Rostoványi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A Szovjetunió az Irak elleni szárazföldi támadás előtt még az utolsó órákban is rendkívül intenzív diplomáciai erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elfogadtassa hatpontos béketervét, s ezáltal elejét vegye az offenzívának. A szovjet békekezdeményezéseket alapvetően kettős szempont motiválta: egyrészről az, hogy Gorbacsovra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a belső konzervatív erők (nem utolsósorban a hadsereg), másrészről pedig az, hogy a Szovjetunió ismét aktív szerephez akar jutni a közel-keleti rendezésben s az Öböl-térség újfajta erőegyensúlyának létrehozásában. Ez utóbbi téren meglehetősen nagy különbség érzékelhető a korábbi szovjet külpolitikai kurzushoz képest.

A szovjet közel-keleti politikát hosszú évtizedeken keresztül a „szocialista orientációjúnak” minősített radikális arab országok egyoldalú támogatása határozta meg, mégpedig a látszólag azonos (illetve azonosnak feltüntetett) ideológiai platform alapján, miközben a többi országnak sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítottak, vagy egyenesen nem is kívántak velük kapcsolatba lépni. Mindez oda vezetett, hogy a hetvenes évek második felére a Szovjetunió a térségben teljes defenzívába szorult. A Brezsnyev-doktrína éveiben (egyebek között a hatalmas fegyverszállítások révén) Szíria vált első számú szövetségessé.

A nyolcvanas évek második felére normalizálódtak a kapcsolatok az Öböl menti monarchiákkal, Szaúd-Arábiával, konzuli kapcsolatot létesítettek Izraellel, s megindult a zsidók tömeges kivándorlása. A szovjet közel-keleti politika sokkal árnyaltabbá vált, egyes konfliktusokban (Irak–Irán) „semleges” álláspontot foglalt el, s megszűnt a korábbi radikális országok melletti egyoldalú elkötelezettség.

Kié az ütőkártya?

Az Öböl-válság komoly dilemma elé állította a Szovjetuniót, hiszen korábban Irak számított az egyik fő szovjet szövetségesnek (és fegyvervásárlónak). Részben ez a tény magyarázza a szovjet Öböl-politika ellentmondásosságát, illetve e politika Szovjetunión belül is ellentétes megítélését.

Eduard Sevardnadze személye nagy szerepet játszott abban, hogy nem sokkal Kuvait iraki megszállását követően közzétették az Irakot elítélő közös amerikai–szovjet nyilatkozatot, amely a következő hónapokra nézve is meghatározónak bizonyult. Ettől kezdve a hivatalos szovjet Öböl-politika lényegében egybeesett az amerikaival, amint azt Sevardnadze 1990. szeptember 26-án az ENSZ-közgyűlésen mondott beszéde, valamint az amerikai és szovjet külügyminiszter december közepén tartott találkozója is nyilvánvalóvá tette. Ezt az irányvonalat azonban már kezdettől bírálatok is érték mind egyes szovjet, mind más (többek között arab) körök részéről.

A Gorbacsovra nehezedő nyomásnak tulajdonítható, hogy 1990 októberétől Sevardnadze mellett egyre nagyobb szerephez jutott Jevgenyij Primakov akadémikus is. Primakov az elnök közel-keleti különmegbízottjaként Bagdadban próbálkozott Szaddám Huszein meggyőzesével, ami nem csekély rosszallást váltott ki azok körében, akik mindebben az iraki vezető diplomáciai elszigetelésére irányuló törekvések megsértését látták. Primakov határozottan eltérő irányvonalat képviselt, mint Sevardnadze. Bár végső soron ő is elfogadta az Egyesült Államokkal való együttműködést (mivel ennek hiánya ütőkártya lett volna Szaddám Huszein kezében), azon a véleményen volt, hogy az iraki elnök rávehető az iraki csapatok Kuvaitból történő kivonására. Primakov nem helyeselte az erő alkalmazását is lehetővé tevő 678-as biztonsági tanácsi határozat meghozatalát (szerinte ennek puszta lehetőségével is erősebb nyomást lehetett volna gyakorolni Irakra), s utána is sokkal intenzívebb diplomáciai erőfeszítéseket tartott volna szükségesnek.

A Sevardnadze által képviselt irányvonal nem kis kockázatot rejtett magában, hiszen ez azt jelentette, hogy a Szovjetunió szembefordul régi szövetségesével, ugyanakkor felsorakozik az Egyesült Államok mellé, és esetleg szembekerül az arab országokkal. A Szovjetunió konzervatív körei már kezdettől élesen bírálták ezt az Öböl-politikát. Még ha nem is ez a kritika volt az elsődleges tényező, de mindenképpen szerepet játszott Sevardnadze decemberi lemondásában (aki egyébként maga is utalt erre).

Az új külügyminiszter kinevezése a Sevardnadze által képviselt irányvonal háttérbe szorulását jelezte, bár hivatalosan a szovjet külpolitika változatlanságát deklarálták. Alekszandr Besszmertnih már washingtoni nagykövetként is gyakran bírálta az akkori külügyminiszter Öböl-politikáját, külügyminiszterként pedig elsősorban hangoztatta, hogy a koalíció – a háborúval, Irak lerombolásával, a polgári áldozatokkal – túllépi az ENSZ BT határozatában foglaltakat.

„Amerika-barátok” és „arabbarátok” ütközete?

Az elmúlt hetekben a szovjet sajtóban is több elemzés látott napvilágot a szovjet diplomácia „Amerika-barát” és „arabbarát” irányzatainak szembenállásáról. A konzervatívok aktivizálódásával párhuzamosan megszaporodtak az egyértelműen Irak mellett állást foglaló írások is. (A Szovjetszkaja Rosszija a szövetségesek Irakkal vívott harcát „gyarmatosító háborúnak” nevezte, amelynek valódi célja az iraki politikai rendszer szétzúzása és egy Amerika-barát rezsim hatalomra segítése.)

A szövetségesek szárazföldi támadását megelőző szovjet békekezdeményezés sikere megerősíthette volna Gorbacsov pozícióit a konzervatívok támadásaival szemben. Különösen a hadsereg, a katonai-ipari komplexum nézte rossz szemmel a szövetségesek hadműveleteit, mégpedig több okból is. Egészen Kuvait megszállásáig több ezer szovjet „tanácsadó” dolgozott Irakban, nagy részük a hadsereg mellett. Az iraki csapatok megsemmisítő veresége nem csupán a szovjet haditechnika, hanem a szovjet kiképzők kudarcát is jelenti. A szovjet hadsereg vezetőit aggasztja az amerikai csapatok tartós öbölbeli jelenléte is, békekezdeményezésének sikere nyomán viszont a Szovjetunió hosszú idő után ismét kezdeményező szerepre tehetett volna szert a térségben, s nem csupán az események követője lehetne.

Bagdad–Teherán–Moszkva-tengely?

Iraknak (pontosabban Szaddám Huszeinnek) is érdeke, hogy a Szovjetunió ne legyen teljesen alárendelt szerepre kárhoztatva, hiszen a legtöbb „jó szándékot” még mindig szovjet részről remélheti. Bár Bush elnök „hasznosnak” nevezte Gorbacsov békekezdeményezését, az Egyesült Államok aligha örült volna, ha épp a befejező szakaszban a Szovjetunió „lekörözi”. Ennek is tulajdonítható az a kéthetes különbség, amely a Kuvaitból való kivonulásra egy hetet adó amerikai ultimátum és a három hetet tartalmazó szovjet béketerv között fennállt, gyakorlatilag kizárva a békés megoldást. A békekezdeményezés minden bizonnyal növelte a térségben a Szovjetunió népszerűségét, ami a későbbiekben még „kamatozhat”. Persze ez sem teljesen egyértelmű, mivel arab körökben is tartanak attól, hogy egy esetleges Bagdad–Teherán–Moszkva-tengely, azaz egy amerikai és egy szovjet befolyási övezet kialakulása ismét visszaállítaná a térség stratégiai megosztottságát. A szovjet diplomácia a békekezdeményezés kudarca ellenére változatlanul aktív: Irak Gorbacsov határozott kérésére engedte szabadon a CBS több hete fogva tartott stábját.

Sokakat foglalkoztat a kérdés, vajon milyen szerepet tölthet be a Szovjetunió az Öböl térségének és általában az egész közel-keleti régiónak a rendezési folyamatában. Ami az új biztonsági rendszert illeti, egy, az Öböl-menti Együttműködési Tanács hat tagállamát, továbbá Egyiptomot és Szíriát magába foglaló rendszer látszik körvonalazódni. Nyilvánvaló, hogy ehhez valamilyen módon Iraknak, sőt Iránnak is kapcsolódnia kell. A Szovjetunió szempontjából is sok múlik azon, hatalmon marad(hat)-e Szaddám Huszein, s ha nem, milyen új vezetés kerül hatalomra?

A Szovjetunió számára talán még fontosabb az arab–izraeli konfliktus, illetve a palesztin probléma rendezésében való aktív részvétel. Kérdés azonban, hogy Gorbacsov, pontosabban a „peresztrojka” irányvonala „átvészeli-e” a következő időszakot, s kérdés az is, hogyan alakul az Egyesült Államokkal való viszony. Az arab világban jelenleg a Szovjetunió megítélése kedvezőbbnek tűnik, mint az Egyesült Államoké. A szovjet diplomáciai kezdeményezések kudarca, az USA befolyásának növekedése viszont a Szovjetunión belül a konzervatív erők malmára hajtja a vizet.

• Külföld