahogy összejött a szó, szót tudtunk érteni. Nem volt ő alapvetően rosszindulatú ember, csak a magyar idő alatt neki se engedték meg, hogy az anyanyelvén tanuljon, s voltak rossz tapasztalatai, s a papok is biztos táplálták ezt a magyarellenességet, meg a Ceausescu rezsim is táplálta, és volt egy kis bizalmatlanság. De így, mivel mi együtt dolgoztunk nap mint nap, valahogy mégis összejött. Mert például ha kért egy alkatrészt, mondtam, Emil bácsi, én ha senkinek nem adok, de magának akkor is adok. Valahogy próbáltam, hogy a lehető legjobb viszonyban legyünk, ők is csináltak varrógépet, ezt-azt eladásra, s én soha nem mentem, hogy befújjam a gazdasági milíciának. Vagy mit tudom én, lehet, hogy én is vettem gesztenyét, s behoztam a gyárba, s eladtam, s ők se árulkodtak. Ilyen probléma nem volt. Próbáltunk egymáson segíteni, ahogy tudtunk, kéz kezet mos alapon. Voltak persze ilyen viták, a magyar–román barátság, a román történelem, ilyenek fölmerültek. S ő sokszor megvédte a Ceausescu politikáját, hogy jó románként mi ne becsméreljük a román állam politikáját. Pedig sok védenivaló azon nem volt, a Ceausescu politikáján.

Ez a fusizás erősen, nagyban ment, meg a bőrlopás is nagyban ment, mert az emberek rá voltak utalva. A mesterek is csinálták, ők is odavitték a bőrt, s „varrd meg ezt a kesztyűt”, s elvitték, s odaadták egy üzletbe, ahol valamit kaptak érte. Húsért odaadták. Hát nem volt hús, hát mit adjon az ember a gyermekének, hát papírral s dumával nem lehet tartani. A mészárosok hozták a húst, ezek adták a bőrt, a filmgyárból hozták a filmeket, a fényképpapírt, s ez így ment. Valóságos külön gazdaság. Nagy cserekereskedelem folyt. Munkaidő alatt saját részre kesztyűt gyártottak, a kabátszekción kabátot gyártottak, felvette magára, kihozta, eladta, kész. Volt 2500 leje. Így lehetett jól is élni, autót venni egyeseknek. Ki amit tudott.

Én inkább ilyen biznisszel foglalkoztam. Sokszor elmentem a Regátba, cseresznyét hoztam ide Vásárhelyre s eladtam. Akkor elmentem Nagybányára, onnét hoztam gesztenyét, s eladtam a kollegáknak. Mondjuk ott megvettem tizennyolcba, húszba, s itt eladtam negyvenért. Mondjuk ezt elég okosan csináltam, mert összeálltam egy olyan cigánynéval, akinek volt iparengedélye, hogy gesztenyét áruljon, s süssön és akkor az ő gesztenyéje alatt az én gesztenyém is eljött. Nekem csak annyi rizikóm volt, amíg a lakásomból a gyárig vittem. S ott a gyárban pedig a kapusnak adtam egy kilót, s följöttem a szekcióra, s úgy megvették, mint a cukrot. Sőt annyit nem tudtam hozni, hogy el ne tudjam adni, mert nem lehet az üzletben kapni. Romániában a maszek kereskedelmet nem engedélyezték, de én azért jártam cigányokkal is. Megállítottak s azt mondták, hogy én vigyem őket minden nap, csak itt a megye területén, s ők nekem adnak naponta hatszáz lejt. S mikor a munkaidővel végeztünk, akkor kaptam még huszonöt lejt, hogy egyek meg egy flekkent. Ez sem volt egy szabályos ügylet, mert Romániában a személyszállítás, főleg a cigány fuvarnak a szállítása tilos volt. Hát volt egy ilyen rendelkezés, lehet, hogy nem jelent sehol meg, de a milíciák cigány személyek szállítása miatt – petru transporte de cigan – elvehették az embernek a hajtási engedélyét. Nekem több hónapig el volt véve a talonom is emiatt. Ezek a cigányok házról-házra járva vitték a szövetet, mert nem nagyon lehetet szövetet kapni falusi viszonylatban, ők megvették. Mit tudom én, adtak egy tyúkot a boltvezetőnek, s első osztályú szövetet kaptak, ami az üzletben nem volt soha kitéve. A zsákjukban ott volt három-négy rend ruhának való szövet. Nekem adtak hatszáz lejt, s ők maguk ezerötszáz lejt megkerestek tisztán. A gyári fizetésemmel összevetve – ott kerestem havi kétezer, kétezer háromszáz lejt –, napi hatszáz lej énnekem hatalmasan sok pénz volt. Végülis ennek is véget vetett a rendőrség, mert valamelyik román faluban, valaki besúgta, hogy én ezzel foglalkozom, s felvittek, s miért foglalkozom ezzel, s támogatom a spekulációt.

