Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Hétfőn Belgrádban a szövetségi parlament maradékának ülésén kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, és elfogadták az „új” állam alkotmányát. A „minden szerbet egy államba” jelszó után igen sovány eredmény lenne a kéttagú föderáció, így aligha tételezhetjük föl, hogy Belgrád máris letett volna a nagyszerb álmokról. Ehhez még ma, az amerikai Jugoszlávia-politika megváltozása után sem eléggé erős a külső nyomás. Valószínűleg másról van szó.

Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Belgrád egy diplomáciai trükkel próbálja megelőzni a nemzetközi szervezetekből való kizáratását. (E tekintetben az első döntések lapzártánk után várhatók.) Valószínűsíthető azonban, hogy hosszabb távú taktikázásnak lehetünk tanúi.

Nagy-Szerbia és Kis-Jugoszlávia mint politikai cél korábban sem zárta ki egymást a belgrádi politikában. Éppen ellenkezőleg, taktikai okokból gyakran az utóbbit állították előtérbe, mert annak idején így látták megnyerhetőnek a hadsereget, s egyáltalán, Szerbia a maga verbális jugoszlávizmusával próbálta meg külföldön diszkreditálni az úgymond „szeparatista” köztársaságokat. Később pedig így vélték biztosíthatónak a nemzetközi jogi folytonosságot – e szempontnak minden bizonnyal most is fontos szerepe van, gondoljunk csak a fentebb már említett bojkottveszélyre vagy arra, hogy még hátravan az utódállamok közötti osztozkodás, amelyben nem lenne mindegy, hogy egyforma jogállású utódállamok, vagy pedig „Jugoszlávia és a kiválók” állnak-e szemben egymással.

S ami talán a legfontosabb, a kis-jugoszláv formulával Belgrád nemzetközileg elismerhetőbbnek véli az új szerb államot, mint közvetlen nagyszerb formájában. Milosevics okkal számolhatott azzal, hogy Szerbiát a kisebbségi problémák rendezése nélkül a külvilág aligha ismerné el, területi szerzeményeit pedig végképp nem. Ha viszont az „új” jugoszláv államnak a volt Jugoszláviával való jogfolytonosságát elismernék, akkor nemzetközileg mintegy jóváhagynák Koszovó és Montenegró gyakorlatilag Szerbiához csatolását, és lehetetlenné tennék a VMDK-nak és a Canak-féle Szociáldemokrata Ligának a Vajdaság különleges státusára vonatkozó aspirációit.

Valószínűleg ezekkel magyarázható az államalapítás gyorsasága, és ez lehet a minimális cél is: nemzetközi jogilag biztosítani az 1988–1989-es „antibürokratikus forradalom” „eredményeit” (amikor is Belgrád annektálta a két tartományt és gyakorlatilag Montenegrót is). Maximális célként pedig, bár a nemzetközi ellenállás miatt időben halasztva, változatlanul ott lebeghet a két másik „szerb köztársaság” – a krajinai és a boszniai – csatlakozása az „anyaországhoz”, elvégre a sebtiben elfogadott alkotmány nem rögzíti véglegesen sem az „új” állam külső határait, sem a tagköztársaságok számát. Bosznia és Horvátország nemzetközi elismerése – sajnos – nem zárja ki végérvényesen ezt a lehetőséget: Bosznia aligha alkothat majd egy konföderációnál szorosabb egységet (s már ezzel a feltevéssel is igen optimisták vagyunk), egy konföderációt pedig igazán nem nagy dolog felbomlasztani; Horvátországban pedig az ENSZ-jelenlét befagyasztásával (s ezt sem lesz nehéz kiprovokálni) megakadályozható a tényleges horvát szuverenitás helyreállítása Krajinában.

• Külföld