Az „új szövetségi tartományokban” egyébként is minden összejött az utóbbi időben. Vegyünk egy már-már átlátszóan tipikus példát. Alig ér haza a család egy háromnapos párizsi buszkirándulásról, amikor a családfő kézhez kapja felmondólevelét. Az óvónő feleség már régóta munkanélküli. Az üzem, amelyben eddig a családfő dolgozott, nem kap megrendeléseket. Korábban főleg szovjet exportra termelt, de a Szovjetunió nem tud kemény valutában fizetni. A termékek gyenge minőségük miatt a nyugati piacon számításba sem jönnek. Ezen csak racionalizáló beruházásokkal lehetne segíteni. A beruházások azonban nem jönnek, ugyanis még nem dőlt el, hogy a négy nyugati kérelmező közül kié is volt korábban az üzem. A munkanélküli-segély fizetése vontatottan történik. A város – adóbevételek hiányában – a csőd szélén tántorog, és a munkaügyi hivatal a hirtelen megnőtt követelményeknek szervezési szempontokból sem tud eleget tenni. Így aztán el kell adni a kéz alól szerzett Opelt. Pedig tudnák használni, hiszen vállalkozásba szeretnének fogni. Házuk földszintjén van egy üzlethelyiség, amelyet szeretnének kibérelni, hogy videofilm-kölcsönzőt létesítsenek benne. A házkezelőség azonban közli velük, hogy a ház a Vagyonügynökség tulajdona. A Vagyonügynökség pedig épp most adta el egy nyugati kiskereskedőláncnak. Hogy ez mit jelent, az világos. A házat le fogják rombolni, hogy szupermarketot építsenek a helyén. Tehát se üzlethelyiség, se lakás. A Vagyonügynökség helyi lerakatánál megejtett látogatásból kiderül, hogy ők semmiről sem tudnak. Mindent a berlini központ dönt el. Újabb próbálkozás után végül kapnak egy hároméves bérleti szerződést. Csak hároméveset, mert nem lehet tudni, kié lesz a ház, és hogy mit akar vele csinálni. Így azonban a potenciális egzisztenciaalapítók nem kapnak hitelt a bolt modernizálására és berendezésére, mert nincs biztosíték. Az eredmény a tökéletes perspektívanélküliség, amellyel szembesülve a boltok teli polcai és az utazási szabadság is veszít vonzerejéből.
Kollektív póker
Naponta zárnak be gyárakat. Különösen a gazdaságilag monokultúrás területeken, a kisvárosokban, a falvakban és az elavult szerkezetű iparközpontokban reménytelen új munkahelyet találni. A gyorsan növekvő munkanélküliség elérte a tíz százalékot. S ehhez az ún. rövidített munkaidőben dolgozókat hozzá se számolták, pedig ez is a munkanélküliség egyik formája: számuk a munkaképes lakosság húsz százalékát teszi ki, s a valamikori szocialista kirakatállam strukturális válságának ez még nem is a mélypontja. Az év közepéig ötvenszázalékos munkanélküliséggel számolnak, de egyes régiókban a nyolcvan százalékot is el fogja érni. Ráadásul a rosszul működő munkaügyi hivatalok kapui előtt olyanok a sorok, mint korábban a zöldséges standok előtt. A tehetetlen hivatalnokok munkát nem tudnak ajánlani, csak munkanélküli-segélyt. Ezt azonban az eddigi átlagbér alapján számolják ki, míg a bérek csak lassan emelkednek. De a béremelések sem kompenzálják az élelmiszerek, a villanyáram, a fűtés és a helyi közlekedés árának a szubvenciók leépítéséből fakadó jelentős emelkedését. Pedig a lakbérek nagymérvű emelése még csak ezután jön. Akinek még van munkája, legalább részesedik a szakszervezeteknek a kollektív póker során elért eredményeiből. Ámbátor csak pirruszi győzelem az, ha szívós tárgyalással és a figyelmeztető sztrájkkal az azonos munkáért Nyugaton fizetett bérnek hatvan százalékát harcolják ki. Ráadásul a magasabb bér magasabb bérköltséget is jelent, amely gyorsított ütemben kergeti a vállalatot az eleve alig elkerülhető csődbe.
Régi és új iparbárók
Az újrakezdés káoszában sok szocialista vállalati vezető káderből lett a korai kapitalizmus iparbáróihoz hasonló top manager. A régi klikkek, volt stasis tisztekkel kiegészítve, új ruhába öltözve ülnek a régi székeken. Tömegesen bocsátottak el munkásokat – végkielégítés nélkül – a felmondási idő betartása nélkül, s anélkül, hogy más munkahelyre kiközvetítették volna őket. A jogi szabályozatlanságot azzal tetézték, hogy mind a munkavállalókat védő nyugatnémet törvényeket, mind az akkor még érvényben lévő keletnémet előírásokat figyelmen kívül hagyták.
