Drago Roksandic

Nyomtatóbarát változat

A piszkos, hadüzenet nélküli szerb–horvát háború az ezeréves szerb–horvát történelmi viszony legabszurdabb fejezete. Ez a háború a jövőben annyira leszűkíti a két nép választási lehetőségeit a továbblépés stratégiáit illetően, és annyira fölfokozza a konfliktussal járó mentális megterhelést, hogy semmilyen háború utáni katarzis sem fogja tudni pótolni a veszteségeket – függetlenül attól, hogy ki lesz a „győztes” és ki lesz a „legyőzött”. Ennek a háborúnak egyébként is csak vesztesei lehetnek.

Az európai közvéleményben történelmileg teljesen megalapozatlanul terjedt el az a meggyőződés, hogy olyan atavisztikus háborúról van szó, amely megfelel a szerbek vagy a horvátok, illetve mindkét nép etnikai karakterének. Ez a két nép ugyanis egészen a XX. századig sohasem állt egymással háborúban, bár viszonyuk az etnikai összefonódások ellenére sem lehetett felhőtlen és harmonikus. Mindazonáltal már a humanizmus és reneszánsz korában megszületett a szerbek és horvátok együttélésének eszméje. Gyakran mondják, hogy ez a gazdag örökség az értelmiségi elit műve, „pusztába kiáltott szó”, ami valóban igaz a XIX. század közepéig s részben később is.

A szerbek és horvátok történelmi együttélésének eszméje a XIX. század második felében alakult át jugoszláv politikai ideológiává és politikává. Eredetileg a liberális kategóriákban eresztett gyökeret, de anélkül, hogy később valaha is történelmi lehetősége támadt volna arra, hogy akár az egyik, akár a másik nemzeti perspektíva szempontjából liberális nemzeti politikai programként megvalósuljon.

A horvátok és a szerbek közös tragédiája, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1918-ban és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság 1945-ben az I., illetve II. világháború után alakult meg, amikor is az egyik és a másik nép is belülről megosztott volt, és egymással is szembekerült! Így a jugoszláv eszme már a kezdetek kezdetén belülről szabdalta szét mindkét nemzetet, s mivel a köztük lévő viszonyt sem az egyik, sem a másik jugoszláv államban nem az egyenjogúság határozta meg, különösen nem a demokratikus társadalmi intézmények történelmi érvényesülése szempontjából. A jugoszláv eszme mindkét esetben represszív ideológiaként és politikaként jelentkezett.

A társadalmi modernizációs folyamatok, a nemzeti érdekek „alulról” történő egyeztetése helyett mindkét esetben, azaz 1918-ban és 1945-ben is különböző módon, de mégis ugyanúgy, azaz katonai-politikai úton valósították meg a jugoszláv eszmét.

Ennek a háborúnak az a legnagyobb tragédiája, hogy mélyen gyökerezik ebben az illúzióban, nevezetesen, hogy katonai-politikai leszámolással „véglegesen” meg lehet oldani a szerb–horvát viszonyban meglévő nyitott kérdéseket, illetve, hogy „véglegesen” meg lehet szabadulni a közös kérdésfeltevések és közös válaszkeresések kényszerétől. A háború tragédiája tehát leginkább abban rejlik, hogy hiába tisztítaná meg etnikailag a horvát területeket szerbektől és a szerb területeket horvátoktól (teljesen függetlenül a határoktól), továbbra is nyitva hagyná mindkét nép jövőjének legfontosabb kérdéseit. Ugyanis nincsenek meg a térbeli-földrajzi feltételek ahhoz, hogy a két nép „elmeneküljön” egymástól. Mivel a területi kötöttség lényeges tényezője minden nemzet létének és fejlődési stratégiájának, a horvátok és szerbek kénytelenek egymással kommunikálni és egyezkedni, függetlenül attól, hogy hol élnek együtt (Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában vagy Szerbiában).

Ez azt jelenti, hogy nem elég ellenezni a horvátországi háborút, nem elég az elvek szintjén az alapvető emberi és nemzeti jogok mellett felszólalni, legalább annyira lényeges az is, hogy mindkét fél kialakítsa saját demokratikus ihletésű nemzeti programját, amely történelmileg elfogadható lesz a másik fél számára is. Ez a háború mindaddig folytatódni fog, amíg mindkét nemzet perspektívájából meg nem fogalmazzák stratégiailag elfogadható módon azt, hogy „mi legyen a háború után”. Más szóval, ez a háború történelmileg nem befejezhető mindaddig, amíg nem alakulnak ki mindkét fél hosszú távú, liberális és mindenekelőtt nemzeti értelemben toleráns nemzeti programjai, amelyek globálisan fogják megoldani a horvát és a szerb nemzeti kérdést is, teljes mértékben tiszteletben tartva Horvátország és Szerbia jogát a nemzeti önrendelkezésre és független államiságra.

Különböző szituációkban én magam a nemzetközi szankciók mellett foglaltam állást, melyek elősegíthetik a hadicselekmények beszüntetését, és biztosíthatják a nyitott kérdések békés, tárgyalásos úton való rendezését. Ma azonban egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy a jelenlegi helyzetben mindenféle szankció csak még inkább olaj a tűzre: egyszerűen okot szolgáltathat a háború folytatására és kiterjesztésére, ha nem egy olyan álláspontból indul ki, amelyben a nemzetközi közösség világosan kifejti a szerb–horvát viszony nyitott kérdéseivel kapcsolatos elveit. Ilyen alapelvek sajnos nem léteznek, és nem is nagyon létezhetnek, mert sem az Európai Közösségnek, sem az Egyesült Államoknak nincs olyan Kelet-stratégiája, amely lehetővé tenné számukra, hogy szembenézzenek annak a totális válságnak a különböző aspektusaival, amely az európai kontinens nagyobbik részét fenyegeti. Az európai és az amerikai tanácstalanság e tézis legnyilvánvalóbb bizonyítéka. Mivel az Európai Közösség és az Egyesült Államok felelőssége a szerb–horvát háborúval kapcsolatban globális jellegű, a válság megoldása nem alapulhat fekete–fehér/jó–rossz megközelítésen. Sajnos, a történelmi folyamatok és érdekek nemcsak morális kategóriák.

• Külföld