Drago Roksandic

Nyomtatóbarát változat

A társadalmi-politikai elit tagjai közül senki sem találta szükségesnek, hogy a szabad választások kiírásakor vagy a választási küzdelem során bármit is mondjon Horvátország nemzetiségi viszonyairól, illetve a nemzetek egyenjogúságáról – túl néhány elvi állásfoglaláson, amely semmire sem kötelez.

Ez időben terjedt el a közvéleményben az a meggyőződés, hogy a horvátországi politikai szisztéma radikális változásai egy csapásra felszámolják a horvátországi szerb privilégiumok majd fel évszázados rendszerét, miközben azt sem tudtuk, mit jelent valójában ez a szisztéma demográfiai, politikai, gazdasági, kulturális, oktatásügyi és sajtópolitikai szempontból.

Meggyőződésem szerint a horvátországi szerbek helyzete katasztrofális, sokkal rosszabb, mint a horvátországi horvátoké. Természetesen abszurd lenne, ha ezért a horvátokat tennénk felelőssé. Az életminőség tekintetében ugyanígy nem mutatható ki különbség, hiszen a szociális, gazdasági megrázkódtatások egyik népcsoportot sem kímélték.

Ezért a helyzetért felelősek a horvátországi szerbek is: sem a szerb politikusréteg, sem a szerb értelmiségiek nem tettek semmit annak érdekében, hogy a politikai rendszerváltás átmeneti időszakának nemzetiségi viszonyait racionálisan alakítsák. Hallgatásukkal sokkal inkább ahhoz járultak hozzá, hogy a választási kampány óta a horvátországi szerbek egyre inkább tartanak attól, hogy elkerülhetetlenül megismétlődik a fasiszta usztasák 1941-es akciója. Rettegnek attól is, hogy bizonytalanságban kell élniük, hogy teljesen marginalizálódnak, mint szerb nemzeti közösség egy független horvát államban, hogy olyannyira elszigetelődnek Szerbiától, mint amennyire a berlini fal Európa nyugati és keleti részét elválasztotta. A nemzeti érdekek közti kiegyezés minden kísérlete (eddig komoly kísérlet alig volt) kezdettől fogva és azonnal mindkét oldalon kudarcra volt ítélve.

E körülmények között hiábavaló volt reménykedni abban, hogy a nemzetek közti viszonyok „fair play” módon alakulnának. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kisebbségek legitim érdekei nem jutottak szóhoz a tények szövevényében. A horvát–szerb, szerb–horvát diskurzusban teljesen túlsúlyba kerültek a nemzetideológiák, a történelmi okokat figyelmen kívül hagyó nemzeti érdekek, valamint az a törekvés, hogy összemérjék a „mieink” és az „öveik” erejét.

E körülmények következtében a szerbek Horvátországban mintegy arra ítéltettek, hogy eszközökké váljanak: szerbek és horvátok eszközévé; tehát horvát és szerb oldalról egyaránt.

Nem artikulálódott kellőképpen a horvátországi szerbek politikai pozíciója sem, holott ezáltal egyrészt ellen tudnának állni annak, hogy eszközként használják fel őket; másrészt tisztán képviselnék a horvát társadalomban a független szerb nemzeti érdekeket is.

De hogyan tovább? Megoldás csak a népek – szó szerinti – önrendelkezési jogának demokratikus alkalmazása jelentene, és az, ha Jugoszlávia jelenlegi külső és belső határai ügyében demokratikus konszenzus születne. Ezen a ponton a szerbek és a horvátok is osztoznak Jugoszlávia sorsában.

A népek önrendelkezési jogának alkalmazásakor meg kell különböztetnünk kétféle önrendelkezési jogot. Az első esetben beleértendő a leválás joga is, másodszor viszont ez kizárt. Az első jog a köztársaságok népei közül szükségképpen azoké, akik nemzetállamot alkotnak; a második jog pedig azokat a délszláv népcsoportokat illetné meg, akik „anyaköztársaságuk” határain túl élnek: például a horvátországi szerbeket is.

Miből állna ez a jog? A horvátországi szerbeknek joguk lenne egy horvátországi szerb tanácsot szabadon és titkosan választani, méghozzá egy, a demokratikus választást ellenőrző – s a fennálló viszonyok miatt nemzetközi – illetékes hatóság kontrollja alatt. A tanács megalakításához szükséges választásokon valamennyi horvátországi legális párt indulhatna.

A tanács alapjogai közé tartozna a horvátországi szerb nemzeti érdekek megszólaltatása, védelmük módozatainak kialakítása, követeléseik kifejezésre juttatása. A tanács határozatait a horvát parlamentben a tanács delegációjának jelenlétében kellene megtárgyalni, közös döntést pedig a két szervezetnek külön ülésen kellene meghoznia. Ez a döntés képezné a horvátországi szerb nemzeti érdekek védelmének, valamint a szerb kisebbségi követeléseknek alapját – egy szuverén, területileg oszthatatlan horvát államban. A záródokumentumon a horvát parlament, illetve a szerb tanács beleegyezése nélkül nem lehetne változtatni.

Ez a tanács a horvát parlament konzultatív szerveként kell, hogy működjön: a szerb érdekeket közvetlenül érintő ügyekben a döntéseket a parlament csak a tanáccsal együtt hozhatná meg; a szerb tanács döntéshozó lenne a szerb autonómiát érintő ügyekben a Horvát Köztársaság alkotmányának és egyéb törvényi szabályozásának megfelelően.

E folyamat a horvát nép teljes önrendelkezési jogát prezentálná, beleértve az önálló államiság jogát is, de jelentené ez a horvátországi szerb nép önrendelkezési jogának elismerését is: kifejezésre juttatná a szerb nép együttműködő szerepét Horvátországban. Ez a megoldás értelmet kapna mind akkor, ha Jugoszlávia szuverén államok szövetségévé alakul, mind akkor, ha ez a szövetség nem funkcionál majd.

Fontos, hogy Horvátországban valamennyi politikai erő megértse: tárgyalni kell. Ha valóban tárgyalnának: minden nagyszerb és nagyhorvát ambíció perifériára szorulna – függetlenül attól, hogy ki-kik állnak mögötte.

Cikkünk szerzője zágrábi társadalomkutató, az SZDSZ és a Naumann Alapítvány konferenciájának résztvevője.

• Külföld