Juhász József: Dayton
1995 Dayton éve volt – miként bizonyos értelemben az egész kilencvenes évtized a balkáni válság jegyében telt el. Mert a Balkán újra nemzetközi probléma lett.
1995 Dayton éve volt – miként bizonyos értelemben az egész kilencvenes évtized a balkáni válság jegyében telt el. Mert a Balkán újra nemzetközi probléma lett.
Három és fél éves, 220–250 ezer áldozatot követelő háborúskodás után a múlt év végén Boszniában véget értek a harcok. Ám még most, a békeszerződés aláírása után fél évvel sem mondhatjuk, hogy ezzel egyben beköszöntött a béke is. A volt jugoszláv tagköztársaságok közül ugyanis Boszniára volt messze a legjellemzőbb a délszláv keveredés: a 44 százalékos relatív muzulmán többség mellett 31 százalék volt a szerbek, 17 százalék a horvátok és 6 százalék a „jugoszlávok” aránya.
Macedóniában például, miután az egykori Kommunista Szövetség utódpártja gyökeresen átalakult, rendre szétestek a macedónok és az albánok nacionalista pártjai is, s ezzel teljesen kiszámíthatatlanná váltak a belső erőviszonyok az ősszel esedékes választások előtt. Szlovéniában, miután a parlament április elején viharos körülmények között leváltotta hadügyminiszteri tisztségéből Janez Jansát, új jobboldali szövetség van kialakulóban.
A szerb elutasítás ellenére sem biztos, hogy a legújabb rendezési terv máris az előzőek sorsára jutott. A boszniai föderációtól ugyanis köztes húzásként jóformán mindenki remélhet valamit.
Szerbek: menni vagy maradni?
A boszniai szerbek most hallani sem akarnak a csatlakozásról, hanem a „függetlenség” és az anyaországgal való egyesülés jogát követelik.
A kapcsolatok normalizálását célzó múlt heti szerb–horvát egyezmény ellenére Boszniában minden maradt a régiben. Sőt, az egyezmény paradox módon még a szerb–horvát harcok kiújulását is eredményezheti.
Horvátország és Kis-Jugoszlávia egyezménye akár optimizmusra is adhat okot. Bár csak közvetetten és részlegesen, de politikailag kölcsönösen elismerve egymást, helyreállították a közlekedési és távközlési kapcsolatokat, megnyitották a Belgrád–Zágráb-autópályát, ami együttvéve akár a békefolyamat kiindulópontjává is válhat.
A genfi tárgyalások legutóbbi fordulóin a szerb és a horvát vezér, Karadzsics és Boban által javasolt tervezet, Bosznia nemzeti alapon történő konföderálása nem új a rendezési kísérletek sorában. A múlt év márciusában már született egy hasonló értelmű egyezmény, az ún. Couthiero-terv.
Milosevics szerb elnök mindeddig igen találékony taktikusnak bizonyult, s már jó néhányszor tanúi lehettünk annak is, hogy egy-egy látszólag kedvező fordulat csupán a szerb politikai tényezők közötti munkamegosztás felszíni jele, vagy nem több, mint sikeres időhúzó akció. Ez, legalábbis részben, most sem kizárt, de éppen Milosevics erélyes személyes kiállása alapján okkal feltételezhetjük, hogy ezúttal talán többről van szó.
Milosevics, a békepolitikus
Az ENSZ BT 820.
A boszniai szerb „parlament” múlt pénteken végleg elutasította a béketervet, s e döntésével „új” helyzetet teremtett: minden maradt a régiben… Gyorsan elszálltak azok a halvány remények is, melyeket a legutóbbi tűzszünet és a bosnyák álláspont megváltozása keltett, az éppen mostanában második évébe lépő boszniai háború befejezésére pedig egyáltalán nincs közeli kilátás.
Az elutasított béketerv
A Vance–Owen-terv – a szerbek által most elvetett legutóbbi formájában – négy egyezményt foglal magában: a Bosznia leendő államberendezkedésének alapelveit rögzítő ún.
Karadzics boszniai szerb vezér ugyan a belgrádi „különítmény” (Milosevics, Csoszics, Bulatovics) nyomására mondotta ki az igent a genfi megállapodásra, de ez mégis azt jelentheti, hogy ezúttal először sikerül olyan rendezési formulát találni, amely mindhárom harcoló fél számára minimumként elfogadható. A horvátok és a bosnyákok beleegyezése, ha nem is mentes a taktikázástól, nem meglepő.
A legutóbbi jelentések szerint a boszniai háború áldozatainak száma megközelítette a 130 ezret, (!) ami a másfél éves jugoszláviai háborúskodás áldozatainak 90 százaléka. Ezek az adatok bizonyítják, hogy végképp ideje lenne véget vetni az öldöklésnek.
Egyszerre kint s bent…
A köztársaság szerb–horvát felosztása nagyjából megtörtént, de ez nyilván nem jelenti a háború végét.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 9 hét
8 év 35 hét
8 év 38 hét
8 év 38 hét
8 év 40 hét
8 év 40 hét
8 év 40 hét
8 év 42 hét
8 év 43 hét
8 év 43 hét