Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Látszat? Valóság? Valóság, de újszerű valóság. Egy legény van, de nem egyedül van, s azt, hogy talpon legyen, a többieknek is – az ENSZ zászlaja alá álló országok széles körű koalíciójának is – akarnia kellett. A sajtó, függetlenül e meggondolásoktól, hozsannázik. Levonja a fő tanulságot: nemcsak helyesebb, de kifizetődőbb is a békítgetésnél, az evés közben étvágyukat növesztő diktátorok körüludvarlásánál a bátor kockázatvállalás. A bátor és a kockázatot vállaló Bush elnök, akinek sokáig puhány és habozó hírét költötték, szembetűnő határozottsággal az ügy mellé állította mind a törvényhozás két pártját, mind a katonák életére leselkedő veszéllyel szembenéző közvéleményt, és az expedíciós sereg élére kitűnő parancsnokot állított: az ellenséget orránál fogva vezető, az alárendeltek életét megkímélő Schwarzkopf tábornokot. Összetartotta a szövetségesek nehezen összetartható táborát. Féken tartotta a provokált Izraelt, elhárítva azt a veszélyt, hogy Szaddám Huszein a maga háborúját az összes arabok háborújává alakítsa át. Továbbá: meg tudta akadályozni, hogy Sevardnadze kényszerű – és az ügyre komoly veszélyt jelentő – távozása után a szovjetek benn maradjanak a karámban, ne váljanak ki az agresszor visszaszorítására szövetkezett koalícióból.

Menjen vagy maradjon?

Most még a fegyverszünet utáni első pillanatnál tartunk. A legközelebbi feladat a Szaddám Huszein és rendszere elleni lázadás pártolása, de egyúttal annak megakadályozása, hogy e lázadás nyomán az ország három részre essen szét, s mint a török fennhatóság alatti időkben, szétváljon a síiták bászrai, a kurdok moszuli és a szunniták bagdadi kormányzóságára. A hadjáratot Kuvait felszabadítására korlátozni akaró szövetségesek kívánságát tiszteletben tartva, és a Szaddám Huszein személye körüli arab legenda kialakulását gátolva, az expedíciós hadsereg megállt a Köztársasági Gárda szétverése után. Nem nyomult be Bagdadba. Ráhagyta az irakiakra, hogy maguk kergessék el az országot pusztulásba döntő, az arab tömegeket még egy megalázó vereség élményével megajándékozó zsarnokot. Hogy a biztatásnak foganatja legyen, jelezték, kétféle mértéket alkalmaznak. Ha az irakiak eltávolítják a diktátort, elengedik a jóvátétel tetemes részét, és segítenek az ország újjáépítésében. Ha megtűrik Szaddám Huszeint az ország élén, érvényben maradnak az Irak elleni szankciók, az ország a nemzetek közösségéből kiközösített pária lesz.

Az igazi feladat azonban a térség új egyensúlyának kialakítása, amihez szükség lesz az agresszor megbüntetését jóváhagyó koalíció fenntartására. Az egyetértés megőrzése most sem fogja Busht kisebb feladatok elé állítani, mint a fegyveres harc szakaszában. Sőt. A közös ellenség legyűrése után egyesek még inkább az egyetlen szuperhatalom korlátozását, új közel-keleti pozícióinak gyengítését fogják legfőbb céljuknak tekinteni. A szovjet tábornokok, a kínaiak, akik az eddiginél szorosabban – és nyíltabban – együttműködnek Moszkvával, továbbá némely arab államok, főként észak-afrikaiak, szeretnék, ha a megvert és megleckéztetett Szaddám Huszein a helyén maradna. Ezt közel-keleti befolyásuk megtartása szempontjából a legmegnyugtatóbb biztosítéknak tekintenék. De ennek a változatnak nem túl jók a kilátásai.

Több pénzért több biztonságot

Nagyjában kialakultak az Öböl térségére vonatkozó elképzelések. A hat déli olajsejkség már ráütötte a pecsétet arra a koncepcióra, amelyek lényege: több pénzért több biztonságot. Az Öböl-menti Tanács államai nagyobb részt vállalnak a Közel-Kelet kevésbé módos gazdaságainak finanszírozásában, cserébe az Irak elleni koalíció arab tagjai békefenntartó alakulatokat állomásoztatnak a szomszédban. Amerika – bár a gyalogságot kivonja – az eddigieknél inkább jelen lesz a térségben: haditengerészeti és légi támaszpontokat létesít. A továbbra is némi gyanúval méregetett Szíria, de főleg a Kuvait fölszabadításában 35 ezer katonával részt vevő Egyiptom vállalják magukra a térség rendjének biztosítását. Egyiptom számára már eddig is jó üzlet volt a részvétel: 14 milliárdot elengedtek 50 milliád dolláros adósságából, s jövedelme jelentősen növekedni fog a Kuvaitban és Szaúd-Arábiában nagy számban (a palesztinok helyett is) alkalmazott vendégmunkások hazautalásai következtében. A rend fenntartása valamivel könnyebb lesz, mint eddig: szinte bizonyos, hogy az általános övezeti lefegyverzés keretében megsemmisítik Irak vegyi és baktériumfegyvereit.

