Rostoványi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Az arab világ egyik legnépesebb, mintegy 26 millió lakost számláló országa 1962, a függetlenség elnyerése óta nem először került nehéz helyzetbe. A mostani gazdasági, társadalmi és politikai válság megoldása azonban szinte megoldhatatlan feladat.

„Algériai szocializmus”

A franciákkal vívott függetlenségi háború egyik legendás alakját, Ahmed Ben Bellát 1965-ben katonai puccs távolította el a hatalom éléről. Utóda, Huari Bumedien elnök az „algériai szocializmus” radikális nacionalista ideológiájának jegyében vezette az országot csaknem másfél évtizeden át, jóllehet módszerei a térségben viszonylag „puhának” számítottak.

A gazdaságot rendkívül erőltetett ütemű fejlesztéspolitika jellemezte. A speciálisan Algériára kidolgozott gazdaságfejlesztési modell, az „iparosító ipar” világviszonylatban is kiugróan magas beruházási hányaddal járt együtt. Bár figyelemre méltó nehézipari bázis épült ki, a lakossági szükségletek kielégítését szolgáló ágazatok elhanyagolása egyre súlyosbodó társadalmi feszültségekhez vezetett.

A párt- és az állami vezetés összefonódott. Az „állampártként” funkcionáló Nemzeti Felszabadítási Front – az FLN – főtitkára volt egyúttal az ország elnöke, jelöltet a köztársasági elnöki posztra kizárólag az FLN állíthatott. A központilag irányított állami szektor a maga mamutvállalataival rátelepedett az egész gazdaságra. Bumedien halála után, 1979-ben az addig kevésbé ismert Bendzsedid Sadli ezredes lett a köztársasági elnök. A romló gazdasági helyzetnek és a társadalmi feszültségek fokozódásának meghatározó szerepe volt abban, hogy a nyolcvanas évek végére nagyszabású liberalizációs hullám bontakozott ki, s ez a politikai rendszer megváltozásával együtt járt. Az 1989-ben népszavazással jóváhagyott új alkotmányból kimaradt a „szocializmus” szó s az FLN vezető szerepére vonatkozó passzus. Algéria megtette az első lépést a politikai pluralizmus, a többpártrendszer felé. Sokan egy „második köztársaság” létrejöttéről beszéltek. Az 1991. decemberi választások első fordulóján a radikális iszlám erők – demokratikus úton – elsöprő győzelmet arattak, s jó esélyük volt arra, hogy a második fordulóban kétharmados többséghez jussanak a parlamentben, azaz módjuk lett volna az alkotmány megváltoztatására is. A hadsereg – fenntartva az alkotmányosság látszatát – közbelépett: Sadli elnököt lemondatták, így „ideiglenes” vezetésnek kellett átvennie a hatalmat. Hamarosan teljes támadás indult az iszlám erők ellen.

Katonai vagy iszlám vezetés?

A Muhammad Budiaf vezette öttagú Legfelső Államtanácsnak nem volt tömegbázisa. Maga Budiaf, aki 1964-ben Marokkóba emigrált, aktív szerepet játszott a függetlenségi háborúban, neve mégsem kötődött az FLN-hez: emigrálásának egyik oka épp az akkori FLN-vezetéssel való összekülönbözése volt. Emiatt tekintélyes személyiségnek számított, öt hónapos tevékenysége során mégsem tudta elfogadtatni magát sem a hadsereggel, sem az iszlám erőkkel. Az utóbbi persze nem meglepő, hisz az iszlám erők ellen igen keményen lépett fel. Február 9-én egy évre bevezették az szükségállapotot, március 4-én pedig bírósági határozattal betiltották a választásokon győztes Iszlám Üdvfrontot (FIS: Front Islamique du Salut). Becslések szerint a FIS mintegy 20 000 tagja került sivatagi internálótáborokba, sokakat bebörtönöztek, illetve kivégeztek. A merényletet megelőző héten különösen feszültté vált a helyzet: ekkor kezdődött a FIS két vezetője, Abbaszi Madani és Ali Ben Hadzs, valamint öt társuk pere.

