Skip to main content

Socialy

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


 Miért mentetek Kubába?

– Azért, mert én szeretek játszani. Nagyon a szívemhez nőtt a Capitaly nevű játék. És rájöttem, hogy Kubában az egész ország egy másik játékot játszik, amit én magamban Socialynak neveztem el. A Socialy nevű játék szabályai azonban sokkal bonyolultabbak, mint azé a gyenge, kommersz változaté, amit Capitaly néven ismer a világ. Elég, ha annyit mondok, hogy adva van egy ország, amely úgy tesz, mintha komolyan venné a saját gazdaságát, és közben négyféle pénz van hivatalosan forgalomban. Mert ugye van a national peso, ami olyan, mint nálunk a forint. De az alapvető élelmiszereket, ruházati cikkeket és egyéb fogyasztási cikkeket kizárólag dollárért lehet megvenni. Feketepiacon vagy erre rendszeresített boltokban. Ez eddig kettős valutarendszer. A Socialy ennél bonyolultabb. Van ugyanis még további két pénz: a certificado A és a certificado B. A certificado A egy olyan pénznem, amit a szocialista, pontosabban a volt szocialista és a még félig-meddig szocialista országok állampolgárai kaphatnak, certificado B-t pedig nyugati állampolgárok válthatnak ki, mielőtt Kubába érkeznek. Mind a kettő kis rózsaszín pénz, olyan, mint az imént említett silány epigonnál, a Capitalynál a játék pénz. A certificado A, amit magyar állampolgárok is válthatnak még, merthogy nemrég még szocialista relációnak minősültünk, nem egészen 14 forintba kerül a Nemzeti Banknál. Ugyanakkor a certificado B több mint egy dollár értéket képvisel. Látszatra a certificado A és certificado B teljesen megegyeznek. Ennek köszönhető, hogy mondjuk egy üveg hároméves kubai rum az egyik boltban kilenc dollárba kerül, a másikban esetleg kilenc cerfificado B-be, egy harmadikban pedig hozzájutok kilenc certificado A-ért, holott az ára tulajdonképpen kilenc peso. Tehát ha én szocialista állampolgár vagyok, akkor hozzájutok 9x14 = 126 forintért a kubai rumhoz. Ha viszont a dolláromat váltom be, és certificado B-vel fizetek – minthogy a dollár nyolcvan forint körül van ezekben a hónapokban –, akkor 900 forintomba kerül. Vagyis nagyon pontosan kell ismerni ennek a játéknak a szabályait ahhoz, hogy rentábilisan tudjak vásárolni. A játékszabályok azonban még ennél is bonyolultabbak, mert az először ott járó turistának nem világos, hogy a különféle vendéglátó-ipari egységek, szállodák, boltok és egyéb pénzköltészeti helyek közül melyik milyen pénznemet fogad el. Egy szállodán belül is előfordulhat, hogy az egyik helyen csak dollárral lehet fizetni, a másikban viszont certificadóért is tudsz vásárolni. Sőt egy bolton vagy egy kisvendéglőn belül is elképzelhető, hogy bizonyos árucikkeket dollárért, másokat certificado A-ért, megint másokat pedig pesóért is megkaphatsz. A legabszurdabb helyzet akkor áll elő, amikor azért nem tudsz meginni egy koktélt, mert az mondjuk 4-5 komponensből áll, és az ötből négy kapható certificado A-ért is, de az ötödik csak certificado B-ért vagy dollárért. Ezért nem hozzák ki neked a Cuba Bellát, hanem kénytelen vagy beérni egy mojitóval, mert az fehér rumból, jégből, mentalevélből és citromléből áll, és ezek mind kaphatók certificado A-ért. Egy magyar állampolgár tehát mojitót rendelhet, de Cuba Bellát nem.

 Gondolom, az előnyös átváltásra számos lehetőség nyílik.

