Pontivy Péter

Nyomtatóbarát változat

Az 577 képviselői székből hetvennyolc sorsa dőlt el az első fordulóban. Mindet a jobboldal szerezte meg: negyvenet a konzervatív gaulle-isták, az RPR, harminchatot a centralista liberálisok, az UDF, a többit a velük szövetséges kisebb formációk. A második fordulón már csak az volt a kérdés, meglesz-e vajon az ötszáz, vagyis a parlament ötszázhetvenhét székéből juttatnak-e ennyit a konzervatívoknak és liberálisoknak a választók. Azaz: miként reagálnak a választók az első forduló eredményére, tehát arra, hogy a jobboldal az összes szavazatok bő negyven százalékával előreláthatólag a parlamenti helyeknek mintegy nyolcvan százalékát szerzi meg. A francia többségi elvű választási rendszer lehetővé tesz ilyen paradoxonokat…

Könnyes pillák

A szocialista kabinet szó szerint könnyek közt köszönt el Mitterand elnöktől. A kormány tagjai körében a meghatottság akkora volt, hogy a környezetvédelmi miniszter, a szépséges Ségolène Royal a hátsó kijáraton távozott, annyira patakzottak könnyei.

A szocialisták csomagoltak, hisz amit vártak, az már az első fordulóval igazolódott, a hivatalokat így a felvonásközi héten átadásra előkészítették. Az ügyiratok mellett a valódi hivatalnokok természetesen maradtak; „mi hozzátartozunk a berendezéshez” – mondta egyikük.

A lecserélhetőt cserélték le a választók. Ötszáznál több helyet végül is nem adtak a parlamentben a jobboldalnak, csupán 484-et (RPR: 247, UDF: 213, egyéb: 24). Vagyis akkora többséget, amilyenre a Szajna-parton az általános választójog bevezetése óta nem volt példa. A szocialisták mégis fellélegezhettek, mert – az eddigi 252 után – 54 (szövetségeseikkel: 70) széket elfoglalva valamelyes ellenzékszerepet betölthetnek. (Például bizalmatlansági indítványt terjeszthetnek elő.) A kommunisták megtartottak 23 helyet, vagyis pályán maradtak. Eddigi egy képviselőjüket is elvesztették a Nemzeti Front mélyfrancia hívei. S továbbra sincs küldöttük a zöldeknek, bár róluk azt jövendölték, hogy ők lehetnek a mérleg nyelve. A francia szavazók azonban, úgy látszik, addig mérlegeltek, míg nem tudtak rájönni, hogy az utópiáknak ezek az újabb gyermekei a környezet dicséretes – és mások által is hirdetett – védelmén és hatalomszerzésen kívül még mit is akarnak. S pusztán ennyit kevésnek találtak a politika színpadán.

A valóban meditatív és csöndes kampány során, pontosabban még előtte, Franciaország eldöntötte, hogy baloldaláról a jobbra fordul. Nem azért, mert ezt annyira szereti, hanem mert amaz éppen elkopott. S két fordulóban megszavazta magának e politikai váltógazdaságot, illúziók nélkül, fejfájást leplező könnyedséggel.

Megváltozott viszonyok

A politikai társbérlet a szocialista elnök és a konzervatív-liberális kormány között hivatalosan csak az új kabinet kinevezésével vette kezdetét, ám az előcsatározások már a két választási forduló közötti héten beindultak. Ezek részint akörül folytak, hogy miként s mennyire szóljon bele ezután az elnök a külpolitikába – azaz mennyire legyen díszelnök. (Mitterand-nak Clintonnal s Jelcinnel való találkozója a választások előestéjén arra is szolgált, hogy a díszelnöki hivatalt látványosan elhárítsa és a külpolitikát felségterületének nyilvánítsa.) Részint pedig a körül, hogy ki legyen a kormányfő. A konzervatív gaulle-isták váltig erősködtek, hogy a végeredmény láttán igazán leköszönhetne Mitterand elnök, akinek mandátuma még két évig érvényes. Az elnök viszont, jogköre lévén a kinevezés, azt üzente, hogy nem lehet miniszterelnök olyan párt tagja, mely ennyire sürgeti az ő lemondását. A tisztség várományosaként a gaulle-ista Balladur visszaüzent, hogy azért nem sürgeti „ennyire”, s mindenképp csakis alkotmányszerűen. Ezért aztán Giscard, a gaulle-istákkal szövetséges liberálisok feje is szóba került, mint esetleges kormányfő.

