Horváth Jenő

Nyomtatóbarát változat

Épp egy hónapja, 1994. március 27–28-án választották meg az olaszok a második, köztársaság első parlamentjét. A korábbi arányos-listás rendszer helyébe új választási szisztéma lépett: az egyéni-többségi és a listás rendszer sajátos kombinációja. Magyarul: a mandátumok háromnegyed részét az egyéni jelöltek között osztották szét, az kapta, akire a legtöbben szavaztak a választókerületben; a pártok arányosan csupán a mandátumok maradék egynegyed részén osztozkodtak. Ebben a szisztémában a második hely nem sokat ér, s mivel a választás egyfordulós, nincs „gondolkodási idő” a második fordulóig, így igazán szinte csak az előre megkötött pártszövetségek által támogatott jelöltek voltak esélyesek. Ezért alakult meg a szemben álló két nagy blokk: a baloldali Haladó Szövetség (Alleanza Progressista) és a jobboldali Szabadság Pólusa (Polo della Libertá)

Az eltűnt centrum

Az első Olasz Köztársaság 12 törvényhozási ciklust élt meg, csaknem ötven kormányt használt el. A kereszténydemokrata párt (DC) meghatározó, uralkodó szerepe azonban folyamatos volt. A kereszténydemokraták a centrumból kormányoztak, vagy egymaguk, de inkább kisebb szövetségeseikkel. Szinte mindig a szélsőjobboldal (monarchisták, újfasiszták) és a szélsőbaloldal (a nagy befolyású Olasz Kommunista Párt) támogatása nélkül. Vagyis Itáliát középjobb és középbal pártok/kormányok irányították az első köztársaság 47 évében.

Nyugat-Európa történetében példátlan az ilyen hosszan tartó politikai hegemónia. Pedig Olaszországban sokáig megtörhetetlennek tűnt a kereszténydemokrata hatalom, mígnem az 1980–1990-es évtized fordulóján, egy időben a nagy világváltozással nemcsak megroppant, hanem hirtelen össze is omlott. A tizenegyedik, egyben utolsó parlament már két évig sem működött: elavult az egész politikai rendszer, teljesen elhasználódott az olasz politikai elit. (A tizenegyedik parlament minden harmadik képviselője és szenátora ellen ügyészségi eljárás folyik korrupció gyanújával.)

A korábban elmozdíthatatlan kövületnek látszó kereszténydemokrata párt már a mostani parlamenti választás előtt, alig egy év leforgása alatt szétporladt. A március 27–28-i választáson a DC két utódpártja indult: az Olasz Néppárt, a tiszta kezű Mino Martinazzoli vezetésével, meg a tavalyi referendumok hőse, az üstökösként feltűnt Mario Segni barátainak csoportosulása, a Patto per l’Italia (Megegyezés Olaszországért). Most mind a ketten fáradtan, szinte bénultan szálltak be a harcba, mint akik tudják, hogy nincs sok esélyük, de kötelességük, hogy megcsillantsák a fényt az olasz kereszténydemokraták frissen átfestett keresztes pajzsain. Mintha tudták volna, hogy legfeljebb a győztesek fegyverhordozói lehetnek. Ketten együtt a szenátus 315 mandátumából 31-et, a képviselőház 630 mandátumából pedig 46-ot tudtak csak megszerezni.

A DC kipróbált szövetségesei, a kisebb kormányzó pártok is elhasználódtak, és elvéreztek a korrupciós botrányokban. Pedig közülük hárman is százmásfél száz éves múlttal büszkélkedhettek. Most a szavazók megadták nekik a kegyelemdöfést. Kimúlt az Olasz Republikánus Párt, az Olasz Liberális Párt, az Olasz Szocialista Párt, továbbá a hozzájuk képest fiatal (1947-ben alakult), de a legkorruptabb olasz párt, a „történelmi” szociáldemokrata párt is.

A legyőzött baloldal

A baloldali blokk, a Haladó Szövetség fő erejét az Olasz Kommunista Párt megszűnéséből (1991) kialakult, Achille Occhetto vezette volt reformkommunista, majd szocialista-szociáldemokrata Baloldali Demokratikus Párt (PDS) alkotta. A blokk résztvevői: a szintén az OKP-ból alakult ortodox kommunista párt, a Rifondazione Comunista, továbbá a Craxi politikai örökségével szembefordult szocialisták, a zöldek, a dél-olaszországi maffiaellenes mozgalom (Rete), valamint más kisebb progresszív csoportok meg sok közismert, haladó, de nem párttag közéleti személyiség. A Haladó Szövetség a választási kampányban keményen bírálta az elmúlt évtizedek politikáját és politikusait. Egyértelművé tette továbbá, hogy átjárhatatlan falak választják el a jobboldali blokktól. Mégsem ideologikus kampányt folytatott: képviselőjelöltjei a gazdaság, a társadalom, a közélet progresszív reformját ígérő pragmatikus programmal léptek fel.

A baloldal veresége számos okból fakad. Talán túlságosan magabiztos volt a baloldal a választási kampány kezdetén, az őszi részleges helyhatósági választásokon aratott győzelem után, a finisben pedig fáradtnak látszott. Túlságosan sok pontból állt a baloldali program, ugyanakkor a célkitűzések mellé „elfelejtették” odaírni a határidőket. Nem volt világos, ki is a baloldal miniszterelnök-jelöltje. A katolikusokkal való szövetségkeresés jegyében „besározódott” kereszténydemokrata képviselőjelölteket is állítottak, ugyanakkor a Haladó Szövetség listáján ott sorakoztak az ortodox kommunisták is, hiszen a Rifondazione Comunista a blokk szerves részét alkotta. Az olasz baloldal racionálisan érvelt, az észre igyekezett hatni, túlságosan intellektuális, bonyolult volt az érvrendszere, a nyelvezete. A kommunisták hiába voltak több mint 40 évig ellenzékben, a választók többsége mégis a „rendszerhez” tartozónak és a régi politikai elit tagjainak, folytatóinak érezte a baloldal pártjait és jelöltjeit. S végül: az olasz baloldal most is megkapta ugyan minden harmadik-negyedik választópolgár szavazatát, ami azt jelenti, hogy a képviselőház 630 helyéből 213-at, a szenátus 315 helyéből 122-t elnyertek, az új parlamentben azonban ez csak ahhoz elegendő, hogy a Szabadság Pólusával szemben meggyengült ellenzéki pozíciójuk legyen.

A győztesek

A Szabadság Pólusát három fő erő alkotja: Silvio Berlusconi új mozgalma, a Forza Italia (Hajrá Olaszország), az Umberto Bossi vezette föderalista Északi Liga, valamint Gianfranco Fini Nemzeti Szövetség névre átkeresztelt posztfasiszta pártja. A képviselőházban abszolút többségben vannak, 630 helyből elnyertek 366-ot, a szenátusban is közel kerültek a többséghez, 155 szenátori helyet szereztek. (A többség 158 lenne.) Lehengerlő győzelem ez, nem volt hasonló az Olasz Köztársaság történetében. A választási küzdelem vége felé ez már várható volt, mégis meglepetést, pontosabban megdöbbenést keltett mind Olaszországban, mind külföldön. Mindenekelőtt a posztfasiszták megerősödése miatt.

Tavaly novemberben a Mussolini unoka és társai sorra megbuktak még Dél-Olaszországban is, most a Nemzeti Szövetség a győztes blokk második pártja lett. Még miniszterek is lehetnek, s mindenképpen nehéz lesz nélkülük kormányt alakítani. Abban az Olaszországban, ahol eddig csupán egyetlen kormány akadt, amelyik szorultságában (1960-ban) egy képviselőházi szavazásnál elfogadta az akkori újfasiszták támogatását. Az újfasiszták mostanáig nem számítottak bele az „alkotmányos körbe”, szalonképtelenek voltak kormányzati szempontból.

A Szabadság Pólusát alkotó másik elem, az Északi Liga – úgy látszik – leszálló ágba került. Pedig Umberto Bossi Lombard Ligája volt az, amely megrengette a kereszténydemokrata uralmat, s a Liga az egyetlen, igazán új, a pártokráciát, a régi rendszert tagadó, abból kilépni akaró mozgalom Olaszországban. Most azonban – talán – a választók megsokallták a Liga extravaganciáját.