– Mi csak tíz napot töltöttünk ott, és ez kevés volt ahhoz, hogy megfelelő jártasságot szerezzünk. Mindenesetre kezdtük kiismerni, hogy milyen árucikkek melyik pénznemért vásárolhatók. Ha viszont sikerül kifogni egy olyan taxist, aki dollárt is elfogadhat és certificadót is, akkor nagyon előnyös üzletet csinálhat, ugyanis a taxis a vállalata felé az óra állásának megfelelő pénzt akár dollárban, akár certificado A-ban leadhatja. Neki persze az lenne jó, ha mindenki dollárban fizetne, de a keleti turisták a koszos certificado A-jukat tukmálják rá. Viszont senki sem tudja ellenőrizni, hogy a taxis egy nap mennyi dollárt és mennyi certificado A-t vételezett be. Ha egy este úgy állít be, hogy aznap neki csupa certificado A bevétele volt, a vállalat kénytelen elhinni, csak az a fontos, hogy a leadott certificado a taxiórában levő számmal megegyezzen. Ezért aztán a magyar turisták és a kubai Turist taxisofőrjei még a közelmúltban is remek tranzakciókat hajtottak végre.

– Vannak magyar turisták Kubában?

– Nagyon sokan. Azok, akik régen Lengyelországba jártak seftelni, mostanában inkább Kubát részesítik előnyben. Nos, egy-egy ilyen élelmesebb magyar seftes remek üzletet köthet a taxisofőrrel, ugyanis 2-3 certificado A-ért kaphat egy dollárt. A magyar turista, aki nem egészen 14 forintért vette a certificado A-t, így gyakran harminc forintért dollárt tud előállítani. Sokan mennek, meg különösen régebben sokan mentek, mert a Socialy játékszabályai szerint egy-egy certificadós boltban fillérekért lehetett hozzájutni árucikkekhez, hiszen a jogszabály előírta, hogy a keleti turista használhatja ezt a pénznemet. Így olyan árucikkeket, amelyekért a nyugatiak egy dollárt fizettek, olcsón meg lehetett venni. Ugyanakkor a Magyarországról vitt farmernadrág, rágógumi és egyéb tőkés jellegű termék horribilis összegekért cserél gazdát. Nyilván nem volt annyi seftes, mint amennyi a közép-európai országok közt ingázik nap mint nap, de azért bőven akadtak arrafelé is magyar turisták, és a mai napig is akadnak.

– A kubaiak persze csak pesóért vásárolhatnak?

– A kubai pesóban kapja a fizetését, de pesóért nem kap semmit, mert ahogy egy igazi cukortermelő monokulturális gazdaságban illik, a cukrot is jegyre adják. Kuba másik világhírű termékéhez, a szivarhoz sem tud hozzájutni az egyszerű halandó. Az is a dollárboltokban cserél gazdát, kizárólag keményvalutáért. Egy-egy doboz jobb szivar ára 5 és 40 dollár között mozog. Ugyanakkor egy kubai dohánygyári munkás – egy nagyon jó szakmunkás, aki túlórázik is – 150-180 pesót keres.

– Feketén persze mindent meg lehet kapni?

– Igen, csakhogy a feketekereskedelemnek és különösen a valutatranzakcióknak a büntetőjogi szankciója borzasztóan szigorú. Nagyon komoly börtönbüntetéseket szabnak ki egy-egy valutával csencselő kubai állampolgárra, ha elkapják.

 Haldoklik-e a szocializmus Kubában?

– A leggyakoribb tacepao: Socializmo o muerte. Szocializmus vagy halál. Nem lehet azt állítani, hogy ez teljesen idegen a kubaiaktól. Egy részük valóban fanatizálható és fanatizált, híve a Castro-rezsimnek, a másik részük persze csalódott a szocializmusban, lásd életszínvonal, vízkorlátozás, élelmiszerhiány, alacsony fizetések. De az alternatíva számukra sem úgy merül föl, ahogy a kelet-európai országokat ismerve az ember gondolná. A kubaiak nem úgy gondolkodnak, hogy néhány száz kilométerre tőlük ott van a jól prosperáló piacgazdaság a demokratikus intézményekkel, a parlamenti demokrácia egészen másként működő szabályaival, a magas fizetésekkel stb. A kubai állampolgár véleményét nem motiválja – gyakran még az ellenzékiek véleményét sem –, hogy a mi alternatívánk, kérem szépen, az amerikai kapitalizmus, amit egyszer már megízleltünk. Ha mi megdöntjük a rezsimet, a szocialista rendszert, akkor ide vissza fognak jönni az amerikaiak. És az amerikaiakat rettentően utálják. Ám ez nem varrható kizárólag a pártállam és a manipulált kubai tömegkommunikáció nyakába. Mert a Battista-rezsim, amely Castrót megelőzte, egy rosszul működő, gyűlölt rendszer volt, nagyon alacsony életszínvonallal, erős faji megkülönböztetéssel. Voltak olyan boltok, vendéglők, szállodák, ahova fekete egyáltalán nem tehette be a lábát. Egy szó, mint száz, ha te Kubában azt mondod, hogy Amerika vagy amerikai, ez valószínűleg nem fog szimpátiát ébreszteni. Amikor egy kubai elgondolkodik azon, hogy a szocializmus bedöglött – ez most már majdnem mindenkinek világos –, azonnal megkérdezi magától, na jó, oké, de akkor meg mi lesz. Amikor ezt egy kelet-európai kérdezte meg magától, akkor azt felelte rá, hogy öregfiú, hát az lesz, mint Ausztriában, az NSZK-ban vagy Franciaországban: végre rendesen élhetünk, lesznek pártjaink és lesz egy működő gazdaságunk 10-20 éven belül. A kubai nem így válaszol. A kubai azt mondja, hogy ácsi, gyerekek, akkor visszajönnek az amcsik, és az amcsikat nem szeretjük. Ezért valamiféle harmadik út az, ami az ellenzék körében népszerű.

 Van valamiféle ellenzék?

– Van. Nyilván ez a tíz nap kevés volt ahhoz, hogy teljes képet kapjunk. Két ellenzékivel találkoztunk, az egyik szociáldemokrata, a másik pedig polgárjogi aktivista volt. Az utóbbi azt állította, hogy ő egyáltalán nem foglalkozik politikával, bár a bátyja éppen börtönben van, mint politikai elítélt, és elképzelhető, hogy hamarosan ő is börtönbe fog kerülni. Ennek ellenére azon az állásponton van, és ezt nem is hajlandó megváltoztatni, hogy ő nem politizál, ő emberjogi, illetve polgárjogi problémákkal foglalkozik, szót emel azokkal a visszaélésekkel szemben, amelyek Kubában mindennap érik az embert. Ez nem egy politikai platform, ő egyszerűen kifogásolja a jogsértést. Minden tevékenységéről, minden összejövetelről értesíti is a hivatalos szerveket, sőt ha kell, meghívja a hivatalos szervek képviselőit. A másik úr szintén érdekes volt. Ő valamiféle demokratikus szocializmus híve, talán azt is lehetne mondani, hogy szociáldemokrata. Érdekes, hogy a politikai példát számára a spanyol és a magyar szocialista párt jelenti.

 Látnak esélyt arra, hogy a helyzet belátható időn belül megváltozik?

– Erről a témáról, ha tíz emberrel beszéltünk, tizenötfajta véleményt hallhattunk. Nincs egységes ellenzék, kis sejtekből állnak az ellenzéki csoportok. Ez az egyik ok. A másik az, hogy nincs egységes modell, amire azt mondanák, hogy igen, valami ilyesmit kéne csinálnunk. A szabadpiaci, pluralista modellről mindenkinek az Egyesült Államok jut az eszébe, és ez még az ellenzékben is ellenszenvet vált ki. Ennek persze nemcsak az amerikaiak vagy a Battista-rezsim az oka, hanem az is, hogy Miami Beachen ott él sok ezer kubai – bizony nem is rosszul. Egy részük azzal foglalkozik, hogy egyrészt megpróbál sajtótermékeket visszajuttatni az anyaországba, másrészt a Martí rádió és a Martí tévé adásait csinálja. Ez a társaság teljesen hiteltelen. A rádió- és tévéadásaik megítélése nagyon vegyes, gyakran még a kubai ellenzék körében sem igazán népszerűek, mert a nyomortanyákon tengődő kubai nép sorsáról a Miami Beach-i perspektívából elmélkednek, és olyasmiket üzennek az anyaországnak, hogy gyerekek, meg kéne változtatni a rendszert, hogy végre visszakaphassuk a gyárainkat. Ugyanis sokan emlékeznek arra, hogy amikor még ők birtokolták a gyárakat, akkor sem volt jobb az élet Kubában. Nincs tehát egy követendő modell, részben azért, mert az amcsikat nem szeretik, részben azért, mert ott van ez a rakás hiteltelen kubai menekült a Miami Beachen.

