Skip to main content

Újfasiszta Krátkij Kursz

Vissza a főcikkhez →


Az olasz újfasizmus története a „klasszikus” fasizmus bukásával kezdődik (Beszélő, 1994. május 26). 1946 tavaszán, a köztársaság vagy királyság kérdéséről tartott népszavazás idején jöttek elő első ízben az illegalitásból: a létüket bizonyító kisebb terrorakciók azonban egyelőre nem keltettek nagy félelmet, ígéretet tettek Palmiro Togliattinak, a kommunista igazságügy-miniszternek, hogy nem vesznek részt semmiféle köztársaság-ellenes államcsínykísérletben, cserébe Togliatti amnesztiát adott a fasisztáknak, kijöhettek a „katakombákból”, de politikai és kulturális marginális helyzetük nem szűnt meg.

Osztozott ebben a sorsban az újfasiszta párt, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) is, amely 1946. december 20-án alakult Rómában, ugyanazon a napon, amikor Milánóban újratemették a duce, Benito Mussolini földi maradványait. Az alapítók a mozgalom jelképének a Mussolini-koporsóból felcsapó nemzetiszínű lángot választották. Az 1948-as választáson csak két százalékot kapott az MSI. 1950-ben 36 megszállott fasisztát állítottak bíróság elé nyílt fasiszta uszítás, az államrend gyalázása, erőszakoskodás és terrorcselekmények miatt, 1952-ben törvényt hoztak a szélsőséges, nyílt fasiszták ellen.

Az MSI 1960-ban jött ki először a teljes elszigeteltségből, amikor a pártalapító Arturo Michelini felajánlotta az újfasiszta szavazatokat a Tambroni-kormány megalakulásához, 1962-ben pedig Antonio Segninek a köztársasági elnöki szék elnyeréséhez. Tíz év múlva, 1972-ben az MSI hárommillió szavazatot kapott, a harmadik legnagyobb olasz párt lett. Itália hamarosan balra fordult, 1976 az újfasiszták számára a nagy visszaesés éve volt, megint beszorultak jobb sarokba. Az olasz demokratikus pártok közül elsőként – 1982-ben – a radikális párti Marco Panella ment el az újfasiszták kongresszusára, a szocialista párti Bettino Craxi miniszterelnökként, „a nemzetiszínű szocializmus” jegyében, antikommunista célzattal keresett kapcsolatot az újfasisztákkal. 1984-ben, Berlinguer halálakor Almirante koszorút küldött a ravatalára – 1987-ben pedig Almirante temetésén volt ott szinte valamennyi olasz párt képviselője. A kapcsolatok azonban továbbra is protokollárisak maradtak. Az 1980–1990-es évek fordulóján stagnált, elszürkült az MSI, nem találta vezetőjét sem. Az Almirante által kiszemelt utód, az akkor 35 éves Gianfranco Fini nem tudott megkapaszkodni a párt élén, megbuktatta a régi és új ultrák vezére, Pino Rauti.

Most azonban Fini az igazi csillag.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon