Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Ez a taktika többszörös csapdát állít az ellenzéknek. Ha a „sorsdöntő órákban” „nemzetellenes pártütőként” viselkedik, könnyen elvesztheti hitelét. (Pillanatnyilag lehetetlen megítélni a kormány és az ellenzék befolyását, de figyelemre méltó, hogy kormánypárti tüntetés is volt, továbbá, hogy a múlt héten Belgrád többségében, Belső-Szerbia pedig teljesen csendes maradt – ez arra utal, hogy Milosevics támogatottsága, ha nem is a régi, még nem olvadt el.) De csapdát jelent.ez a taktika az ellenzéknek önnön nemzeti elfogultsága miatt is. A nacionalista szempontok Micsunovics Demokrata Pártjától sem idegenek, Draskovics pártja (Megújhodási Mozgalom) számára pedig fontosabbak is, mint a demokratikus értékek. Könnyen lehetséges, hogy egy összjugoszláv összecsapás esetén az ellenzék maga is nemzetmentőként lépne fel, önként felhagyva a demokratikus követelésekkel.

Milosevics a Jugoszlávia jövőjéről folyó államjogi vitákat is döntésre akarja vinni, még mielőtt belső bázisa teljesen szétfoszlana, és még mielőtt a szerb Jovicsnak hivatalosan is át kellene adnia a szövetségi államfői posztot a horvát Meszicsnek (a köztársaságközi rotáció értelmében ez május 15-én esedékes). Az exlex állapotok előidézésével feltehetően a hadsereget akarják puccsra késztetni. A nagyszerb törekvésekkel szemben álló négy köztársaság egyelőre higgadtan reagált, Jugoszlávia most mégis közelebb került a széteséshez, mint a harmadik éve húzódó föderáció–konföderáció vita során bármikor.

Szerb párterőviszonyok

Úgy tűnik, Milosevics saját politikai jövője érdekében nem enged maximalista politikai céljaiból, s inkább vállalja Nagy-Szerbia reményében a szétesés kockázatát, semhogy kiegyezne a többi köztársasággal. Azzal akarja marginalizálni az ellenzéket, hogy a közvélemény szemében önmagát a nemzeti érdekek legfőbb biztosítékaként jeleníti meg.

A szerb politikai színtérnek – ha a nemzetiségi szervezeteket nem számítjuk – három főszereplője van. A kormányzó Szerb Szocialista Párt a posztsztalinizmus és a nacionalista populizmus sajátos keveréke. A pillanatnyilag nagyjából egységesen fellépő ellenzék két csoportra osztható. Többségét azok a pártok képezik, amelyek nacionalizmusa az SZSZP-nél agresszívebb, és pravoszláv fundamentalizmussal színeződik: ezen áramlat vezető ereje Draskovics Megújhodási Mozgalma. Az ellenzék másik, kisebbségi csoportját azok alkotják, főleg a Demokrata Párt, amelyek a kétféle nacionalizmus közötti liberális centrumként kívánnak megjelenni. Liberalizmusuk azonban viszonylagos: a köztársaságközi vitákat és Koszovót illetően maguk is nacionalista húrokat pengetnek, ezért a Szerbia demokratizálásáért folytatott küzdelmük következetlen és rapszodikus.

A decemberi választásokon Milosevics 65 százalékkal lett elnök (Draskovics 16, a liberális Djurics 5,5 százalékot kapott), a 250 parlamenti mandátumból pedig az SZSZP 194-et, az SZMM 19-et, a DP pedig mindössze hetet szerzett meg. A szerb államiság kiterjesztésével, Koszovó és a Vajdaság bekebelezésével Milosevics évtizedek óta nem tapasztalt „kollektív nemzeti sikerélményhez” juttatta a szerbséget (amikor egyébként ’88–89-ben a ma ellenzékben lévők zöme asszisztált a milosevicsi politikához), s ezzel önmaga és pártja számára nemzeti legitimációt biztosított. Így aztán nemcsak a – történeti okokból a kelet-európai átlagnál nagyobb – baloldali szavazótáborra számíthatott, hanem a nemzeti érzelmű választók egy részének voksaira is: azokéra, akiket megijesztett Draskovics kampányának agresszivitása.

A bolgár példa nyomában?

Draskovics még decemberben kijelentette, hogy legkésőbb egy éven belül új választásokat fog kikényszeríteni. S hogy az SZSZP ne maradjon ellensúly nélküli monopolhelyzetben, csatlakozott Draskovicshoz a centrum is. De a liberálisok következetlensége és az ellenzéken belüli kisebbségi helyzete miatt nem állíthatjuk, hogy „tisztán” a demokraták és a dogmatikusok harcáról lenne szó (még akkor sem, ha Draskovics újabban mérsékeltebb hangnemet üt meg, ill. hogy valóban nem létezett a sajtószabadság), a diáktüntetések pártoktól független jellege, valamint a polgárháborúval kacérkodó Milosevicset lemondásra felszólító értelmiségi kiáltvány pedig egészen új színt hozott.

A bolgár példa követését – azaz a választásokon többséget szerzett utódpárt tömegdemonstrációkkal való visszaszorítását – megnehezíti, hogy Milosevics helyzete stabilabb, mint a BSZP-é volt. A választási eredmények regionális megoszlása viszont lehetőséget nyújt erre: az ellenzék köztársasági szinten ugyan súlyos vereséget szenvedett, Belgrádban (és a nemzetiségi mandátumok beszámításával a Vajdaságban is) azonban megszerezte a mandátumok kétötödét – sőt a fővárosban az erőviszonyok is kiegyenlítettek. A demokraták ugyanis az összes mandátumukat Belgrádban szerezték, s nagyjából az SZMM-mel azonos erőt képeznek. A „bolgár fordulat” persze csak akkor lehet pozitív Szerbiára és Jugoszláviára nézve, ha szellemiségét a diáktüntetések és nem Draskovics politikai arculata fogja meghatározni.

• Külföld