A győztes jobboldal, a konzervatív gaulle-isták és liberális UDF belső erőviszonyairól is a második fordulóban kellett dönteniük a franciáknak. Voksaikkal befolyásolhatták, hogy ki költözhet a Matignon-palotába, a miniszterelnöki hivatalba. Továbbá azt is befolyásolhatták, mennyire s miként építhet Mitterand elnök a konzervatívok és liberálisok rivalizálására.

Az RPR és az UDF közötti erőviszonyra sokan még azért is figyeltek, mert az utóbbi az európai egységfolyamat elkötelezett híve, az előbbi soraiban viszont akadnak ádáz ellenzői a maastrichti egyezménynek. A szeptemberi népszavazáskor a gaulle-isták populista szárnya ellenezte az egyezmény ratifikálását.

E külpolitikai élű választási disputának azonban inkább belterjes hatalmi helyezkedés volt a tétje. A józan vélemény az volt: Franciaországnak csak egy külpolitikája van, pillére pedig a francia–német együttműködés, s a politikai társbérletnek, ha lesz és tartós lesz, ez az alapja. Hiszen „Franciaország csak Európa keretében s Németországgal együtt szólhat hitelesen a kontinens keleti feléhez, őrizheti a frank–márka paritást, s dolgozhat ki közös menekültügyi és bevándorláspolitikát” – írta a különben konzervatív-liberális vonzalmú Express kommentátora, Casanova, ki egyúttal a legrangosabb politikai főiskolának is professzora.

A hibátlan megnyitás

A maliciózus megjegyzések szerint Mitterand elnöknek alkotmány biztosította és szuverén joga volt szabadon kiválasztani az új kormányfőt – feltéve –, hogy az gaulle-ista, és Balladurnek hívják. Az örmény ősöktől származó, szmirnai születésű Franciaországba kisgyerekként érkezett és katolikus neveltetésű Edouard Balladur megbízatása az eddigi Európa-politikának s az erős frank politikájának a folytatása mellett kezeskedik. Első nyilatkozatai ezt egyértelműen meg is erősítették.

Hibátlan megnyitás, így hangzott a párizsi értékelés Balladur miniszterelnök első lépéseiről. A kifejezés szándékosan kétértelmű. Egyrészt sakkmesteri, hiszen a „társbérlet” kényes dolog, kivált, ha egyértelmű, hogy Franciaországnak pillanatnyilag „árnyékelnöke” is van a gaulle-ista Chirac személyében. Másrészt arra utal: a konzervatív gaulle-ista politikus úgy alakított kormányt, hogy a centrista liberálisok felé nyitott. Kabinetjének második embere, államminiszteri rangban, Simone Veil asszony, aki a vetélytárs-szövetséges UDF-en belül s azon túl is ritka erkölcsi tekintély.

A hibátlan kormányfői megnyitás része, hogy Balladur miniszterelnök azonnal működőképesnek mutatta az új kormányzó csapatot. Csöndes és határozott váltásra törekszik. S hogy válságkerülő erényeit az is észrevegye, aki nem akarja, kormányszóvivőként Nicolas Sarkozy, azaz Sárközy el is mondta: annyi gondja van az országnak, hogy illetlenség volna ezt politikai válsággal tetézni.

Gall egyensúly

A választás első és második fordulója után a nagy váltás harmadik felvonásának utolsó jelenete április másodikán játszódott le: összeült az új parlament, és estére megválasztotta új elnökét, Philippe Séguint, aki úgy konzervatív gaulle-ista, hogy az új parlamenti többségen belüli többségnek, az RPR-nek a populista szárnyához tartozik. Élharcosa volt tavaly a mozgalomnak, mely arra buzdította a franciákat, hogy a maastrichti egyezmény ratifikálása ellen szavazzanak. Ez ügyben öt teljes órán át szónokolt a parlament egy éjszakai ülésén. A gaulle-ista konzervatív szavazók egy része pedig inkább kedveli az ilyen népnemzeti ízeket, mint a pártelnök Chirac Európa-vonzalmait. A parlament elnöki székében helyet foglalva Séguin megnyugtathatja őket látványos jelenlétével. Ugyanakkor a nemzetgyűlés elnöke, a hivatalviselés francia szabályai szerint, nem hangoztathatja politikai különvéleményét Maastricht-ügyben.

A stallumért természetesen a centrista liberálisok, az UDF jelöltje vetélkedett Séguinnel. Kívülről nézvést puszta vezérkari manővernek is vélhető talán mindaz, ami a centrista liberálisok háza táján eközben történt. A tét az volt, hogy egységes és önálló parlamenti csoportot alkotnak-e. A volt államfő, Giscard végül is elérte, hogy azt alkotnak. Européer vonzalmaikkal így ellensúlyozhatják szükség esetén a konzervatív gaulle-isták népnemzeti szárnyát. S egységesen képviselhetik a maguk külön nézeteit gaulle-ista partnereikkel szemben – már ha frakcióik valóban egységre tudnak jutni.

Franciaország kívülről

A francia sajtó nagy teret szentelt a külföld véleményének, annak, hogy hol miként látják Franciaországot s e választásokat. A német vélemény summája: a politikai életének alkonyán afféle republikánus királynak látszik Mitterand. Olyasvalakinek, aki nem hitt az újraegyesítésben, aki anakronisztikus Metternichként a birodalmakra tett a nemzetekkel szemben, az államokra a népekkel szemben. A nem francia, hanem angolszász értelemben konzervatív Daily Telegraph a brit humort így reccsentette: viduljatok, a franciák ugyanolyan nyomorultak, mint mi vagyunk. Spanyolországban (a Cambio 16-ban) meg a korrupció szocialista internacionáléjáról cikkeztek, s ’93-at a szocializmus tömegsírjának látták. A párizsi Le Point szerint az amerikai vélemény: Franciaország dohos, görcsös, köldöknéző, megcsontosodott, s politikai rendszere miatt az, mivel e rendszer – szervezett gerontokrácia. Jean François Revel alighanem egyetért az amerikai értékeléssel.

A francia és az amerikai rendszert összevetve így írt: ott is új kinevezésekkel jár a csapatváltás; csakhogy a Franciaországnál sokkal nagyobb s népesebb Egyesült Államokban mindössze háromezer státus függ közvetlenül az elnöktől, annak is több mint harmada úgy, hogy a szenátus jóváhagyása kell hozzá, ami korántsem puszta formalitás. Ezzel szemben francia földön fonák dolog a váltás. Nem az új csapat nevezi ki a hűséges feleit, hanem a leköszönő, célzott Revel az utóbbi hetek kinevezési hullámára, mely itt jócskán felkavarta a kedélyeket. Az ok? Az állam, túlzott szerepe folytán, helyosztó-géppé vált. Az elit pártatlansága emiatt okkal kérdéses.

A történész-demográfus Emmanuel Todd két évszázadra visszatekintő elemzése szerint e mostani választások számos elemét már az őszi, maastrichti népszavazás előrevetítette. Republikánus patrióták és Európa-párti liberálisok állnak immár szemben. Tévedés tehát azt hinni, hogy az ideológiai ütközetek kora elmúlt. Egy új ideológiai összecsapásnak minden eleme együtt van múlt ősz óta. „A választók készen állnak erre az ütközetre, a politikusok nem.”

(Párizs)

• Külföld