Juhász József

Nyomtatóbarát változat

A boszniai szerb „parlament” múlt pénteken végleg elutasította a béketervet, s e döntésével „új” helyzetet teremtett: minden maradt a régiben… Gyorsan elszálltak azok a halvány remények is, melyeket a legutóbbi tűzszünet és a bosnyák álláspont megváltozása keltett, az éppen mostanában második évébe lépő boszniai háború befejezésére pedig egyáltalán nincs közeli kilátás.

Az elutasított béketerv

A Vance–Owen-terv – a szerbek által most elvetett legutóbbi formájában – négy egyezményt foglal magában: a Bosznia leendő államberendezkedésének alapelveit rögzítő ún. politikai egyezményeket és a béke helyreállításának katonai részintézkedéseit összefoglaló katonai egyezményeket, a kantonizációs térképet, valamint a választásokig, illetve az új alkotmány elfogadásáig terjedő átmeneti időszak kormányzati struktúráját és legfőbb teendőit.

A két első és az utolsó egyezmény ezúttal alig került terítékre. A politikai alapelveket még a béketárgyalások előző, genfi szakasza után elfogadták a szerbek is a mostanihoz hasonló parlamenti színjáték keretében (l. Beszélő, 1993. január 23.), a katonai és az átmeneti intézkedések pedig megfelelő politikai akarat esetén könnyen érvényesíthetők lennének. Csakhogy a felek tényleges politikai akarata – mint az kezdettől fogva nyilvánvaló volt – csak a térképtervezet fogadtatása során mutatkozhatott meg.

Nos, a térképet hosszú ideig csak a horvátok tartották elfogadhatónak, hiszen jelenlegi formájában leginkább nekik kedvez: Bosznia területének kb. negyedét juttatná a lakosság 18 százalékát képező horvátságnak. Ezt viszont nemcsak a szerbek, hanem a muzulmánok is elutasították.

A béketárgyalások legutóbbi, New York-i fordulóján azonban Izetbegovics bosnyák elnök taktikát váltott. Igaz, csak féltételesen, és hosszas nemzetközi győzködés hatására, de végül aláírta a térképegyezményt. Az ugyan távolról sem elégíti ki a muzulmánokat – nemcsak a konkrét térkép, hanem maga a kantonizáció elve sem –, ám a pillanatnyi erőviszonyok közepette jobbat úgysem érhetnének el. Ugyanakkor beleegyezésükkel több taktikai előnyhöz juthattak, mint amennyit az elutasítással nyertek volna. Elsimulhatnak (legalábbis átmenetileg) a horvát–muzulmán konfliktusok; megfelelhetnek a nemzetközi elvárásoknak – márpedig egy hatékony nemzetközi fellépés a bosnyák fél legfőbb reménye; s ami talán a legfőbb: elszigetelhették a szerbeket.

Most már ugyanis egyedül csak Karadzicsék mondtak nemet: őrájuk szállt a csaknem kizárólagos felelősség a háború további folytatásáért.

Karadzicsék elutasító döntése persze nem meglepő, hiszen a béketerv magját képező térkép – a kantonizáció elvének elfogadtatását leszámítva – jóformán semmissé tenné összes háborús „eredményüket”. Ki kellene üríteniük a megszállt területek kb. egyharmadát, be kellene érniük a köztársaság gazdasági potenciáljának – gyárak, bányák, erőművek, hadiipar – egyötödével, le kellene mondaniuk a kantonjaikat egymással és Szerbiával összekötő korridorokról, ráadásul a szerbség csaknem fele más kantonokba kerülne, miközben a szerb kantonokban is maradnának „idegen”, horvát és muzulmán lakosok.

Különösen a korridorok elvesztésétől tartanak, hiszen azok nélkül mind Karadzics boszniai, mind Hadzics horvátországi „szerb köztársasága” életképtelen lenne.

A térkép nagyjából megfelel a háború előtti etnikai térképnek: azaz ha már felosztják Bosznia-Hercegovinát, akkor ez lenne a legkevésbé rossz megoldás. De éppen az volt a háború egyik legfőbb célja, hogy még a kantonizálás előtt megváltoztassák a szerbség számára „hátrányos” etnikai viszonyokat. Ők ugyanis többségként is több területre széttagoltan és inkább a nyugati vidékeken, ráadásul jobbára falusias településszerkezetben élnek, szemben a kelet- és közép-boszniai városiasabb muzulmán népességgel és a horvát határok mentén koncentrálódó horvátsággal. Vagyis az etnikai alapelvű kantonizációval háború nélkül csak „rosszul” járhattak volna…

Marad a kifárasztás?

A mostanra kialakult hadihelyzettől pedig már olyannyira eltér a javasolt térkép, hogy aligha lehet arra számítani: Karadzicsék a katonai erőviszonyok megváltozása előtt elfogadják. Ezt a térképet s vele együtt az egész béketervet csak erővel lehetne realizálni – ilyen erő pedig egyelőre nem mutatkozik.

A légtérzárlat betartatásáról hozott ENSZ-döntésnek nincs sok gyakorlati jelentősége, mivel katonai repülések október óta, amikor elrendelték a repülési tilalmat, alig vannak. Hasonló a helyzet a szankciószigorítással is: a már csaknem egyéves embargó eddig is inkább az „ostromlott erőd” pszichózisát erősítette meg. Az ilyen jellegű, közvetlen beavatkozást elkerülő lépések legfeljebb a szerb fél kifárasztását vagy egy belső fordulat előidézését szolgálhatják – hosszú távon. A fegyverembargó kilátásba helyezett részleges feloldása (a bosnyákok számára) már érdemben módosítaná az erőviszonyokat, de legalábbis rövid távon a háború kiszámíthatatlan eszkalálódásához vezetne, és megosztaná a nagyhatalmakat.

Egy nagyszabású béketeremtő beavatkozáshoz pedig a nagyhatalmaknak sem elegendő érdekeltségük, sem egyetértésük nincs: a délszláv háború nem jelent számukra közvetlen veszélyt, hosszabb távú stratégiai-geopolitikai számításaikban pedig a térség leértékelődött, s „maradék jelentőségét” sem azonosan értékelik. Nem véletlen, hogy a Clinton–Jelcin-csúcson a posztjugoszláv válság alig került szóba, s akkor is csak az általánosságok szintjén volt egyetértés. Marad tehát a háború és a további polarizálódás, talán éppen a Seselj, Karadzics és Hadzics által mostanában gyakran jósolgatott „Nyugat-Szerbia” kikiáltása, azaz a boszniai és a horvátországi szerb „államok” egyesítése formájában.

• Külföld