Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A véletlen úgy akarta, hogy szinte egy időben kerüljön a kezembe két újságcikk. Az egyiket az International Herald Tribune közölte, s ez azt próbálja megmagyarázni, miért gondolják Brüsszelben, hogy Görögországot kár volt fölvenni az „európai klubba”. A másik a Magyar Fórum legutóbbi számában jelent meg, s arról szól, hogy egyes újságok le akarják járatni a magyar külpolitikát.

Annyira sokatmondóak manapság a magyar külpolitika sikerei, hogy egyes újságok egyszerűen nem bírták ki, és kampányt indítottak a magyar külpolitika lejáratására – írja Csurka István lapja. A Jeszenszky–Zwack–Bollobás-afférról szerényen hallgat, és nem tesz említést a Jeszenszky–Raffay-ügyről, az MDF-piacon árusított Kalasnyikovok még le sem zárt, de már ismét reflektorfénybe került történetéről sem. A Magyar Fórum szerint a lejáratás első számú célpontja „Jeszenszky Géza külügyminiszter, az MDF alapító tagja, aki a külföld előtt az első lakitelki találkozó óta igen eredményesen képviselte a szabad, európai, magyar és demokrata gondolatot. Személyén keresztül nemcsak a magyar miniszterelnököt akarják támadni, de az MDF-es minisztert, akinek »kilövésével« megdőlne a magyar kormány stabilitásáról külföldön alkotott kép.”

Nem azért idézgetek, hogy derűs perceket fakasszak. Hanem azért, mert a dolog épp fordítva van, mint ahogy ezek a gyámoltalan mondatok állítják. Jenninger, a Bundestag egykori elnöke legalább olyan közel áll Kohlhoz, mint Jeszenszky Antallhoz. Mégis, amikor a parlamentben olyasféléket mondott, amik kínosan hasonlítanak a külügyminiszter első- és másodosztályú honpolgárokat megkülönböztető beszédéhez, Jenninger nyomban eltűnt a közéletből. Kohlt azonban nem rántotta magával. Csak akkor rántotta volna, ha a kancellár mentegetni próbálja, és meg akarja akadályozni az elmozdítását. És ez nem volt egyedülálló eset Németországban. Volt egy Barzel-ügy: a következmények levonása elvezetett egész az öngyilkosságig. Távoznia kellett Lothar Späthnek, az elismerten legsikeresebb tartományi miniszterelnöknek, és kellemetlen percei vannak Süssmuth asszonynak, a jelenlegi parlamenti elnöknek, mert szolgálati kocsiját a férje (nem holmi pártszolgálatos) rendelkezésére bocsátotta. Kohl kancellár kormánya azonban a helyén van; bajai nem a személycserékből fakadnak.

Az idáig mondottak bevezetésnek vannak szánva az amerikai újság cikkének ismertetése előtt. A cikk arról szól, hogy az Európai Közösség tagjai okultak a görög esetből, és ezután jobban megnézik, kit fogadnak be maguk közé. Amiként az exkluzív klubok illemtana megkívánja, az európai kormányok általában udvariasan nyilatkoznak egymásról. De az Európai Közösség brüsszeli székhelyén egyre hangosabban morognak a közéjük tévedt fekete bárány miatt, állítja az International Herald Tribune. „Egyik kormány sem mondja ki hangosan, de a nem hivatalos beszélgetések során egyre többen kifejezésre juttatják, hogy hiba volt Görögország fölvétele a közösségbe.”

Brüsszelben avval vádolják Athént, hogy a pénzét politikai manőverezésre pazarolja el, és nem elmaradott oktatási rendszerének fejlesztésére, rossz útjainak és telefonhálózatának javítására fordítja. „Az Európai Közösség illetékesei tagadják, hogy a bajok forrása a szegénység. Rámutatnak, hogy Portugália volt a csoportosulás legszegényebb országa, amikor 1986-ban csatlakozott. De gyorsan át tudott alakulni, s gazdasága szinte nyomban növekedni kezdett. Évi majd’ 4 százalékkal. Már 1989-ben elhagyta Görögországot, ami ma az EK legszegényebb országa. E helycserének az a magyarázata – véli egy brüsszeli diplomata –, hogy Görögországban túl erős és túlméretezett a végrehajtó hatalom, a bürokrácia azonban nem érti a dolgát, a néptömegek pedig még nem tanulták meg a törvények tiszteletét.” Ebből fakad, hogy a görögök csak a maguk hasznát nézik, de a közös terhekből nem akarnak részt vállalni.

De mi köze van – kérdezhetné valaki – az Európai Közösség és Görögország zegzugos viszonyának a mi jelenlegi botrányunkhoz, ami a cselekményt tekintve külpolitikai ügy, de a lényege: belpolitika. Az a köze, hogy mi is csatlakozni akarunk a közösséghez. Mi több: ez a szándék áll külpolitikánk középpontjában. És az Európai Közösséghez akarunk csatlakozni, nem pedig a divatból kiment, de a miniszterelnök által ismét divatba hozott Közös Piachoz. A kettő azonos is, meg nem is. A Közös Piacot, ami vámunió volt, szinte tisztára gazdasági képződmény, fölváltotta az Európai Közösség.

A tegnap Európáját fölváltotta a holnap Európája. A Közös Piaccal talán még összefért a múltat keltegető belpolitika, a téveszme, hogy a harmincas években írták meg a jövő század regényét. A Közös Piac időszakában talán még elment az archaikus belpolitikára rímelő külpolitika, amely a történelmi azonosságtudat nagyon is szükséges ébrentartását, a magyar kultúrközösség istápolását összetéveszti a krónikákból a mába átemelt konfliktusok melengetésével.

Az Európai Közösség át fogja alakítani mai tudatunkat. Ma egy határt ismerünk: az államhatárt. De az ezredfordulón túl egy helyett lesz három, s egyik se lesz a mai értelemben határ. Lesz: nemzet, integráció, régió. A nemzetállam átengedi kül- és védelmi politikájának, gazdasági ügyei jelentős részének intézését, pénzkibocsátási jogát a közösségnek. A kontinensre kiterjedő integrációnak, amelyben magától értődően természetes lesz a négy szabadság: az emberek, áruk, szolgáltatások, tőkék szabad áramlása. És ami a piac térfogatát, a technika fejlettségét illetően méltó versenytársa lesz az Egyesült Államoknak (illetve az időközben kialakuló észak-amerikai övezetnek) és Japánnak. Az önrendelkezést maximálisan megvalósító régiókban megtörténhet, ami a határok ide-oda tologatásával mindig csak tökéletlenül történt meg: a különböző etnikumok békés, az uszításokat lemosolygó együttélése.

„A demokrácia kiterjesztése az egész kontinensre – ez kell, hogy az Európai Közösség létezésére való joga legyen” – véli Dominique Moissi és Jacques Rupnik, két neves francia politológus. Az út vége a közép- és kelet-európai országok számára a fölvétel az Európai Közösségbe. Vagyis: az előjelek biztatóak. Csak nem Görögország, hanem Portugália nyomdokain kell haladni. Különben nagyon soká jutunk az út végére. Az International Herald Tribune elemzése megállapítja: „Anglia, Franciaország, Németország, Dánia, Hollandia levont bizonyos tanulságokat abból, hogy a klubnak nincsenek szabályai a csalódást keltő tagok kigolyózására. A tapasztalat józanságra inti őket, annál is inkább, mert a kelet-európai országokat vonzza az Európai Közösséghez csatlakozás gondolata. De az EK kohézióját és stabilitását tovább rombolhatja, ha még más, a Nyugattól eltérő kulturális, politikai és gazdasági tradíciókat őrző országokat eresztenek be a kapuk mögé.”

A cikk hivatkozik egy német diplomatára is, aki az Európai Közösséghez van akkreditálva. „Görögország arra tanít, hogy ne becsüljük le a strukturális különbségeket. És nem becsüljük túl Brüsszel ama képességét, hogy mindent megoldhat a pénz pumpálásával. Láthattuk, hogy Brüsszel nem lehet úrrá olyan hiányosságokon, amelyek a népek történetének, kultúrájának, a világlátásának eltéréseiből fakadnak.”

Itt a vége? Nincs, az utószó még hátravan. Az a nóta vége, hogy belpolitikai skandalumokat az ország igazi külső érdekeinek szem előtt tartásával rendezzék, fogják fel úgy, mint előkészületet a tagságra az Európai Közösségben. Függesszék lelki szemüket az ajtóra, amire az van kiírva: bemenet csak valódi demokratáknak. Ne a hajdani miniszteriális urak kasztszolidaritásának jegyében akarjanak véget vetni a botránynak. És ha már itt a kedvező alkalom, menjenek biztosra: ne csak a jó szándékú, de alkalmatlanságát minden leheletével bizonyító külügyértől szabaduljanak meg. Szabaduljanak meg a kalasnyikovos államtitkártól is, akinek jelenléte folytonos, metakommunikatív cáfolata fennen hirdetett nemes elhatározásoknak. És ha már benne volnának a svungban, gondoljanak arra a miniszterre is, aki nagyon docens, de a kultúrával meg az oktatással mégsem tud megbarátkozni.

• Külföld