Skip to main content

Keserű csalódás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Feljegyzések a másodosztályú Szövetségi Köztársaságból


Az „új szövetségi tartományokban” egyébként is minden összejött az utóbbi időben. Vegyünk egy már-már átlátszóan tipikus példát. Alig ér haza a család egy háromnapos párizsi buszkirándulásról, amikor a családfő kézhez kapja felmondólevelét. Az óvónő feleség már régóta munkanélküli. Az üzem, amelyben eddig a családfő dolgozott, nem kap megrendeléseket. Korábban főleg szovjet exportra termelt, de a Szovjetunió nem tud kemény valutában fizetni. A termékek gyenge minőségük miatt a nyugati piacon számításba sem jönnek. Ezen csak racionalizáló beruházásokkal lehetne segíteni. A beruházások azonban nem jönnek, ugyanis még nem dőlt el, hogy a négy nyugati kérelmező közül kié is volt korábban az üzem. A munkanélküli-segély fizetése vontatottan történik. A város – adóbevételek hiányában – a csőd szélén tántorog, és a munkaügyi hivatal a hirtelen megnőtt követelményeknek szervezési szempontokból sem tud eleget tenni. Így aztán el kell adni a kéz alól szerzett Opelt. Pedig tudnák használni, hiszen vállalkozásba szeretnének fogni. Házuk földszintjén van egy üzlethelyiség, amelyet szeretnének kibérelni, hogy videofilm-kölcsönzőt létesítsenek benne. A házkezelőség azonban közli velük, hogy a ház a Vagyonügynökség tulajdona. A Vagyonügynökség pedig épp most adta el egy nyugati kiskereskedőláncnak. Hogy ez mit jelent, az világos. A házat le fogják rombolni, hogy szupermarketot építsenek a helyén. Tehát se üzlethelyiség, se lakás. A Vagyonügynökség helyi lerakatánál megejtett látogatásból kiderül, hogy ők semmiről sem tudnak. Mindent a berlini központ dönt el. Újabb próbálkozás után végül kapnak egy hároméves bérleti szerződést. Csak hároméveset, mert nem lehet tudni, kié lesz a ház, és hogy mit akar vele csinálni. Így azonban a potenciális egzisztenciaalapítók nem kapnak hitelt a bolt modernizálására és berendezésére, mert nincs biztosíték. Az eredmény a tökéletes perspektívanélküliség, amellyel szembesülve a boltok teli polcai és az utazási szabadság is veszít vonzerejéből.

Kollektív póker

Naponta zárnak be gyárakat. Különösen a gazdaságilag monokultúrás területeken, a kisvárosokban, a falvakban és az elavult szerkezetű iparközpontokban reménytelen új munkahelyet találni. A gyorsan növekvő munkanélküliség elérte a tíz százalékot. S ehhez az ún. rövidített munkaidőben dolgozókat hozzá se számolták, pedig ez is a munkanélküliség egyik formája: számuk a munkaképes lakosság húsz százalékát teszi ki, s a valamikori szocialista kirakatállam strukturális válságának ez még nem is a mélypontja. Az év közepéig ötvenszázalékos munkanélküliséggel számolnak, de egyes régiókban a nyolcvan százalékot is el fogja érni. Ráadásul a rosszul működő munkaügyi hivatalok kapui előtt olyanok a sorok, mint korábban a zöldséges standok előtt. A tehetetlen hivatalnokok munkát nem tudnak ajánlani, csak munkanélküli-segélyt. Ezt azonban az eddigi átlagbér alapján számolják ki, míg a bérek csak lassan emelkednek. De a béremelések sem kompenzálják az élelmiszerek, a villanyáram, a fűtés és a helyi közlekedés árának a szubvenciók leépítéséből fakadó jelentős emelkedését. Pedig a lakbérek nagymérvű emelése még csak ezután jön. Akinek még van munkája, legalább részesedik a szakszervezeteknek a kollektív póker során elért eredményeiből. Ámbátor csak pirruszi győzelem az, ha szívós tárgyalással és a figyelmeztető sztrájkkal az azonos munkáért Nyugaton fizetett bérnek hatvan százalékát harcolják ki. Ráadásul a magasabb bér magasabb bérköltséget is jelent, amely gyorsított ütemben kergeti a vállalatot az eleve alig elkerülhető csődbe.

Régi és új iparbárók

Az újrakezdés káoszában sok szocialista vállalati vezető káderből lett a korai kapitalizmus iparbáróihoz hasonló top manager. A régi klikkek, volt stasis tisztekkel kiegészítve, új ruhába öltözve ülnek a régi székeken. Tömegesen bocsátottak el munkásokat – végkielégítés nélkül – a felmondási idő betartása nélkül, s anélkül, hogy más munkahelyre kiközvetítették volna őket. A jogi szabályozatlanságot azzal tetézték, hogy mind a munkavállalókat védő nyugatnémet törvényeket, mind az akkor még érvényben lévő keletnémet előírásokat figyelmen kívül hagyták.

A nyugatnémet vállalkozók beruházási kedve igen csekély az ex-NDK-ban. Az állami vállalatok privatizálására létrehozott Vagyonügynökségnek elsőbbségben kell részesítenie a korábbi tulajdonosokat. Mivel az NDK-ban a telekkönyvek vezetését polgári csökevénynek tartották, gyakran alig lehetséges a korábbi jogos tulajdonos kilétét megállapítani. Ezenkívül azok a tulajdonosok is igényekkel lépnek fel, akiket 1949 előtt a szovjet megszállók, vagy még a nácik fosztottak meg tulajdonuktól az „árjásítás” során. A privatizálás ezáltal gyakorlatilag meg van bénítva.

Az egyesülési szerződést megelőzte a Vagyonügynökség felállításáról hozott törvény, amely még az NDK-nak a CDU és az SPD által uralt Népi Kamarájában született meg. Ez a törvény előírja, hogy a Vagyonügynökség az egész állami vagyon kezelője. Az ellenzék már akkor hevesen tiltakozott a törvény ellen: helytelenítették, hogy azokat a vállalatokat is a Vagyonügynökség kezébe adják, amelyeket jobb lenne a tartományok és az önkormányzatok felügyelete alá helyezni. A kormánykoalíció ebben a javaslatban a föderalizmus aláaknázását és a megalakulóban lévő új tartományok kompetenciájának korlátozását vélte felfedezni. A szövetségi jog szerint a szövetségi struktúrák az iparűzési, forgalmi és jövedelemadóból élnek, Németország keleti felében tehát a gazdaság összeomlása következtében gyakorlatilag kezdettől fogva csődben vannak. Létezik ugyan a tartományok pénzügyi kompenzációjának intézménye, amely az adóbevételek szegény és gazdag tartományok közötti újraelosztását jelenti, ez azonban az ellenzék tiltakozása ellenére a volt NDK-tartományokra csak 1994-től lesz érvényes. Pótlékként létrehozták a „Német Egység Alapját”, ám ennek nevetséges összegével csupán azt leplezik, hogy a nyugatnémet tartományok nem akarják gazdagságukat a keletiekkel megosztani.

A drámai keletnémet helyzet javítására nemrégiben adóemelést határoztak el, noha hivatalosan azt hangoztatták, hogy az Öböl-háború és Kelet-Európa megsegítésének költségei miatt volt szükség rá. Mindamellett a kancellár, a pénzügyminiszter és a korábbi gazdaságügyi miniszter beismerték, hogy rosszul becsülték fel a német egyesülésből következő pénzügyi és gazdasági problémákat. Az a fordulat azonban, amelyet lépten-nyomon használnak, hogy tudniillik „Senki sem sejtette…”, hazugság. Egyszerűen megszegték azt a választási ígéretet, hogy a német egyesülés nem fog adóemelésbe kerülni. Ám e választási ígéret nélkül a régi tartományok választóit nem tudták volna megnyerni. A kormánykoalíció népszerűsége így hát Nyugaton éppúgy csökken, mint Keleten, ahol a Kohl-kormánytól a nagy pénzt remélték.

A szabad piacgazdaság csapásai

Az, amit vállvonogatva a „szabad piacgazdaság” következményének neveznek, kész csapás az ex-NDK biztonsághoz szokott polgárai számára. Nem csoda, ha tanácstalansággal, csalódással és dühvel reagálnak rá. A növekvő aggresszivitás áldozatai elsősorban a külföldiek – a vendégmunkások, a menekültek és a bevásárló turisták, de a volt NDK-ba érkező nyugatnémeteket sem kímélik.

Nő a kelet–nyugati ingázók száma, akik néha száz kilométeres távolságokat is lenyelnek, csakhogy keresni tudjanak. Havonta tizenötezren menekülnek a keleti kilátástalanságból a nyugati tartományokba. Tavaly még csak havi kétezer elvándorló szolgált érvül a CDU-tól az SPD-ig, és mind Nyugaton, mind Keleten a két német állam lehető leggyorsabb gazdasági és politikai egyesítése mellett. Most az a veszély fenyeget, amit a régi keletnémet ellenzék által vezetett polgárjogi mozgalmak 1990 tavaszán megjósoltak: az NDK a Szövetségi Köztársaság Mezzogiornojává válik.

(Berlin-Bonn)
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon