Skip to main content

Minden maradt a régiben?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bosznia


A boszniai szerb „parlament” múlt pénteken végleg elutasította a béketervet, s e döntésével „új” helyzetet teremtett: minden maradt a régiben… Gyorsan elszálltak azok a halvány remények is, melyeket a legutóbbi tűzszünet és a bosnyák álláspont megváltozása keltett, az éppen mostanában második évébe lépő boszniai háború befejezésére pedig egyáltalán nincs közeli kilátás.

Az elutasított béketerv

A Vance–Owen-terv – a szerbek által most elvetett legutóbbi formájában – négy egyezményt foglal magában: a Bosznia leendő államberendezkedésének alapelveit rögzítő ún. politikai egyezményeket és a béke helyreállításának katonai részintézkedéseit összefoglaló katonai egyezményeket, a kantonizációs térképet, valamint a választásokig, illetve az új alkotmány elfogadásáig terjedő átmeneti időszak kormányzati struktúráját és legfőbb teendőit.

A két első és az utolsó egyezmény ezúttal alig került terítékre. A politikai alapelveket még a béketárgyalások előző, genfi szakasza után elfogadták a szerbek is a mostanihoz hasonló parlamenti színjáték keretében (l. Beszélő, 1993. január 23.), a katonai és az átmeneti intézkedések pedig megfelelő politikai akarat esetén könnyen érvényesíthetők lennének. Csakhogy a felek tényleges politikai akarata – mint az kezdettől fogva nyilvánvaló volt – csak a térképtervezet fogadtatása során mutatkozhatott meg.

Nos, a térképet hosszú ideig csak a horvátok tartották elfogadhatónak, hiszen jelenlegi formájában leginkább nekik kedvez: Bosznia területének kb. negyedét juttatná a lakosság 18 százalékát képező horvátságnak. Ezt viszont nemcsak a szerbek, hanem a muzulmánok is elutasították.

A béketárgyalások legutóbbi, New York-i fordulóján azonban Izetbegovics bosnyák elnök taktikát váltott. Igaz, csak féltételesen, és hosszas nemzetközi győzködés hatására, de végül aláírta a térképegyezményt. Az ugyan távolról sem elégíti ki a muzulmánokat – nemcsak a konkrét térkép, hanem maga a kantonizáció elve sem –, ám a pillanatnyi erőviszonyok közepette jobbat úgysem érhetnének el. Ugyanakkor beleegyezésükkel több taktikai előnyhöz juthattak, mint amennyit az elutasítással nyertek volna. Elsimulhatnak (legalábbis átmenetileg) a horvát–muzulmán konfliktusok; megfelelhetnek a nemzetközi elvárásoknak – márpedig egy hatékony nemzetközi fellépés a bosnyák fél legfőbb reménye; s ami talán a legfőbb: elszigetelhették a szerbeket.

Most már ugyanis egyedül csak Karadzicsék mondtak nemet: őrájuk szállt a csaknem kizárólagos felelősség a háború további folytatásáért.

Karadzicsék elutasító döntése persze nem meglepő, hiszen a béketerv magját képező térkép – a kantonizáció elvének elfogadtatását leszámítva – jóformán semmissé tenné összes háborús „eredményüket”. Ki kellene üríteniük a megszállt területek kb. egyharmadát, be kellene érniük a köztársaság gazdasági potenciáljának – gyárak, bányák, erőművek, hadiipar – egyötödével, le kellene mondaniuk a kantonjaikat egymással és Szerbiával összekötő korridorokról, ráadásul a szerbség csaknem fele más kantonokba kerülne, miközben a szerb kantonokban is maradnának „idegen”, horvát és muzulmán lakosok.

Különösen a korridorok elvesztésétől tartanak, hiszen azok nélkül mind Karadzics boszniai, mind Hadzics horvátországi „szerb köztársasága” életképtelen lenne.

A térkép nagyjából megfelel a háború előtti etnikai térképnek: azaz ha már felosztják Bosznia-Hercegovinát, akkor ez lenne a legkevésbé rossz megoldás. De éppen az volt a háború egyik legfőbb célja, hogy még a kantonizálás előtt megváltoztassák a szerbség számára „hátrányos” etnikai viszonyokat. Ők ugyanis többségként is több területre széttagoltan és inkább a nyugati vidékeken, ráadásul jobbára falusias településszerkezetben élnek, szemben a kelet- és közép-boszniai városiasabb muzulmán népességgel és a horvát határok mentén koncentrálódó horvátsággal. Vagyis az etnikai alapelvű kantonizációval háború nélkül csak „rosszul” járhattak volna…

Marad a kifárasztás?

A mostanra kialakult hadihelyzettől pedig már olyannyira eltér a javasolt térkép, hogy aligha lehet arra számítani: Karadzicsék a katonai erőviszonyok megváltozása előtt elfogadják. Ezt a térképet s vele együtt az egész béketervet csak erővel lehetne realizálni – ilyen erő pedig egyelőre nem mutatkozik.

A légtérzárlat betartatásáról hozott ENSZ-döntésnek nincs sok gyakorlati jelentősége, mivel katonai repülések október óta, amikor elrendelték a repülési tilalmat, alig vannak. Hasonló a helyzet a szankciószigorítással is: a már csaknem egyéves embargó eddig is inkább az „ostromlott erőd” pszichózisát erősítette meg. Az ilyen jellegű, közvetlen beavatkozást elkerülő lépések legfeljebb a szerb fél kifárasztását vagy egy belső fordulat előidézését szolgálhatják – hosszú távon. A fegyverembargó kilátásba helyezett részleges feloldása (a bosnyákok számára) már érdemben módosítaná az erőviszonyokat, de legalábbis rövid távon a háború kiszámíthatatlan eszkalálódásához vezetne, és megosztaná a nagyhatalmakat.

Egy nagyszabású béketeremtő beavatkozáshoz pedig a nagyhatalmaknak sem elegendő érdekeltségük, sem egyetértésük nincs: a délszláv háború nem jelent számukra közvetlen veszélyt, hosszabb távú stratégiai-geopolitikai számításaikban pedig a térség leértékelődött, s „maradék jelentőségét” sem azonosan értékelik. Nem véletlen, hogy a Clinton–Jelcin-csúcson a posztjugoszláv válság alig került szóba, s akkor is csak az általánosságok szintjén volt egyetértés. Marad tehát a háború és a további polarizálódás, talán éppen a Seselj, Karadzics és Hadzics által mostanában gyakran jósolgatott „Nyugat-Szerbia” kikiáltása, azaz a boszniai és a horvátországi szerb „államok” egyesítése formájában.




























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon