Juhász József

Nyomtatóbarát változat

1995 Dayton éve volt – miként bizonyos értelemben az egész kilencvenes évtized a balkáni válság jegyében telt el. Mert a Balkán újra nemzetközi probléma lett. A régió meghatározó folyamatai ugyanis eltértek a korszak legfőbb összeurópai trendjeitől (a nacionalizmusok és az autokráciák tobzódása szemben a nemzetállami kereteket átlépő globalizálódással-integrálódással és a demokratizációs hullámmal), másrészt konfliktusaikat a régió államai és népei olyan atavisztikus módszerekkel akarták rendezni (agresszív háborúkkal, brutális etnikai tisztogatásokkal), amelyek a modern európai politizálás eszköztárából, legalábbis reményeink szerint, már kivesztek. Ráadásul ez a szituáció alkalmat adott egyes nagyhatalmaknak arra, hogy a zavarosban halásszanak. S mindezek a problémák igen koncentrált formában jelentkeztek a gyakran „6+1-1”-esként jellemzett posztjugoszláv válságban (a hat volt jugoszláv köztársaság plusz Albánia, mínusz Szlovénia).

A régi Jugoszlávia egyfajta kettős egyetértésen alapult. Volt egy belső, délszlávok közötti egyetértés arról, hogy nekik maguknak szükségük van valamilyen állami közösségre. Ez az elképzelés egyrészt a délszláv népek közös identitásából, a jugoszlávizmus különböző formáiból származott, másrészt pedig – és legfőképpen – abból, hogy a legújabb kori történelem nagy fordulópontjai a délszláv nemzeteket ismétlődően egy politikai érdekközösségbe tömörítették: például mindannyian tartottak előbb az olasz és a német, majd később a szovjet imperializmustól. És volt egy külső egyetértés is: mind a versailles-i, mind a jaltai világrend meghatározó nagyhatalmai az európai erőegyensúly szerves részének tekintették Jugoszláviát, ezért támogatták létezését. Ezek a tényezők tették lehetővé a délszláv egységállam létrehozását 1918-ban, illetve felújítását 1944–1945-ben.

Ennek a kettős egyetértésnek mindkét fele semmissé vált a kilencvenes évekre. Nem volt már olyan nagyhatalom, amelynek valóban fontos érdekei fűződtek volna Jugoszlávia létezéséhez (a német külpolitika genscheri fordulatáig még egyöntetű nagyhatalmi kórus a jugoszláv egység támogatásáról inkább csak annak volt köszönhető, hogy rendezett és kiszámítható átalakulást akartak, nem háborús káoszba torkolló szecessziókat). Az évtizedes belső konfliktusok felőrölték a délszlávok közös identitását, sőt az állam működőképességét is – e tekintetben különösen fontos szerepet játszott az 1981 óta akut koszovói válság azzal, hogy megteremtette a Milosević-jelenséget. Végül pedig – és alighanem ez a legfontosabb – a szerbeknek, horvátoknak és szlovéneknek nem voltak már közös politikai céljaik sem. Sőt aktuális politikai céljaik éppen hogy szembefordították őket egymással. Ugyanis a szlovének és a horvátok decentralizációs-konföderációs szándékai ellentétesek voltak a négy tagköztársaságba szétszóródottan élő szerbek egységtörekvéseivel. Miután reformtörekvéseik meghiúsultak, Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kimondták elszakadásukat, majd még abban az évben követte példájukat Bosznia-Hercegovina és Macedónia is.

Az ország felbomlása és a szerb egységtörekvések (amelyek önmagukban véve nem voltak kevésbé legitimek, mint mások függetlenségi céljai!) végképp összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Ez az objektív konfliktushelyzet volt a délszláv háborúk alapvető okainak egyike. A másik az, hogy az erőfölény birtokában a szerb nacionalizmus rendkívüli esélyt látott a katonai győzelemre. Ezért „preventív háborúkat” indított, hiszen a nem szerbiai szerbek fenyegetettsége akkor még csak potenciális volt (azaz sokkal inkább azt a regionális középhatalmi státust védték, amelyet Jugoszlávia hegemón elemeként élveztek!). A háborúk harmadik alapvető oka pedig a milosevići machiavellizmusban rejlett: a szerb vezér mint a „nemzeti érdekek képviselője” egyfajta nem hivatalos, de permanens rendkívüli állapotban akarta tartani országát, hogy megőrizhesse hatalmát.

A háborúk első hulláma 1991–92-ben zajlott le. A szerbek ’91-ben elfoglalták Horvátország közel egyharmadát, majd ’92-ben Bosznia-Hercegovina kétharmadát, s az utóbbiból a horvátok is kihasították a „nekik járó” egyötödöt (Szlovénia 1991 nyarán viszonylag könnyen kiugorhatott Jugoszláviából, mert a szerb nacionalizmust akkor már nem érdekelte, mint ahogy Macedónia miatt sem akart többfrontos háborúba keveredni). A harcok ezután sem szűntek meg, de Horvátországban többnyire érvényesült a tűzszünet, és Boszniában is inkább az elfoglalt területek biztosítása (politikai elismertetése és – leginkább a szerbek által alkalmazott eszközként – etnikai homogenizálása) került az előtérbe, amit lényegében a váratlanul erősnek bizonyult bosnyák ellenállás hiúsított meg. A külvilág pedig döbbent hitetlenkedéssel figyelte az eseményeket. Közvetíteni próbált és béketerveket készített az EBESZ, az EU, az ENSZ – rendre eredménytelenül, nem utolsósorban azért, mert az oroszok és az amerikaiak inkább csak úgy tettek, mintha maguk is támogatnák ezeket a békekezdeményezéseket. Így valamelyik délszláv fél mindig talált okot arra, hogy egyik vagy másik nagyhatalom segítségében reménykedve elutasítsa az éppen aktuális béketervet.

Aztán ’94-től változni kezdtek a körülmények. A szerb oldalon a kifáradás és a belső szakadás jelei mutatkoztak, miközben horvátok és a bosnyákok felépítették saját hadseregeiket és felújították szerbellenes szövetségüket – mindkét tekintetben hathatós amerikai segédlettel. Ez rámutat az amerikai hozzáállás megváltozására, ami mögött persze nem az emberi jogi altruizmus állt, hanem a politikai érdekek (még ha nem is tagadjuk a humanitárius szempontok szerepét, hiszen valóban véget kellett vetni a 200 ezer halottat követelő boszniai horrornak!). Az USA kezdetben ráhagyta Nyugat-Európára a válság rendezését (amit egyébként az önálló európai kül- és biztonságpolitika igézetében élő nyugat-európaiak el is vártak), mert a szerb–horvát–bosnyák konfliktus viszonylag könnyen lokalizálható volt. Nem fenyegetett azzal, hogy átcsap a volt Jugoszlávia határain, így nem hordozott az USA számára súlyos kockázatot. Emellett Washington a ’92-es elnökválasztással volt elfoglalva, és azt sem bánta, ha az önállóskodó EU és az ENSZ belebukik a rendezési kísérletekbe. Bele is buktak – hogy azután jöhessenek az USA és a NATO, mint a béketeremtésre egyedül alkalmas tényezők.

A megváltozott körülmények közepette megtörtént a katonai erőviszonyok kiegyenlítése. A horvátok és a bosnyákok 1995 májusa és szeptembere között felszámolták a horvátországi szerb miniállamot, és visszafoglalták a boszniai szerb ellenőrzésű területek egyharmadát. Emellett a NATO augusztus 30-tól két héten át, több hullámban bombázta a boszniai szerb célpontokat (a ’99-es légiháborútól eltérően akkor még egy ’93-as BT-határozat – igaz, kissé szabadon értelmezett – felhatalmazása alapján, vagyis az akciónak nemzetközi jogi értelemben is volt bizonyos legitimitása). Belgrád és Moszkva nem volt abban a helyzetben, hogy tevőlegesen beavatkozhassanak, s valószínűleg ígéretet kaptak arra, hogy a boszniai szerb államot – az akkor érvényes kontaktcsoport-béketervnek[1] megfelelően – nem semmisítik meg.

A katonai erőviszonyok átalakulása felgyorsította a politikai rendezést. A szeptember 8-i és 26-i tárgyalásokon elvi keretegyezmény született a békéről a kontaktcsoport terve alapján, október 12-én általános tűzszünetben állapodtak meg, november 1-jén pedig egy amerikai kisvárosnak, Daytonnak a külvilágtól elszigetelt katonai támaszpontján megkezdődtek a béketárgyalások Milosevic´ szerb, Tudjman horvát és Izetbegovics bosnyák elnök között. A békeszerződés végül a Clinton-kormányt képviselő Richard Holbrooke közvetítésével született meg november 21-én, amint éppen Holbrooke visszaemlékezéseiből azóta már elég pontosan tudhatjuk,[2] nagy amerikai nyomásra és igen kemény alkudozások után.

A békeszerződés szerint Bosznia-Hercegovinát eredeti határai megtartásával nemzetközi jogilag fenn kell tartani, ugyanakkor két széles önállósággal bíró országrészre osztották fel, az összterület 51 százalékát birtokló, 10 kantonból álló bosnyák–horvát föderációra és a 49 százalékot felölelő szerb autonóm államra. Szarajevó egységes maradt és az egyik kantonként a föderáció része, de fővárosa az uniónak is. Mindkét tagállam saját elnökkel, parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, s a szövetségi hatóságok (paritásos felépítésű kétkamarás parlament, háromtagú államelnökség, kormány) jogkörébe csak az alapvető egyeztetések, a külügyek és a külkereskedelem tartozik, s ezekről is a konszenzus-elv alapján kell határozni. Ugyanakkor az egység biztosítása céljából közös központi bank és alkotmánybíróság létesítését is elhatározták, valamint kimondták, hogy az alkotmány tiltani fogja bármelyik országrész kilépését az államszövetségből. A menekültek hazatérhetnek és/vagy kárpótlásra lesznek jogosultak, a háborús bűnösöket felelősségre vonják, és a békefolyamatra 60 ezres nemzetközi haderő (Implementation Force, IFOR), valamint külön polgári igazgatás fog felügyelni. Még a nemzetközi jelenlét idején szabad választásokat kell tartani, a különböző szerb területeket összekötő brcko-i korridorról pedig nemzetközi döntőbíróság fog határozni (ami azóta a város semlegességének kimondásával megtörtént). Ugyancsak Daytonban, de a boszniai szerződéstől elválasztottan született egy szerb–horvát egyezmény is arról, hogy a még szerb ellenőrzés alatt maradt horvát területek egy kétéves átmeneti periódus után visszakerülnek Horvátországhoz (ami 1998. január 15-én ugyancsak megtörtént).

A daytoni egyezmény katonai része lényegében teljesült, politikai tartalmának életre keltése azonban igen vontatottan halad. A szerb tagállam „megszelídítése”, amelyet főképp Biljana Plavsics elnökségének (1996–98) patronálásával kísérelt meg a Nyugat, mindeddig nem hozott döntő változásokat. A háborús bűnösök „begyűjtése”, az újjáépítés vagy a menekültek hazatelepítése az elején tart, és az érdemi reintegrációnak sincs szinte semmi jele. A két országrész, a bosnyák–horvát föderáció és a Szerb Köztársaság kapcsolatai változatlanul „államköziek”, de a bosnyák–horvát föderáció sem funkcionál igazán, hanem két „államot” takar, azaz az Izetbegovics-párt (SDA) uralmát a bosnyák-, és a tudjmani HDZ uralmát a horvátlakta kantonokban. Ráadásul mindegyik uralkodó nacionalista párt a saját miniállamában olyan autokrata uralmi szisztémát igyekezett kialakítani, amelyben a demokráciának csupán közjogi formalitásként, manipulált választási színjátékként maradna szerepe.

Ebből a helyzetből kiindulva Dayton elemzőinek egyik csoportja azt vallja, hogy a békeszerződés egy fikción alapult: azon, hogy lehetséges az együttélés. Ezért belementek egy rendkívül költséges és hosszadalmas protektorátus fenntartásába, hiszen a külföldi erők távozásának a lehetősége még csak nem is látszik. Sokkal helyesebb lett volna a realitásokból kiindulni, azaz a végbement nemzeti szegregálódást politikailag „levezényelve” Bosznia szerb és horvát részeit az „anyaállamokhoz” csatolni, a többiből pedig egy bosnyák államot szervezni. Gyakori bírálat tárgya az is, hogy Dayton csak Boszniával foglalkozott, s nem keresett megoldást a többi válsággócra, főképp Koszovóra.

Az elemzések másik iránya szerint (s magam is ezt vallom) Dayton ugyan kényszerűségből, de értelmesen csak Boszniával foglalkozhatott, abban a tekintetben pedig az egyetlen gyakorlati lehetőséget próbálta meg formába önteni. Azt, hogy Bosznia maradjon fenn, de nem unitáris formában, hanem a bosnyákok, a szerbek és a horvátok államjogilag tagolt közösségeként – aztán a többit majd megmutatja a jövő. Minden más alternatíva a háború folytatódásával fenyegetett, hiszen a bosnyákok elutasították a teljes felosztást, a szerbek és horvátok pedig az egység helyreállítását. Emellett a felosztás igen rossz nemzetközi precedenst teremtett volna. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nemzeti szegregálódás jóváhagyása egyúttal a szegregálódás brutális módjának a közvetett jóváhagyását, a nacionalizmusok „megjutalmazását” is jelentette volna – ezt pedig végképp nem volt szabad megtenni.

Igaz, a daytoni kompromisszum számos kérdést nyitva hagyott. Az első és legfontosabb kérdés valóban az, hogy lehetséges-e a multietnikus Bosznia, ha fenntarthatatlannak bizonyult a multietnikus Jugoszlávia? Elvben igen – valóban volt tradíciója az együttélésnek is, továbbá önmagában a boszniai szerb-horvát-bosnyák keveredés miatt még nem kell feltétlenül az összes délszlávnak egy államban élnie –, noha a gyakorlatban még mindig a háború hatásai és emlékei a meghatározók. Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy Tudjman halála óta Zágrábban antinacionalista fordulat történt, Szerbia pedig, bár szívesen „befejezné” Bosznia felosztását, nincs abban a helyzetben, hogy frontálisan szembeszállhasson a rendezéssel. „Anyaállamaik” segítsége nélkül pedig a boszniai szerbek és horvátok sem fognak. Így megfelelő nemzetközi segítség közepette, a gazdasági újjáépítéssel, a szociális feszültségek enyhítésével, a kölcsönös üzleti, társadalmi és emberi kapcsolatok fokozatos újjászervezésével megteremthetők a reintegráció feltételei. Megerősíthetők azok az antinacionalista horvát és szerb, illetve nem fundamentalista bosnyák politikai erők, amelyek a boszniai unióra nemcsak mint oktrojált és átmeneti képződményre tekintenek, hanem azonosulhatnak azzal mint a bosznia-hercegovinai bosnyák, szerb és horvát nemzetek történelmileg szükséges és értelmes kompromisszumával.

Mielőtt bárki azt mondaná, hogy mindezek csak vágyálmok, gondoljon az áprilisi helyhatósági választások eredményére. 1990 óta először fordult elő, hogy a nacionalista pártok alig tudtak győzni: az előzetes eredmények alapján (e sorok írásakor még csak ilyenek voltak) a bosnyák területeken, különösen a városokban a szociáldemokraták vezetnek, és a szerb és horvát területeken is megerősödött az ellenzék. Az is igaz, hogy a békefolyamat még nem önfenntartó. Boszniának még mindig nincs kellő belső kohéziója, így létét valóban csak a nemzetközi protektorátus biztosítja, amit ezért belátható ideig nem is lehet megszüntetni. De ma már nem a 60 ezres IFOR közvetlen békefenntartó funkciójára van szükség, hanem a polgári ellenőrzés mellett elég egy 20 ezres SFOR inkább csak demonstratív jelenléte is. Az idei horvátországi és boszniai választások tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy terjed az (a délszláv térségben ma rendkívül fontos!) felismerés, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésének vannak a nacionalizmuson kívüli, eurokonform formái is.