A nyugatnémet vállalkozók beruházási kedve igen csekély az ex-NDK-ban. Az állami vállalatok privatizálására létrehozott Vagyonügynökségnek elsőbbségben kell részesítenie a korábbi tulajdonosokat. Mivel az NDK-ban a telekkönyvek vezetését polgári csökevénynek tartották, gyakran alig lehetséges a korábbi jogos tulajdonos kilétét megállapítani. Ezenkívül azok a tulajdonosok is igényekkel lépnek fel, akiket 1949 előtt a szovjet megszállók, vagy még a nácik fosztottak meg tulajdonuktól az „árjásítás” során. A privatizálás ezáltal gyakorlatilag meg van bénítva.
Az egyesülési szerződést megelőzte a Vagyonügynökség felállításáról hozott törvény, amely még az NDK-nak a CDU és az SPD által uralt Népi Kamarájában született meg. Ez a törvény előírja, hogy a Vagyonügynökség az egész állami vagyon kezelője. Az ellenzék már akkor hevesen tiltakozott a törvény ellen: helytelenítették, hogy azokat a vállalatokat is a Vagyonügynökség kezébe adják, amelyeket jobb lenne a tartományok és az önkormányzatok felügyelete alá helyezni. A kormánykoalíció ebben a javaslatban a föderalizmus aláaknázását és a megalakulóban lévő új tartományok kompetenciájának korlátozását vélte felfedezni. A szövetségi jog szerint a szövetségi struktúrák az iparűzési, forgalmi és jövedelemadóból élnek, Németország keleti felében tehát a gazdaság összeomlása következtében gyakorlatilag kezdettől fogva csődben vannak. Létezik ugyan a tartományok pénzügyi kompenzációjának intézménye, amely az adóbevételek szegény és gazdag tartományok közötti újraelosztását jelenti, ez azonban az ellenzék tiltakozása ellenére a volt NDK-tartományokra csak 1994-től lesz érvényes. Pótlékként létrehozták a „Német Egység Alapját”, ám ennek nevetséges összegével csupán azt leplezik, hogy a nyugatnémet tartományok nem akarják gazdagságukat a keletiekkel megosztani.
A drámai keletnémet helyzet javítására nemrégiben adóemelést határoztak el, noha hivatalosan azt hangoztatták, hogy az Öböl-háború és Kelet-Európa megsegítésének költségei miatt volt szükség rá. Mindamellett a kancellár, a pénzügyminiszter és a korábbi gazdaságügyi miniszter beismerték, hogy rosszul becsülték fel a német egyesülésből következő pénzügyi és gazdasági problémákat. Az a fordulat azonban, amelyet lépten-nyomon használnak, hogy tudniillik „Senki sem sejtette…”, hazugság. Egyszerűen megszegték azt a választási ígéretet, hogy a német egyesülés nem fog adóemelésbe kerülni. Ám e választási ígéret nélkül a régi tartományok választóit nem tudták volna megnyerni. A kormánykoalíció népszerűsége így hát Nyugaton éppúgy csökken, mint Keleten, ahol a Kohl-kormánytól a nagy pénzt remélték.
A szabad piacgazdaság csapásai
Az, amit vállvonogatva a „szabad piacgazdaság” következményének neveznek, kész csapás az ex-NDK biztonsághoz szokott polgárai számára. Nem csoda, ha tanácstalansággal, csalódással és dühvel reagálnak rá. A növekvő aggresszivitás áldozatai elsősorban a külföldiek – a vendégmunkások, a menekültek és a bevásárló turisták, de a volt NDK-ba érkező nyugatnémeteket sem kímélik.
Nő a kelet–nyugati ingázók száma, akik néha száz kilométeres távolságokat is lenyelnek, csakhogy keresni tudjanak. Havonta tizenötezren menekülnek a keleti kilátástalanságból a nyugati tartományokba. Tavaly még csak havi kétezer elvándorló szolgált érvül a CDU-tól az SPD-ig, és mind Nyugaton, mind Keleten a két német állam lehető leggyorsabb gazdasági és politikai egyesítése mellett. Most az a veszély fenyeget, amit a régi keletnémet ellenzék által vezetett polgárjogi mozgalmak 1990 tavaszán megjósoltak: az NDK a Szövetségi Köztársaság Mezzogiornojává válik.
(Berlin-Bonn)
- Külföld [6]