E terv határozottabb körvonalakat fog ölteni Baker amerikai külügyminiszter most, szerdán kezdődő közel-keleti körútja nyomán. Fogasabb probléma lesz azonban a következő fejezet kimunkálása, amely a körút utolsó állomásának – az izraeli tanácskozásnak – a fő témája lesz. Ez a palesztinkérdés rendezése, ami forrpontra hevíti az arab szenvedélyeket, de az Egyesült Államok nyugat-európai szövetségeseit sem hagyja hidegen. És persze Moszkva is ezt a vasat akarja a legerősebben ütni. A jelek azt mutatják, hogy e kérdés napirendre tűzése elkerülhetetlen, ugyanakkor gyors, a közeli jövőben történő megoldása elég valószínűtlen. Az arab országok zöme, függetlenül attól, tagja volt-e az Irak elleni koalíciónak vagy sem, követeli, hogy hasonlóan az Irak elleni határozatok végrehajtásában tanúsított elszántsághoz, hajtsák végre az ENSZ Izraelre vonatkozó, jóval régebbi, de mindmáig végre nem hajtott határozatait.

Nem állnak egyedül. Franciaország, amely Mitterrand szavai szerint mindig megpróbálta mérsékelni az amerikaiak és a koalíció döntéseit, szem előtt fogja tartani, hogy több millió arab él a határai között, és ugyancsak a palesztinok helyzetének sürgős rendezését fogja követelni. Mitterrand, aki találkozót kért és kapott Bushtól, jelezni akarja, hogy a harc elültével nagyobb tér nyílik az Amerikától való különállás hangsúlyozására, az új békerend kialakításában való részvételre. Az Európai Közösség számos országa hasonlóan gondolkodik. (A németeket valamelyest visszatartja a kínos hatás, amit az Iraknak eladott vegyi gyárak váltottak ki, viszont a másik irányba tereli, hogy Moszkva kedvében akarnak járni, mert a német békeszerződést a szovjet parlament már ratifikálta ugyan, de a szovjet csapatok még ott állomásoznak Németország keleti felében.)

Az igazán nagy problémát azonban az izraeli kormány álláspontja okozza. Samir kormánya semmiképp sem akar tudni az arabok, franciák, szovjetek követelte nemzetközi konferenciáról. Sőt még abban sem biztos, hogy fönn akarja-e tartani a palesztinok között megrendezendő választásra és a választáson előtérbe került új személyiségekkel megtárgyalandó korlátozott autonómiára vonatkozó régebbi elképzelést. Arafat Szaddám Huszein mellé állt, a PFSZ lejáratta magát, Izrael pedig megtette azt a szívességet, hogy nem avatkozott be a háborúba. Ezek után ne várják, hogy megváltoztatja a jelenlegi berendezést. Ezeket mondja, és közben arra is gondol, hogy az Egyesült Államokban hamarosan választási kampány kezdődik, és az ilyen periódusokban Izraellel jóba szokás lenni.

Gorbacsov játéktere

A Bush–Baker-adminisztráció már a háború előtt is a probléma rendezésére törekedett, abból kiindulva, hogy amíg ez fennáll, a túlfegyverzett Közel-Keleten tovább folytatódik a fegyverkezés. De a háborút követően nehéz az Irak elleni szövetség és ugyanúgy nehéz Izrael érvei elől elzárkóznia. A problémát illetően – és feltehetőleg más nagy problémákat illetően is – alapkérdés, hogy merre tart a Szovjetunió. És nogy milyen ütemben halad. Másként szólva: milyen hosszú az az átmenet, amelyben Gorbacsov gazdasági és belpolitikai vonatkozásban visszaállítja a peresztrojka előtti állapotokat, de féken tartja a katonákat, arra hivatkozva, hogy az országnak szüksége van a külföld gazdasági együttműködésére. És ezen a jogcímen nyitva hagy bizonyos játéklehetőségeket. A Nyugat szempontjából ez a kisebbik rossz, Gorbacsov még tegnapi önmaga árnyékaként is az együttműködés – a korlátozott, ellentmondásos együttműködés – életben maradását ígéri. Azt persze nem lehet tudni, hogy e korlátozott együttműködés nem lesz-e éppen a Közel-Keleten avagy a szűkebb probléma – a palesztin probléma – tekintetében különösen korlátozott.

Ezekre a kérdésekre a jövő ad választ. De valószínű, hogy a térség egészének megbékélése szempontjából kikerülhetetlen probléma rendezése az elképzeltnél lassúbb lesz, és nem nagy nemzetközi konferenciákon fog eldőlni. A kétoldalú tárgyalások inkább elvezetnek az eredményhez, ami nem okvetlenül lesz azonos az idevonatkozó ENSZ-határozatok teljesülésével.

• Külföld