Vannak tehát biztató tendenciák, legalábbis egy olyan (alighanem egyedül reális) kiindulópontból nézve, hogy gyors változásokra eleve nem számíthattunk. Ugyanakkor ezek a tendenciák Szerbia átalakulása nélkül igen törékenyek. Ezért a boszniai helyzet kulcsa bizonyos értelemben még mindig Belgrádban van. Mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy mikor és miként jön létre, illetve hogy milyen lesz egy poszt-milosevići Szerbia, addig sem a délszláv válság egészének, sem Bosznia perspektíváiról nem lehet, s Daytonban sem lehetett egyértelműen állást foglalni. Szerbia ugyanis mindenképp a játszma egyik főszereplője marad. Azt a feladatát viszont, hogy ha már a konfliktust megoldani nem tudja, akkor legalább a konfliktus végigharcolásának tradicionálisan balkánias módját magakadályozza, Dayton megoldotta.[3]

Mindazonáltal Bosznia fennmaradása valóban csak egyike a lehetséges forgatókönyveknek. Nem kevésbé lehetséges, hogy mindössze szünet állt be a délszláv elkülönülési folyamatban. Ha például felbomlik a boszniai rendezésre vonatkozó nemzetközi egyetértés (azaz valamelyik szeparatista fél nagyhatalmi szövetségesre talál), ha a menekültek csak a saját hatóságaik felügyelte területekre térnek/térhetnek vissza (azaz a multietnikus össz-Bosznia egyes területi egységeinek az etnikai „megtisztítottsága” megmarad), ha a bosnyákokat eluralná az iszlám fundamentalizmus szelleme (elvesztvén így annak lehetőséget, hogy a reintegráció kohéziós centruma legyenek), ha a boszniaival azonos elvi alapokon nyugvó koszovói KFOR-misszió megbukna – s még sorolhatnánk a kételyeket –, akkor egy idő után újraindul az elkülönülési folyamat, és Bosznia az új nemzetiségi határok mentén végleg szétszakad. Akkor a daytoni béke csak egy oktrojált fegyverszünetnek bizonyul majd, amely létrehozta Boszniának mint föderatív alakulatnak azokat a belső egységeit, amelyek később, egy másik történelmi periódusban az állami önrendelkezés alanyaivá válhatnak (miként 1991-re az 1945-ben létrehozott titói föderáció tagköztársaságai).[4] De még ez sem jelentené Dayton teljes bukását. Mert a szegregáció nemzetközi tudomásulvétele, ha csak jóval később következik be, már sokkal kevésbé jelentené Milosević, Tudjman és a többi hozzájuk hasonló „szegregáló” politikai megjutalmazását.

Ui. Dayton olyan, amilyen, de mégiscsak pacifikálta a „6+1-1” nyugati, szerb–horvát–bosnyák oldalát – aztán a válság tovagördült a délkeleti, szerb–albán–crnagorác–macedón zónába.

Jegyzetek

[1] Az USA, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia és az NSZK képviselőiből álló Nemzetközi Összekötő Csoport Boszniát laza unióvá javasolta átszervezni, az államszövetség területét 51-49 arányban felosztva a bosnyák-horvát föderáció és a szerb tagállam között.

[2] To End a War. New York, 1998.

[3] Daytonnak persze voltak a „boszniai tűzoltás” szándékán túli, nagyhatalmi küzdelmekbe illeszkedő geopolitikai vonatkozásai is. Ezekkel azonban inkább az 1999-es koszovói beavatkozás kapcsán érdemes foglalkozni, mert akkor sokkal fontosabb szerepet játszottak.

[4] Ha nem hangoznék cinikusan, hozzátehetnénk, hogy a szétválás következő fordulója már békésebb is lehet: a ’91–95-ös háborúk ugyanis, az azelőtt abszurdnak tűnő lakosságcserék brutális megvalósításával gyakorlatilag felszámolták a délszláv népek földrajzi keveredését.

• Beszélő évek – 1995