Rostoványi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Irán korábban tartózkodott attól, hogy diplomáciai elismerésben részesítse a hat köztársaságot, amikor azok függetlenné nyilvánították magukat, most viszont sorra nyitja meg követségeit a hat fővárosban, illetve konzulátusát az Örményországban lévő, túlnyomórészt azerik lakta Nahicsevánban. E téren Törökország sem marad el Irán mögött: 1992. január utolsó hetében Azerbajdzsánba akkreditált nagykövete szándékozott átadni megbízólevelét Ajaz Mutalibov elnöknek, de pechjére elesett és lábát törte, így gyógykezelésre haza kellett utaznia. Szaúd-Arábia szintén élénk érdeklődéssel figyeli a térségben történteket, s próbálja szándékai szerint alakítani az eseményeket. Milyen tehát a helyzet a volt Szovjetunió iszlám köztársaságaiban, s vajon vannak-e esélyei iráni típusú „iszlám államok” létrejöttének?

A hat muszlim köztársaság közül öt (az egykori Turkesztán) a Kaszpi-tengertől keletre, Közép-Ázsiában összefüggő területet alkot, míg a hatodik, Azerbajdzsán, a Kaukázus vidékén fekszik, s földrajzilag inkább a Közel-, illetve Közép-Kelethez tartozik. Mint köztudott, az itt húzódó mesterséges országhatárok civilizációs-kulturális vagy gazdasági szempontból összetartozó egységeket daraboltak szét, azonos etnikumokat, népcsoportokat, törzseket szórtak szét több ország területére. Üzbégek vagy kazahok szinte mindegyik köztársaság területén élnek, számos népcsoport vagy törzs egyes részei a mai Irán, Afganisztán, Pakisztán, illetve Kína területén találhatók.

Az itt élő etnikumok többsége, az azeriktől a kazahokig, a türk népcsoporthoz tartozik, csupán a tádzsikok, beludzsok és kurdok sorolhatók a az iráni–perzsa népcsoporthoz. A síita iszlámot csupán az azerik követik, az itt élők többsége az iszlám szunnita irányvonal híve. Vannak hagyományosan inkább vándorló-nomád életmódot folytató etnikumok (kazahok, kirgizek), illetve letelepedettek (üzbégek, tádzsikok). Különösen Kazahsztánban, de más köztársaságokban is viszonylag jelentős a szláv (mindenekelőtt orosz és ukrán) etnikum aránya, akik közül sokan már itt születtek.

A Szovjetunió megszűnése és a függetlenség kikiáltása új helyzetet eredményezett az iszlám köztársaságokban. A központi hatalom szétesése sok helyütt a helyi pártelitek helyzetének megszilárdulását jelentette. A felszámolt kommunista párt helyébe más „pártok” léptek, sokszor csak elnevezésükben különbözve a korábbi kommunista párttól. Üzbegisztánban, Kazahsztánban és Türkmenisztánban a régi pártvezetők megőrizték hatalmukat, az ellenzéki pártok tevékenységét pedig egész egyszerűen nem engedélyezték. Tádzsikisztánban és Kirgíziában törvényesen működhetnek ellenzéki pártok, s elég erős bázisa van a demokráciáért küzdő erőknek is.

Nacionalista iszlám vagy iszlám pártokrácia?

E köztársaságokban napjainkban két egymással részint összefonódó, részint ellentétes ideológia hódít: az iszlám és a nacionalizmus. Az iszlám elvileg ugyan kizárná a nacionalizmust, ám Közép-Ázsiában a korábbi szovjet dominancia miatt az iszlám bizonyos fokig „nemzeti” funkciót is betölt, hogy a maga „muzulmán nemzeti” elvei alapján egyértelműen elkülönítse ezeket az országokat a szláv régióktól. Mindenütt felerősödött a szlávellenesség, ami különösen nehézzé teszi az itt élő oroszok és ukránok helyzetét. Számottevő elvándorlás indult meg, egyes helyeken – különösen Kazahsztánban, ahol a kazah lakosság aránya nem éri el az 50 százalékot sem, s csaknem ugyanekkora az orosz lakosság aránya – összecsapásokra is sor került a „hazai” lakosság és a szlávok között. Csupán egy adat a szláv elvándorlás mértékéről: Tádzsikisztánban 1989-től napjainkig a felére esett vissza az orosz lakosság aránya. Elvándorlás nélkül is hasonló irányú, bár lassabb arányeltolódás ment volna végbe, hiszen a szláv lakosság körében a születési ráta lényegesen alacsonyabb, mint a muszlim lakosság esetében. A szláv – különösen az orosz – elvándorlás még egy lényeges problémát vet fel: ez pedig a szakképzett munkaerő fokozódó hiánya, hiszen a szakemberek jelentős hányadát oroszok alkotják, illetve alkották. Sok területen (oktatás, egészségügy stb.) máris egyre akutabbá válik a szakemberhiány.

A térségben jelenleg három jelentős politikai erő, áramlat rivalizál: a volt pártelit, a „demokratikus ellenzék”, illetve a különböző iszlám erők. A három politikai erő legfőbb közös mozzanata az, hogy mindannyian igyekeznek fölhasználni saját érdekükben a nacionalizmust. A volt pártelit a függetlenség deklarálásával és kifejezetten a nacionalizmusra építve próbálja legitimálni hatalmát: több helyütt is erős szlávellenes, ideológiával. A régi pártvezetéssel szemben álló „demokratikus ellenzék”, bár nyugati típusú, pluralizmuson alapuló demokráciát akar, mégis a nacionalizmust tekinti fő fegyverének. Harmadrészt, mint említettük, bár az iszlám tagadja a nacionalizmust, a különböző iszlám erők is igen nagy szerepet szánnak neki.

A volt pártelit hatalma megőrzése érdekében megpróbál megegyezésre jutni az iszlámmal, illetve teret enged a demokratikus ellenzéknek (avagy maga ölti fel a demokratikus ellenzék „köntösét”). Az elmúlt évtizedek elnyomása, vallásellenessége, romló életkörülményei azonban olyannyira összefonódtak a pártvezetéssel, hogy aligha maradhatnak sokáig hatalmon.

A pluralista demokráciát, nyugati típusú gazdaságot hirdetők helyzete sem túlságosan kedvező, s nagyok a különbségek e téren az egyes köztársaságok között is. Kirgíziában például a jelenlegi elnök, Gorbacsov egykori bizalmasa, Aszkar Akajev maga volt a kirgiz nacionalizmusra is építő demokratikus mozgalom egyik létrehozója. Tüstént létrejött azonban e mozgalom kommunista színezetű ellentettje, a Népi Egység Demokratikus Mozgalma. Üzbegisztánban az új nevű Népi Demokratikus Párt valójában nem más, mint a korábbi hivatalos pártirányvonal folytatója, s a tényleges ellenzék tevékenységét nem engedélyezik. A demokratikus erőknek ezekben a köztársaságokban jelenleg nincs igazi bázisuk, legfeljebb a városokban számíthatnak valamiféle támogatásra. A népesség jelentős hányada azonban vidéken él, még mindig viszonylag magas a nomádok aránya, akiktől nyilvánvalóan eleve idegen bármiféle nyugati típusú demokrácia.

Reális tömegbázissal rendelkező politikai erőnek tehát egyedül az iszlám tekinthető. Az iszlám képviseli a történelmi múltat, annak több évtizedre a kommunista uralom által megszakított folytonosságát. Az iszlám nem csupán közös vallás, de sajátos módon a szlávokkal szemben a tadzsik, kazah, türkmén, kirgiz stb. mivoltot kifejező „nemzeti” tényező egyik fontos eleme is. Alapelvei a szegényedő, romló helyzetű, a bürokrácia, korrupció, bűnözés által sújtott tömegek számára elfogadhatóak, a jelenlegi helyzet pozitív irányú megváltoztatásának reményével kecsegtetnek. Az iszlám a volt szovjet köztársaságokban az azonosságtudat visszanyerésének biztosítéka.