Mikor ezeket csináltam, a gyárban szabadnapos voltam, vagy valamelyik kollegát megkértem, hogy dolgozzon helyettem. Aztán kellett visszaadni, mert mindenki csinált valamit. Az egyik járt disznót vágni, s a másik mit tudom én hová. Tehát ez a második gazdaság, ahogy Magyarországon nevezik, ez itt is fungált. Sok ügyeskedő ember volt, élelmes, aki meg tud a jég hátán is élni. Nekem erkölcsi problémáim nem merültek fel, mert amennyit én loptam a román államtól, ő is lopott annyit tőlem. A kölcsönösség-elv alapján ment minden. Mindenkinek van problémája. És annyi szabadnapja nincs, hogy a problémákat fedezze. De lehetett olyat csinálni, hogy dolgozzunk egymás helyett. Ha kellett, huszonnégyből huszonnégy órát dolgoztunk. Volt ilyen helyzet is. Mondjuk például dolgoztam szombat délelőtt, dolgoztam szombat délután, s még vasárnap délelőtt is. Nekem ez nem volt gond, én karbantartó vagyok, az én munkám nem nehéz, azt játszva meg lehet csinálni. Egy-kettőre megcsináljuk, s a gépek varrnak, s ha mi akarunk, fejre is állhatunk, s aludhatunk is, nincs semmi probléma. A mester ezeket nem is tudta, nem is álmodta. Viszont arra vigyáztunk, hogy a kollegák bizalmával az egyezséggel vissza ne éljünk, s a gyárat ilyen szempontból meg ne károsítsuk. Ember helyett embert állítottunk. Hogy azt Bíró Dezsőnek hívják vagy mit tudom én, Csibi Gyurinak vagy Fülöp Attilának, az totálisan mindegy, mert a munkát, amit én kellett volna, hogy végezzek, ugyanúgy el tudja végezni ő is. Ha lett volna ebből probléma, akkor nem tudtuk volna megcsinálni, mert mindjárt cirkusz van, mennek az igazgatóhoz, hogy nincs karbantartó, állnak a gépek. De ez sose merült fel. Van olyan hét, hogy én a mesteremet nem is látom. Nem is vagyok kíváncsi rá, ő se rám, valószínűleg, őt egy dolog érdekli, ne legyen panasz a szekcióra, ő beírja, hogy én a nyolc órában benn voltam, s azzal vidáman köszön. A mester beírta a 204 órát egy hónapra, s azt kifizették.

A gyárban mindenki mindig elégedetlen volt, de mindenki félt. Mindenhol politizáltak végeredményben az emberek, annak ellenére, hogy azt mondták, hogy ennyi besúgó van, s annyi besúgó van. Én nem hiszek ebben. Biztos, hogy volt besúgó, de voltak ilyen kisebb közösségek, öt-tíz éve együtt dolgoztak, s bíztak egymásban. Meg ugye ki is próbálták. Mert elejtettek egy megjegyzést, s akkor figyelték a következményeket. Ha nem történt semmi, akkor eresztették keményebben, keményebben. S kialakult, hogy mindenki mondott valamit. Sok bűnös volt, s senki se árulta el egyik a másikat, mert mindenki vesztett volna. Szóval így összesároztuk egymást. Legalábbis abban a közösségben, ahol én dolgoztam, nem volt besúgó. Valamelyik éjszaka eszembe jutott, miután már győzött a forradalom, hogy tíz év alatt egy ember nem volt, aki eláruljon, pedig annyi lehelőség lett volna rá.

Hogy történni fog valami, ez benne volt a levegőben. Főleg azután, hogy Magyarország lebontotta a vasfüggönyt, akkor Kelet-Németországban is lebukott a Honecker, megbukott Bulgáriában Zsivkov, eltemették Nagy Imrét. Mikor Csehszlovákiában is elbukott, akkor már valahogy forrt az emberekben, hogy mi vagyunk az egyedüli olyan semmirevaló nép, amelyik nem tud csinálni semmit. Én mindig azt hirdettem, hogy mi magyarok nem tudjuk megkezdeni, mert akkor a Ceausescu úrnak a malmára hajtjuk a vizet, vagyis igazoljuk azt, amit ő mondott, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt. Mert ez volt a nagy érve, hogy vigyázni kell, ébernek kell lenni, mert ezek el akarják Erdélyt venni, s azért propagandáznak mindenfelé. Mi voltunk az irredenták, a fasiszták. De a gyárban állandóan ment, hogy ki mit hallott, s nagyon figyelemmel követtük a magyar eseményeket, a többpártrendszert, s hogy nálunk is milyen jó lenne, s a GYES-ről beszéltek az asszonyok, meg nem akarták már venni az újságokat se… szóval ez forrt bennünk állandóan. S így kialakult egy bátorság az emberekben. Féltek, féltek az emberek, de azért már forrt a düh bennük a Ceausescu rendszer ellen. Azért tudott így kirobbanni egyből. Hogy mi folyik Temesváron, arról a Szabad Európától, s a budapesti rádiótól értesültünk a leghamarabb. Mindenki ezt hallgatta. Ej, hiszen a románok is.

Mikor Temesváron megkezdődött, én azt mondtam az embereknek, figyeljenek ide, mi akkor fogunk lépni, mikor Bukarestben kitör a cirkusz, mert én biztos voltam benne, hogy Bukarestben cirkusz lesz.

(Folytatás a következő számban)

• Külföld