Az olasz politikai élet egészen új jelensége a Forza Italia mozgalom. Három hónappal ezelőtt még nem létezett, ma az úgynevezett olasz forradalom legnagyobb, vezető ereje. A mozgalom elindítója, lelke az addig elsősorban sokszoros milliárdosként, médiakirályként és a futballcézárként ismert Silvio Berlusconi. Mozgalmának sikerében kétségtelenül nagy szerepet játszott személyisége. A Forza Italia és az egész Szabadság Pólus sikerének másik fő forrása az, hogy a DC szétesése után az olasz konzervatív tömegek Berlusconi mozgalmában remélik megtalálni a képviseletüket. Főleg az ő szavazataikat gyűjtötte össze Berlusconi. A Forza Italia nem párt, nincsen szervezeti szabályzata, nincsenek alapszervezetei, vezető szervei, nem volt kongresszusa. Eddig határozottabb formát nem öltő választási mozgalom volt, de sok minden lehet belőle. Ha élve marad, valószínű, hogy egy új típusú konzervatív gyűjtőpárt lesz belőle, amely igyekszik a centrumban maradni. A Forza Italia semmi olyasmit nem mond, ami elfogadhatatlan lenne a régi centrum támogatói számára. Mégis a Forza Italia lényegesen különbözik a régi nagy gyűjtőpárttól, a kereszténydemokratáktól. A DC „kötőanyaga”, „cementje” évtizeden át a katolicizmus volt. Természetesen a Forza Italia is számít a katolikusokra, távol áll tőle az egyházellenesség. Sőt, Berlusconi maga is mélyen hívő ember, a szalézi gimnáziumba járt, a milánói Katolikus Egyetemen szerezte meg a diplomáját (s ezt folyton hangoztatja is). De az igazi összetartó erőnek már nem a vallást tekinti. Hiszen jól tudja, hogy az olasz társadalom jelentős mértékben elvilágiasodott már. Természetesen tudták ezt a kereszténydemokraták is, éppen ezért nyúltak a majdnem mindenre kiterjedő korrupcióhoz, mint új eszközhöz. Aztán ez lett a vesztük. Bossi Ligája meg a Forza Italia éppen a korrupció leleplezésével és elítélésével verte szét a DC-t és a többi bal- és jobbközép pártot.

A Forza Italia ugyanakkor számos ponton előnyösebb helyzetben van társaival, a Szabadság Pólusa másik két tagjával szemben. Ugyanolyan határozottan, nyíltan konzervatív és antikommunista, mint a posztfasiszták, mégsem szélsőjobboldali, és semmiképpen sem exfasiszta. A Lombard Ligával összevetve pedig elfogadhatóbbnak, megbízhatóbbnak tűnik. Továbbá Berlusconi, a Lovag sikeres üzletember. Végig azt sulykolta a választási küzdelemben, hogy a politikában is ugyanúgy dolgozni kell, mint mindenütt máshol, hogy a szorgalom, a kitartás, a hozzáértés a legfontosabb, és akkor nem maradhat el az eredmény. A kollektív, nemzeti bűntudat és bűnbánat helyett a reményt ígérte az olaszoknak, hogy az ország ugyanolyan sikeres lesz, mint ő és mint futballcsapata, a Milán.

Berlusconi mozgalmát még most is, a választási győzelem után is fenyegeti a veszély, hogy sikere csak tiszavirág-életű lesz, bár megnyerte a választás utáni első két csatát is, és megkezdte „a rendszer átalakítását”: az olasz parlament két házának elnöki tisztjét már nem az ellenzéki pártok kapták, ahogy eddig volt szokásos. Többszöri szavazás után ugyan, és csak egyetlen szavazattal, de a Szabadság Pólusának embere, Carlo Scognamiglio ma az olasz szenátus elnöke (a köztársaság elnöke után a második közjogi méltóság ez Itáliában), s Irene Pivettit, a képviselőház elnök asszonyát is ez a blokk adta (ez a hierarchia szerint a harmadik közjogi méltóság).

Megvan tehát a második Olasz Köztársaság parlamentje, s formálisan semmilyen akadálya sincs, hogy Berlusconi nekilásson a kormányalakításnak.

• Külföld