[Horváth Jenő]

Vissza a főcikkhez →

Az olasz állam a megszületésétől kezdve túlságosan centralizált volt, a központosítás még tovább erősödött a fasizmus időszakában. A fasizmus bukása után aztán valamennyi demokratikus erő egyetértett abban, hogy decentralizálni kell az államhatalmat. Szinte minden vita nélkül visszaállították a diktatúra alatt felszámolt községi (comune) és a megyei (provincia) önkormányzati rendszert, továbbá azt is elhatározták, hogy kiépítik az önkormányzat harmadik fokát is, a tartományokat (regio). A tartományi autonómia elképzelése nem új: az olasz tartományok nagy része Itália történelme során önálló állam volt; egymástól jól megkülönböztethető földrajzi, gazdasági, kulturális (és etnikai) egység. Az alkotmányozó gyűlés és az 1948 elején életbe lépett alkotmány a 20 tartományból álló rendszer közeli felállítását ígérte. Ez azonban jó ideig elmaradt.

A tartományi rendszer felállítását elsősorban a kereszténydemokraták halogatták, féltek – nem alaptalanul –, hogy néhány tartomány a baloldal kezébe kerülne. Így kezdetben csak az öt különleges statútumú tartomány jött létre (a két nagy sziget, Szicília és Szardínia, valamint a három nem olasz nyelvű kisebbséggel is rendelkező tartomány: Valle d’Aosta, Trentino-Alto Adige, Friuli-Venezia Giulia). A többi 15 tartomány létrehozására 1970-ig kellett várni. Az akkori tartományi választások eredményeként megalakultak a tartományi önigazgatási szervek; a „parlament”, azaz a tartományi tanács (consiglio regionale), „kormánya” a tartományi végrehajtó bizottság (giunta regionale), amelynek feje az elnök. Eddig a tartományi választás győztes pártja vagy pártszövetsége alakította meg a végrehajtó bizottságot, s adta az elnököt. A mostani választáson azonban először az elnököt is közvetlenül a választópolgárok választják.

Megalakulásuk után egyre terebélyesedett az önkormányzatok autonómiája és hatalma. Legutóbb, az 1993-as népszavazások nyomán még tovább növekedett a tartományok kompetenciája. Az olasz tartományok igen különbözőek mind nagyságuk, mind „színük” szerint. Szicília közel ötmillió lakójával majdnem külön ország. Lombardiának csaknem kilencmillió lakosa van. Molise tartománynak csak 330 000. Különbözőek az olasz tartományok a politikai tradícióik, karakterük szerint is. Korábban politológusok nyugodtan beszélhettek „vörös” (kommunista-szocialista), „rózsaszín” (szocialista-kereszténydemokrata), „fehér” (kereszténydemokrata és kis középpártok) és „fehér-fekete” (kereszténydemokrata és újfasiszta) tartományokról: Észak-Olaszországban a baloldal, Délen a jobboldal volt erősebb. 1970-ben három „vörös” tartomány volt (Emilia-Romagna, Toscana, Umbria), 1975-ben már Piemonte és Liguria is tiszta „vörös” lett, Lombardia és Lazio pedig „rózsaszín”, mégpedig úgy, hogy a kereszténydemokraták és a szocialisták mellé a kommunisták is beléptek a tartományi giuntába.

• Külföld