Horváth Jenő

Nyomtatóbarát változat

 
Olaszországnak megint van parlamenti támogatást élvező kormánya – a II. világháború után immár az ötvennegyedik: Silvio Berlusconit, a Lovagot most a Bankár, Lamberto Dini váltotta fel a kormányrúdnál. A bukott Berlusconi-kabinet kormányzó pártjaiban forrpontig hevült a hangulat: Berlusconi pártjában, a Forza Italiában nyomulnak az alvezérek; az amúgy is megosztott Északi Ligában olyan nagy belső feszültség keletkezett, hogy aligha lesz elkerülhető a pártszakadás e heti kongresszusukon (a szakadás veszélyét épp Umberto Bossi, a Liga-vezér akciója idézte elő, hisz végső soron ő volt az, aki Berlusconit kiütötte a nyeregből); a korábban Berlusconit támogató pártszövetség (a Szabadság Pólusa) harmadik tagja pedig, a 49 évet élt újfasiszta párt „megszüntetve megőrző” kongresszusát tartotta az elmúlt napokban. A jelek mindenesetre az olasz belpolitikai erőviszonyok teljes átrendeződésére utalnak.

Az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) két éve, 1993 elején még rendkívül kritikus helyzetben volt: épp akkor kényszerült élethalálharcra, amikor összeomlott a négy évtizedes kereszténydemokrata uralom. A „rendszerváltó” Olaszország népszavazáson döntött a választási rendszer reformjáról, s az így elfogadott új, többségi elvű szisztéma értelmében a kis pártok csak a nagyokkal szövetkezve szerezhettek mandátumokat. Igen ám, de akkor még senki sem vállalta, hogy együtt mutatkozzon az újfasisztákkal. Vereségét tovább súlyosbította, hogy 1993 novemberében az önkormányzati választásokon a Mussolini-unoka és társai sorra megbuktak még az MSI-erődöknek számító dél-olaszországi nagyvárosokban is.

A fordulat 1994 első hónapjaiban következett be: a parlamenti választáson a jobboldali pártszövetségben nagy hirtelen szükség lett rájuk a baloldali Haladó Szövetséggel szemben. 1994. március 27–28-án győzött is a jobboldal, és az újfasiszta párt a győztes blokk második pártja lett. Berlusconi nem tudott – s nem is akart – nélkülük kormányt alakítani: Fininek sikerült, amit egy karizmatikus vezető, Almirante soha sem tudott elérni: megtört az Olasz Köztársaság egyik tabuja, s az a párt, amely eddig nem számított bele az „alkotmányos körbe”, most legitim kormányerő lett. A hír megdöbbenést keltett Olaszországban is, külföldön még inkább, ám a Berlusconi körüli vihar és a korrupciós botránysorozat csakhamar elhomályosította. A posztfasiszta miniszterek pedig az égvilágon semmi meglepőt vagy feltűnőt nem cselekedtek, hanem csöndben melegedtek bársonyszékeikben: a Berlusconi-kormány hét hónapja alatt a párt teljesen szalonképessé vált.

Ingcsere

Fini közben elhatározta, megszabadítja pártját a múlt minden maradványától (az elavult dogmák, a párt neve, a régi szervezeti szabályzat, a párthimnusz, a köszönés és az újfasiszta mentalitás számos más taszító külsősége), és „XXI. századi, modern, európai, demokratikus jobboldali pártot” gyúr belőle. 1995. január 25–28-án rendezték meg az MSI 17., feloszlató-eltemető kongresszusát, a Rómától mintegy 80 kilométerre fekvő fürdővároskában, az Alberto Moravia regényeiből ismert Fiuggiban.

A kongresszus már az új „dizájn” jegyében zajlott: fekete helyett (ez az olasz fasizmus színe) már minden kék-fehérben ragyogott – ez az új párt színe. Mindehhez lézercsóva, óriási reflektorok, nagy vetítőberendezések; magabiztos, joviális exminiszterek, exállamtitkárok a videoberendezések hatalmas képernyőin. Az exfeketeinges „nép” csak néz és szorong, mint a szegény rokon a vendégségben. Bemelegítésként dokumentumfilm Giorgio Almirantéról: mintha a világos szemű, karizmatikus nagypapa az unokákat üdvözölné nagy büszkén. (Almirante özvegye kitüntetett helyen ül.) Mindenki könnyezik. Megérkezik Giorgio Fini, neki is könnycsepp a szemében. Amerikai módra, ovációval fogadják. A mikrofonhoz lépve megköszöni, hogy a párttagság kedvezően fogadta az MSI megszűnését kimondó kongresszusi téziseket: „Tudom, milyen nagy dolgot kértem, mert az MSI emberi közösség volt, bizonyos értékekre letett hűségeskü volt, a hazát szolgáló világi vallás… Az MSI-ben nőttünk fel, és váltunk férfivá – folytatta –, most elhagyjuk az atyai házat, s tudjuk, hogy többé nem térünk vissza oda.” A háromnapos temetési kongresszuson egyre bizonygatták, a párt soha nem is akarta a fasizmus restaurációját, hanem azért jött létre, hogy „megvédje a nemzeti történelem emlékének egy részét”, a lényeg azonban mégiscsak az volt, hogy nagy szomorkodás közepette bár, ám de facto megtörtént az olasz újfasiszta párt elparentálása.

Ezt az aktust csak a régi párt és a fasiszta eszmék mellett kitartó kemény mag néhány tagja, a Giorgio Pisano és Pino Rauti vezette „nosztalgikusok” ellenezték: ők már nem is vettek részt az új párt alapító kongresszusán. Bejelentették viszont, hogy maguknak követelik az MSI szimbólumait és a pártvagyon egy részét is, ám követelésük bírósági úton való érvényesítése reménytelennek látszik: az MSI-t feloszlató kongresszus (az OKP példáján tanulva, óvatosságból) elfogadott egy külön határozatot is, amellyel mindenkinek megtiltja a feloszlatott párt nevének és szimbólumainak további használatát.

Régi-új név

A párt január 29-én mondta ki újraalakulását Nemzeti Szövetség (Alleanza Nazionale – AN) néven, ami ugyan nem új, hiszen félig-meddig ezen a néven szerepelt már az MSI az 1994. márciusi parlamenti választásokon is. Fini kongresszusi téziseiben mindenesetre a „vadonatújat” hangsúlyozza: „Véget ért a fasizmus és a kommunizmus, az antifasizmus és az antikommunizmus évszázada. Új küzdelem áll előttünk, amelyben az ideológia mit sem számít… Nagy nemzeti és népi pártról álmodunk, amely megszabadul a múlt eszméitől és nosztalgiáitól… Az AN elveti és elítéli az antiszemitizmust és a faji megkülönböztetés minden formáját… Az AN modern jobboldali néppárt, nagyon erős szociális elkötelezettséggel… Az AN az emberi értékek, a haza, a család, a demokrácia, a dialógus, a szabadság jobboldali pártja… Antitotalitáriusok vagyunk… Az AN a szabadságot és a demokráciát helyezi a párt értékrendjének az élére.” A kongresszus egyetlen ellenszavazat mellett fogadta el az új párt statútumát, s szinte egyhangúlag választották meg az AN elnökét is, Giorgio Finit, aki az 1679 kongresszusi küldött szavazataiból 1507-et megkapott.

A kongresszusi dokumentumok már valóban nem egy posztfasiszta pártra jellemzőek, inkább egy szabályos, normális jobboldali párt törekvését mutatják. Lényegében így értékelték az eseményt az olasz politikai pártok is, az új párt demokratikus elkötelezettségét illetően azonban korántsem ennyire egységes a kép. A baloldal egyelőre fenntartásait hangoztatja, az egyik kereszténydemokrata utódpárt, az Olasz Néppárt balszárnya is bizalmatlan, a jobbszárny hangadó személyiségei szerint viszont most lehet csak igazán létrehozni a baloldallal szembeni pólust a Forzával és a AN-nel szövetkezve. Az Északi Liga is megosztottan reagált: az „áruló” Bossi szerint az egész Dél-Olaszország, az újfasizmus, Fini, a Nemzeti Szövetség „egy nagy lekvár”, amitől a Ligának távol kell tartania magát, ha nem akar beleragadni. Vetélytársa, az exbelügyminiszter Roberto Maroni viszont mégis elment Fiuggiba, mondván, hogy hét hónapig mégiscsak egy kormányban ültek az MSI-vel, és neki különben sincsenek ideológiai előítéletei.

Olaszországban tehát a szélsőjobboldalnak immár nincs parlamenti képviselete, pártja, politikai szervezete. A kép így talán egyszerűbb. De bonyolultabb is. Hiszen 1993 óta, az első köztársaság szétesése óta folyik a vetélkedés, ki tud egy modern demokratikus jobboldali pártot teremteni. Tavaly a Forza Italia látszott esélyesnek, de közben Berlusconi legitimmé tette a posztfasiszta pártot, s Fini egyelőre hűségesen játssza Sancho Panza szerepét. De a bolognai pszichológus nem buta, messzire néz. Tudja, hogy Berlusconi balra nem mehet, jobbra meg azért nem, mert ott ő hitelesebb, mint a Lovag. A győzelem „V” betűjét formázva búcsúzott a kongresszus résztvevőitől, mint egy eljövendő nagy olasz jobboldali párt vezére.

• Külföld