Rostoványi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A szovjet birodalom zömmel muzulmánok lakta „tagköztársaságai” gyakori véres zavargások, pogromok színterei, s gyakorta kerül sor a szovjet-orosz belbiztonsági erők beavatkozásaira is (lásd erről készült kronológiánkat a Beszélő ez évi 4. számában). Ezek hátterében szövevényes, nehezen kibogozható tényezők húzódnak, köztük vallási, nemzetiségi-etnikai, társadalmi-politikai konfliktusforrások. De kik is valójában a „szovjet muzulmánok”, s egyáltalán: hogyan viszonyulnak a szovjethatalomhoz?

A Szovjetunió a muzulmán lakosság lélekszámát tekintve jelenleg a világon a hatodik helyet foglalja el Indonézia, India, Pakisztán, Banglades és Törökország mögött. A több mint 50 millió szovjet muzulmán három fő régióban él: mintegy 60 százalékuk az Afganisztánnal és Iránnal határos Közép-Ázsiában, Türkmenisztánban; 25 százalék a Kaukázus vidékén, Törökország és Irán határai mentén (Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia); a harmadik legnagyobb muszlim lakosságú térség pedig az Ural, a Középső-Volga, illetve Nyugat-Szibéria körzete, mindenekelőtt a tatárok lakta Kazany környéke és Baskíria.

Az iszlám eredete az említett régiókban sok évszázados múltra tekinthet vissza. A turkesztáni területek már a VII–VIII. században a rohamosan terjeszkedő iszlám-arab birodalom kulturális központjává váltak. Ugyancsak ez idő tájt került iszlám fennhatóság alá a grúzok, illetve örmények lakta terület is, míg a Középső-Volga térségét a IX. században hódították meg. A XV–XVI. században a mai Szovjetunió déli részei különböző iszlám dinasztiák (Krími, Asztrahányi, Üzbég, Kazányi Kánságok) uralma alatt álltak, illetve az ottomán és a perzsa szafavida birodalmak részét képezték.

Az e területen élő nomádok, illetve az iszlám előtti civilizációk sorra behódoltak az iszlámnak, ám a keresztények nemcsak hogy ellenálltak, de hamarosan ellentámadásba is kezdtek: 1552-ben Iván, a Rettentő elfoglalta a Kazányi Kánságot.

A cári Oroszország hódításai a XIX. század végére váltak teljessé: miután a század elején a perzsa sahhal vívott harcok során sikerült megszállni a kaukázusi tartományokat, 1868-ban a buharai emír veresége nyomán cári fennhatóság alá került Buhara és Szamarkand, később Khiva, 1884-re pedig egész Közép-Ázsia az Orosz Birodalom részévé vált.

Hódítók és meghódítottak

A cári impérium muzulmánokkal szemben követett gyarmatosító politikájának két legfontosabb módszere az asszimiláció és a szegregáció volt: a Volga menti tatárokat például módszeresen szétszórták a birodalom legkülönbözőbb területein. Az ortodox hittérítők a keresztény hitre térítéssel egyidejűleg a russzifikáció „civilizációs küldetését” is teljesítették.

A lenini nemzetiségi politika nem sokban különbözött a cári Oroszországétól, legfeljebb annyiban, hogy ha lehet, még durvább eszközöket alkalmazott. E sajátos történelmi metamorfózis során 1917-ben még reménykedő muzulmánok százezrei váltak hamarosan csalódottá, ami nem sokkal később már gyűlöletbe csapott át. Az igazhitű Ibrahim egyszer csak arra eszmélt, hogy Ibragimovnak hívják, a pópa a pravoszláv hit egyedül üdvözítő voltáról győzködi, s földje nagy része orosz telepeseké lett. Különösebben talán meg sem lepődött, amikor nem sokkal később a bolsevik komisszár taposott rá Koránjára, maradék földjére pedig a kolhoz tette rá a kezét. Talán még el is tűnődött magában: lehet, hogy tényleg nekik van igazuk? Hát hagyná ezt Allah, ha létezne?

A keresztény–muzulmán ellentét

A keresztény–muzulmán ellentét nemcsak az azeri–örmény összecsapásokat indokolja, de egyik tényezője a muzulmánok és az oroszok konfliktusának is, a kereszténység ugyanakkor – a másik oldalon – közel hozza egymáshoz az örményeket és az oroszokat. Természetesen ma már nem elsősorban két vallás, sokkal inkább a keresztény és az iszlám kultúrkör konfliktusáról van szó.

Mind a keresztényeknek, mind a muzulmánoknak bőven van mit a másik szemére vetniük. Hogy csupán a Kaukázus vidékénél maradjunk: a sok száz éve itt élő örményeknek történelmük folyamán számos iszlám hódítást kellett elszenvedniük, e század elején pedig az Ottomán Birodalom kíméletlen deportálásai sújtottak sok százezer örmény embert. A muzulmánok viszont előbb szélsőséges ortodox hittérítő kampányoknak voltak kitéve, majd a nem kevésbé szélsőséges ateista propagandának. A Kaukázusban paradox módon a kereszténység volt az a közös alap, amely az orosz és örmény kommunistákat az azerikkel szembeni fellépésre, ellenállásuk véres letörésére késztette.

Ateista muzulmánok?

A muzulmánlakta területek mai forrongásai kapcsán sokan szembeállítják egymással a „barbár”, „vad” muszlimokat és a „civilizált” keresztényeket. Ez így, önmagában nem helytálló. Kétségtelen, hogy mondjuk, az örmények körében magasabb az iskolázottak aránya, mint az azerik között, de ugyanez már nem mondható el a volgai tatárokról. A szovjethatalom erőszakos szekularizációja is ebben az irányban hatott. 1928-ra a mecsetek száma az 1913-as 24 000-ről 300-ra csökkent, bezárták a medreszéket, az iszlám vallási iskolákat.

A Szovjetunióban élő muzulmánok etnikai, nemzetiségi szempontból maguk is hallatlanul sokszínű képet mutatnak. Három nagyobb népcsoportot célszerű kiemelni: a többséget alkotó türköket (azerik, tatárok, kazahok stb.), az irániakat (kurdok, beludzsok, tadzsikok stb.) és az ibero-kaukázusiakat (dagesztániak, kabardok stb.), mellettük azonban más etnikumok (arabok, dunganok – kínai muszlimok – stb.) is élnek, összesen mintegy három tucat törzs, nemzetiség, nép.

A muzulmánok pontos meghatározása már a cári, majd Szovjet-Oroszországban sem csekély gondokat okozott: a vallási, nemzeti-nemzetiségi, a kulturális vagy életmódbeli szempontok közül mindig más került előtérbe. Így jöttek létre olyan sajátos kategóriák, amelyek abszurd mivoltát aligha kell bizonygatni: „muzulmán nemzet”, „ateista muzulmán” avagy „Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Muzulmán Párt”.

Az orosz hódítások e térségben is felerősítették a függetlenedési törekvéseket, a nemzeti érzést, oroszellenességet. A szovjeturalom alatt a nemzetiségi ellentétek – a kommunizmus „nemzetekfelettiségének”, a nemzetiségi kérdés automatikus megoldódásának jelszavai mögött – tovább fokozódtak. Ráadásul a köztársaságok vezető posztjainak nagy részét orosz – és más, nem helyi nemzetiségű – kommunista pártfunkcionáriusok töltötték be.

A muzulmánok lakta régiók a Szovjetunió legelmaradottabb térségei közé tartoznak: nagy a szegénység, alacsony az iskolázottak aránya, ugyanakkor itt a legmagasabb a népszaporulat és a munkanélküliség. Az elmúlt évtizedek során tovább nőttek a különbségek a szovjet tagköztársaságok között a muzulmánok lakta régiók hátrányára. A legismertebb, örmény-azerbajdzsáni példánál maradva: Örményország felfelé, Azerbajdzsán lefelé haladt az életszínvonal skáláján. Ráadásul Azerbajdzsán gazdaságában sok kulcspozíciót örmények töltenek be.

A muzulmán tagköztársaságokat vezető pártapparátusok jelentős része – amint az utóbbi években több helyütt is nyilvánosságra került („üzbég maffia” stb.) – teljhatalommal rendelkezik, szinte „élet és halál ura”, a tömegekhez képest luxuskörülmények között él. Az „apparatcsikok” körében különösen sok az idegen (főként orosz) nemzetiségű, akikkel összefonódott egy helybéliekből álló „ateista-kommunista” réteg.

A szovjet kormány az utóbbi években a muzulmánok irányában tett „gesztus jellegű” lépései (szabad vallásgyakorlás, mecsetek újbóli megnyitása és újak építése, vallási iskolák beindítása stb.) igencsak megkésettek, nem nélkülözik az ellentmondásokat. Az ellentétek sok helyütt elemi erővel és mind kevésbé irányíthatóan törnek elő: az elszenvedett sérelmek a muzulmánok egy részét mindenkivel szembeállítják, legyen az orosz vagy örmény, kommunista vagy keresztény.

Korán és peresztrojka

Az iszlám hatvanas évek végétől tapasztalható világméretű „reneszánsza”, majd különösen az iráni forradalom és az afganisztáni szovjet katonai jelenlét jóval a gorbacsovi „peresztrojka” előtt megindítottak bizonyos mozgolódásokat a vallási-kulturális együvé tartozás jegyében. Irán – főként a rádión és televízión keresztül – intenzív propagandába kezdett a Szovjetunióban élő muzulmánok körében. Az afganisztáni szovjet beavatkozás pedig nem csupán azáltal váltott ki sokkhatást, hogy az egész iszlám világ elítélte, hanem azáltal is, hogy az odaküldött szovjet csapatokban muzulmánok is szolgáltak.

A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején az iszlám újjáéledése fokozódik: a nagyvárosokban nyilvános istentiszteletekre kerül sor, amelyeken a vallási vezetők – a hagyományokhoz híven – erős politikai töltetű beszédeket mondanak. Mind gyakoribb a hagyományos öltözék viselete, egyre többen ragaszkodnak az iszlám életmód, viselkedés normáihoz, újra terjedőben az arab írás, sokan kezdtek arabul tanulni. A vallásgyakorláshoz külső segítség is érkezik: Szaúd-Arábia több százezer – korábban évtizedeken át hozzáférhetetlen – Koránt küld a Szovjetunióba.

Vajon reálisnak lehet-e tekinteni a muzulmánok lakta térségek a Szovjetunióból való kiszakadását – utoljára nyíltan a szovjethatalom létrejöttének éveiben merültek fel különböző önállósodási törekvések a föderatív autonómiától egészen a szeparatizmusig. (1917-ben, az Oroszországi Muzulmánok Első, majd Második Kongresszusán szóba került egy egységes muzulmán állam terve is.)

Ébredő muzulmánok?

Az egyes muzulmán „tagköztársaságok” önállósodását akadályozza a nemzetiségi, törzsi sokszínűség mellett a vallási sokféleség is. Helyzetük jóval összetettebb, mint mondjuk a balti államoké, s nem csupán fejlettségük azokétól messze elmaradó szintje miatt. A muzulmán területeken jobbára nem alakultak ki világosan elhatárolható nemzetállamok. Az etnikumok, nemzetiségek egymással kusza keveredésben élnek, figyelmen kívül hagyva nemcsak a „tagköztársaságok” határait, hanem az országhatárokat is. Az önállósodás sérti több más, e területeken élő – és nem csupán „keresztény”, hanem muszlim – etnikum, nemzetiség érdekeit, ébredező nemzettudatát is. Eddig még az ilyen önállósodási törekvések nem vezettek eredményre. (A négy ország területén élő kurdok többször próbálkoztak már az önálló államiság megteremtésével, Azerbajdzsán kísérletei is kudarcot vallottak.)

A központi szovjet hadsereg és a belügyi egységek fegyveres beavatkozásai önmagukban is ellentmondásosak. Egyrészről a helyzet végleges normalizálását nem segítik elő (sőt, csak olajat öntenek a tűzre), másrészről viszont a több helyütt is (Azerbajdzsán, Tádzsikisztán) pogromok célpontjává vált örmények (és oroszok) megmentőikként tekintenek rájuk. A tbiliszi vérengzés különösen felhívta a figyelmet a fegyveres fellépés veszélyeire.

Az Öböl-háború a szovjet muzulmán lakosság miatt is aggodalommal tölti el a szovjet hatóságokat, hiszen már most is vannak jelei annak, hogy az Öböl-konfliktus az afganisztáni és iráni eseményekhez hasonló reakciókat válthat ki a Szovjetunió muszlim lakói körében, mivel Irak újabb példát szolgáltat a Nyugattal, s a nagyhatalmakkal való szembeszegülésre. Sokakban él az a félelem is, hogy a háború elhúzódása esetén akár egész Közép-Ázsia muszlimok lakta térsége „lángra lobbanhat”.

• Külföld