A hadsereg körében viszont túlságosan paternalisztikus vezetőnek tartották az elnököt, aki mindenáron konszenzust keres. A választások első fordulójáig Algériában 58 párt tevékenységét engedélyezték. Budiaf különböző módokon próbálkozott a pártok közötti egyetértés megteremtésével. A Legfelső Államtanács mellett létrehozott 60 tagú Nemzeti Konzultatív Tanács vezetésére megpróbálta megnyerni Hocine Ait Ahmedet, a választásokon a FIS után legtöbb szavazatot kapott nem vallási párt, a Szocialista Erők Frontja vezetőjét, aki azonban ezt visszautasította. Nemzeti Demokratikus Szövetség néven megkísérelt kialakítani egy „pártok feletti” koalíciót, ebben azonban sokan az FLN utódpártját, egy újabb „egypártot” láttak.

A három évtizedes FLN-uralom felében az FLN-en belül komoly belső harcok folytak a „reformerek” és a „tradicionalisták” között. A küzdelem utolsó korszakában, a párt 1988. novemberi kongresszusán a reformerek győzelmével végződött, az 1989-es népszavazáson azonban a szavazók több mint egynegyede az új alkotmány ellen voksolt, mégpedig zömükben a „tradicionalista” szocialisták-kommunisták. (Az arab világ országai közül Algéria egyike volt azoknak, ahol viszonylag számottevő kommunista párt – a Szocialista Élcsapat Párt – működött.) Budiafnak így tehát volt egy „baloldali” ellenzéke is, amelyik a túlzott liberalizmust vetette a szemére. A politikai pluralizmus hívei viszont nem tudták megbocsátani, hogy a hadsereg beavatkozása révén került hatalomra.

Budiaf szinte egyetlen ígéretét sem tudta teljesíteni. Algéria adósságállománya 25–26 milliárd dollár, az adósságszolgálat 1991-ben 8,7 milliárd dollár volt, az exportbevételek 71,2%-a. Az ország az elmúlt hónapokban is készenléti, illetve struktúraátalakítási hiteleket kapott, ezeknek azonban igen kemény feltételei vannak. Tíz nappal a merénylet előtt döntés született a szubvenciók radikális csökkentéséről, emelkedtek az árak, nőtt a munkanélküliség.

Eközben a vezetés sem volt egységes, s nem volt világos a stratégiája sem. Az elnök a Middle East Economic Digest szavaival „politikai hazárdjátékot” játszott: miközben – az iszlám pártoktól a szocialista, kommunista pártokig – valamennyi ellenzéki erővel szembefordult, egyidejűleg a konszenzuskeresés jegyében engedményt is próbált adni nekik. A megszorító intézkedések mellett liberalizációra is sor került. A szeptemberre tervezett új beruházási törvény jelentős kedvezményeket ígért a hazai és a külföldi befektetőknek, s garantálta a profitrepatriálást. Megkezdődött az első korrupciós per az FLN-rezsim egy extábornoka ellen. Voltak jelei annak is, hogy a vezetés valamelyest enyhíteni kíván az iszlám erőkkel szembeni fellépésen. Az elnököt leterítő lövések azonban új helyzetet teremtettek.

A merényletet a kémelhárító szolgálat egy alhadnagya követte el. Ez arra utal, hogy a radikális iszlám befolyása a fegyveres erők köreiben is erős. A FIS győzelme a választásokon mindenekelőtt tiltakozást fejezett ki. Az előző évtizedek FLN-politikájával szemben más választási lehetőség nem volt. Nem mintha az iszlám erőknek lenne kidolgozott gazdaságpolitikája, válságkezelő koncepciója. Az iszlám azonban annyira szervesen gyökerezik a helyi viszonyokban, kritikája a fennálló renddel szemben annyira a lakosság érzéseit fejezi ki, hogy előretörése szinte szükségszerűnek nevezhető.

Természetesen az algériai iszlám erők sem egységesek, s a FIS mellett létezik egy sor egyéb iszlám szervezet is. A választások előtt a FIS-en belül is vita bontakozott ki arról, hogy egyáltalán részt vegyen-e a FIS a választásokon. Ez ugyanis azt jelenti, hogy elfogadja a fennálló rend játékszabályait. Sok szélsőséges iszlám szervezetnek, így az Egyiptomból jól ismert, Algériában is jelen lévő Takfír va’l-Hidzsrának az a véleménye, hogy a radikális iszlám erők csak harccal, a rendszer megdöntésével kerülhetnek hatalomra. Nem sokkal az elnök halála előtt hét iszlám párt – mintegy elutasítva a vezetés által létrehozott pártkoalíciót – egységfrontba tömörült, új választások kiírását, egy nemzeti egységkormány létesítését sürgette.

Nemzetközi hatások

A merénylet vélhetőleg újabb alkalmat ad a hadseregnek, hogy még erőteljesebben lépjen fel az iszlám erőkkel szemben. Ez nyilvánvalóan nem marad válasz nélkül, s a londoni Times szerint a polgárháború veszélyével is számolni kell. A hadsereg kemény fellépése a radikális iszlám élénkülését eredményezheti szerte az iszlám világban. Erre engednek következtetni egyes, a merényletet követő reakciók is.

Algéria instabilitása a legközvetlenebbül a szomszédos Maghreb-országokat érinti, amelyek jórészt ugyanazokkal a gazdasági és szociális problémákkal küzdenek. A legutóbbi lisszaboni EK-csúcsrtekezleten döntés született a Maghreb-régióval kialakítandó szorosabb kapcsolatról, egy szabadkereskedelmi övezet létesítéséről. Európa mediterrán országaiban jelenleg is komoly feszültségeket okoz a Maghreb-országok bevándorlóinak sokmilliós tömege. Egy új migrációs hullám szinte beláthatatlan következményekkel járna, nem kizárva még az erőszakhullám átterjedésének a lehetőségét sem. Ezek közül egyes dél-európai iszlám közösségek vezetői üdvözölték a merényletet.

Bár a legkézenfekvőbb az elnök elleni merénylettel a radikális iszlám szervezeteket vádolni, nem lehetetlen, hogy mások állnak a háttérben, esetleg olyan szekuláris erők (beleértve akár a hadsereget is), amelyek nem nézték jó szemmel az elnök túlzott „demokratizmusát”. Ne feledjük: az arab világban a hadseregre támaszkodó erős kezű katonai vezetők hagyományosan nagy tekintélynek örvendeznek.

Egy éve még úgy tűnt, Algériának jó esélye van arra, hogy az arab világ első pluralista demokráciájává váljék. Az első demokratikus választás azonban bebizonyította: itt az európai fejlődéstől lényegesen különböző viszonyok uralkodnak, hiszen a demokratikus úton hatalomra került rendszer egyik első lépéseként azonnal eltörölte volna a nyugat-európai értelemben vett demokráciát. Kérdés viszont, hogy a hadsereg beavatkozásával, a demokratikus választások eredményének félresöprésével megteremthető-e a demokrácia. Az újonnan kinevezett elnök nacionalista hírében áll. Az arab nacionalizmus ideológiája viszont megint csak rossz emlékeket ébreszt: elegendő Algéria elmúlt három évtizedére gondolni. Egy bizonyos: bármelyik győz a két szélsőség közül, katonai diktatúra kerül hatalomra, polgárháborús helyzet alakulhat ki. De egy újabb próbálkozás többpárti demokráciával ugyancsak szélsőséges reakciókat válthat ki. Az új elnök nincs irigylésre méltó helyzetben.

• Külföld