Iráni vagy török modell?

Természetesen az iszlám mint politikai mozgalom e régióban sem egységes, több irányzata is él, amelyek különböző külföldi iszlám erők támogatását élvezik. A radikális, forradalmi iszlám, az iszlám állam létesítésének első számú támogatója Irán, illetve Afganisztán. Különösen az iráni és az afganisztáni határ mentén már eddig több tucat, általában néhány ezer fős csoport szerveződött rendszerint egy-egy mecset mint szellemi irányító központ körül. Egyes becslések szerint a szervezett, radikális iszlám erők együttes létszáma 2-2,5 millió fő.

A radikális – ha úgy tetszik: fundamentalista – iszlám erők nem csupán Irántól, hanem Szaúd-Arábiától is kapnak támogatást. Az Irán által az „amerikai iszlám” képviselőjének tartott Szaúd-Arábia azonban aligha venné szívesen, ha a közelben újabb iráni típusú „iszlám államok” létesülnének. A szaúdi kapcsolatokat az is elősegíti, hogy a Szaúd-Arábiában honos vahhábita iszlám Közép-Ázsiában is évszázados gyökerekkel rendelkezik, s most a szovjet uralom szétesése után elsők között tért magához és kezdett növekedni. Emellett a szaúdi támogatottságú Muszlim Testvérek is jó ideje jelen vannak a volt szovjet iszlám köztársaságokban. Szaúd-Arábia az arab nyelvű Korán-szállítmányokon túlmenően eddig becslések szerint több mint 1 milliárd dollárt fordított a közép-ázsiai iszlám támogatására: vallási iskolák létesítésére, mecsetek építésére és helyreállítására stb. (Tádzsikisztánban, ahová a szaúdi segélyek jelentős hányada áramlik, 1989 végén csupán 18 mecset működött, számuk ma meghaladja a 2500-at.)

A radikális, forradalmi iszlámnak azonban komoly vetélytársa a régióban a mérsékelt, ha úgy tetszik „nyugati típusú” iszlám, amelynek Törökország az első számú külső támogatója. Nem szabad arról sem megfeledkezni ugyanis, hogy a térség muszlim népességének több mint kétharmada türk eredetű, vagyis a törökkel szoros rokonságban lévő népcsoporthoz tartozik. (Az azeri vagy üzbég nyelvek egy török számára nagyobb nehézség nélkül megérthetők). Az elmúlt időszak török „gazdasági csodája” nyomán a szekularizált, piacgazdaságon és parlamenti demokrácián nyugvó „török modell” vonzó mintaként szolgál: Törökország az utóbbi két hónap során Tádzsikisztán kivételével valamennyi volt szovjet iszlám köztársasággal gazdasági és kulturális egyezményt kötött. Török üzletemberek sora járja az újonnan függetlenné vált országokat. Az elmaradottság, szegénység miatt azonban az. üzletkötés is meglehetősen nagy befektetést igényel: Törökország egymagában képtelen arra, hogy a régió igényeit kielégítse.

A török üzletemberek Közép-Ázsia országait járván százával találkoznak iráni mullahokkal, illetve látják a Szaúd-Arábia és más Öböl-menti arab államok finanszírozásában épülő új mecseteket. Az iráni radikális ideológiai propagandával és az Öböl-menti államok dollármillárdjaival nehéz felvenni a versenyt, még ha „közeli rokonokról” van is szó. Ráadásul a „rokonság” – mint arra már utaltunk – Irán vagy Afganisztán esetében is fennáll (csak egy példa: mintegy 20 millió azeri él Iránban, hétmillió pedig a határtól északra, a volt szovjet Azerbajdzsánban, a tádzsikok pedig iráni származásúak, és nyelvük teljesen hasonló a fárszihoz).

„Szláv” tisztikar – „iszlám” legénység?

Mindenesetre a Nyugat most Törökországban látja minden reményét, mégpedig teljes joggal, hiszen minden bizonnyal egyedül Törökország akadályozhatja meg a radikális, forradalmi iszlám irányvonal hatalomra kerülését. Oroszország már aligha szól bele érdemben az események alakulásába, bár számára e térség gazdasági szempontból – mint piac – igen fontos, nem beszélve az itt élő több mint 10 millió oroszról. Mint ismeretes, az iszlám államok is csatlakoztak – igaz fenntartásokkal – a Független Államok Közösségéhez, s a jövőben is sok múlhat azon, milyen politikát követ Oroszország. A helyi hadseregek tisztikarának több mint háromnegyedét szlávok alkotják, a legénységi állományban azonban éppen fordított az arány. Az iszlám propaganda pedig egyre inkább célba veszi a fegyveres testületeket is. Oroszország aligha kockáztatna meg adott esetben egy fegyveres beavatkozást, a helyi hadseregek pedig most már nagy valószínűséggel nem fordulnának szembe egy esetleges iszlám hatalomátvétellel.

A pániszlamizmus és pántürkizmus, Irán és Törökország közötti ingadozást jól példázza az írás körüli bizonytalanság. A szovjet korszak végén valamennyi köztársaság szakított a ráerőszakolt cirill betűs írással, de amíg Azerbajdzsán és Kirgízia – jórészt török rábeszélésre – a latin betűket választotta, Tádzsikisztán és Üzbegisztán az arab írás mellett döntött, s az „írásprogram” megvalósításához Irántól kap támogatást.

Az iszlám tehát minden valószínűség szerint rohamosan erősödik, és tovább radikalizálódik a térségben. Rövidebb távon két országban, Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban a legnagyobb az esély egy „iszlám állam” létrejöttére, míg Kazahsztánban és Kirgíziában a legkisebb. Teljességgel nem zárható ki még egy nagy összefüggő iszlám állam kialakulása sem (az egykori orosz uralom előtti Turkesztán mintájára), mely magába foglalná Tádzsikisztánt, Üzbegisztánt, Türkmenisztánt, kiegészülve akár Afganisztánnal és Iránnal. Egy ilyen iszlám állam létrejötte a világ geopolitikai újrarendeződését jelentené. Természetesen sok tényező szól ellene, így például az iszlám irányzatai közötti különbségek vagy a térség etnikumai közti gyakori ellentétek (tádzsik–üzbég stb.). Több helyütt már megindult az itt élő szláv kisebbségek védelmi csoportokba szerveződése is. A nagy Turkesztán ismételt létrehozása nemcsak pániszlám, hanem pántürk alapon is fölmerült, mégpedig egyes nacionalista (nem is feltétlenül vallásos) értelmiségiek részéről. Ennek az államalakulatnak az alapja nem az iszlám, hanem a türk etnonacionalizmus lenne, a türk kultúrkör, amely eleve kizárná a perzsa–iráni–tádzsik kultúrkört.

Egyvalami bizonyosnak látszik: a gazdasági helyzet romlása egyértelműen a radikális iszlám erőknek kedvez. Oroszország legfőbb „ütőkártyáját”, a régióban élő s a gazdaságban többnyire kulcspozíciókat elfoglaló szakemberei jelentik. Mivel azonban Oroszországnak elég baja van a maga gazdaságával, nem valószínű, hogy a jövőben sok figyelmet tudna fordítani volt birodalma perifériájára. Sok minden múlhat tehát a nyugati – részint Oroszországon, részint Törökországon keresztül történő – segélyezésen. Ennek hiányában a Nyugat számára valószínűleg – talán nem is hosszú idő múlva – nem marad más hátra, mint az iráni iszlám forradalom győzelme után: beletörődni egy újabb kudarcba.

• Külföld