– Az éhező Kubáról meg a nyomortanyákról szereztél tapasztalatot?

– Forgattunk ilyen helyen, és egy egészen furcsa építészeti kultúrával találkoztunk: mindenhol gazdag ívstukkóval díszített homlokzatok.

 A nyomornegyedekben?

– Ezek a házak régen épültek. Gyönyörű ión oszlopfők, meg amit akarsz. Egy kicsit szürreális, mert nem barakk- és nem bádogvárosról, hanem hajdan prosperáló városnegyedről van szó. A mostani állapotok viszont egy interjúban leírhatatlanok.

Mint ahogy az is szürreális, hogy itt négy kultúra találkozik: a latin kultúra, a fekete, az amerikai és a szovjet. A házfalakat és a tűzfalakat szovjet típusú transzparensek, húszméteres tacepaók borítják. A lerohadt utcákon a jelszavak szovjet típusú demagógiája minden szabad felületet betölt, miközben alattuk elképesztő méretű transzparensek díszelegnek; 30-40-50 éves öreg amerikai autók szambáznak: 1935-ös Fordok és 1954-es Chevroletek stb. Ezek a régi rendszerből maradtak itt. Régi Fordokkal, Buickokkal és Chryslerekkel van tele a kubai utca. Az autóparknak talán a nagyobbik részét ezek teszik ki, de a felét biztosan. Látod ezeket a negyvenéves amcsi kocsikat – a mai napig remekül mennek –, és köztük a szétrohadt Ladákat, Volgákat, és megállítasz egy embert, és mondod neki, hogy uram, ez a Chevrolet Impala, amiben ön ül, ez egy ’52-es darab, ez megér legalább nyolcvanezer dollárt, tud maga erről? És akkor azt mondja a fickó, hogy hát nézze, nem tudom, hogy mit ér ez a kocsi, de bármikor elcserélném egy ötéves Ladára, mert ahhoz legalább kapok alkatrészt. És itt máris egy kicsit visszatérhetünk a Socialyhoz. Mert a Capitaly ezt nagyon leegyszerűsítette: meg lehet venni a közlekedési vállalatot, és kész. Itt nem így megy ám. A kubaiak rájöttek arra, hogy ezekhez a 30-40 éves Chevroletekhez és Chryslerekhez úgy lehet új alkatrészt szerezni, hogy a Ladába bele lehet tenni. Ezzel egy külön ágazat foglalkozik, és ennek köszönhető, hogy remekül mennek ezek a kocsik. Nincs a világnak még egy pontja, ahol ez a két műszaki kultúra ilyen furcsa, mondhatnám, obszcén kapcsolatra lépne.

Aztán még van a fekete- és a spanyol kultúra. Köztudott, hogy amikor gazdasági válság van, akkor a vallási ideológiák teret nyernek. Kubában hódít a spanyol kultúrához kapcsolható katolicizmus is, de még inkább az afrokubai vallás. Egy kultúrtörténész interjúalanyunk szerint a kubai társadalom 70-80 százalékának van valamilyen kapcsolata vele. Ez nem azt jelenti, hogy a kubai társadalom 70%-a híve ennek a vallásnak, de valami köze van hozzá. Az egyik éjszaka elmentünk az afrokubai vallás egyik főpapjához, aki egy nyomornegyedben lakik. Érezhetően nagy tisztelet övezte, és az volt a benyomásunk, hogy megfelelő fórumokon közbenjár a hívekért, jogtanácsadással is foglalkozik, egyszóval törődik az egyházkörzettel. Az afrokubai vallás ereje arra épül, hogy amikor a múlt században rabszolgákat telepítettek Kubába, ezeket mind Afrika egy bizonyos vidékéről hozták, és ezért a vallási kultúra is homogén.

Részt vettünk egy rituális szertartáson, és megmutatta nekünk a házioltárát, ahol különféle kultikus tárgyak voltak elhelyezve. A különböző természeti jelenségeknek mind-mind megvan a maguk istene, de saját istene van a fémeknek, sőt külön istenkép viseli azt a funkciót, hogy megvédje őket az államigazgatási szervektől. „Ments meg, uram, a rendőrségtől” című isten is van.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon