Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Március közepén 10 milliárd forintértékben kibocsátották a sávos kamatozású kincstárjegyek új sorozatát a költségvetési deficit finanszírozására. A papírok nagyon gyorsan fogynak. A roham mögött nagy intézményi befektetők is állnak, akik az erősödő kamatcsökkenések mellett igen vonzónak találják e papírok kamatfeltételeit.

Az egyik legnagyobb pénzpiaci befektető, az Állami Biztosító (ÁB) vezetője elmondta (Magyar Hírlap, 1992. április 17.), ők 1 milliárd forint értékben szerettek volna vásárolni. A papírok elsődleges forgalmazója, a Budapest Bank értékpapír-kereskedő cége, a BÉB Rt. azonban csak alig 100 millió forintot volt hajlandó átadni az ÁB brókerének.

Így az ÁB arra kényszerült, hogy táskás emberei készpénzért vásároljanak milliós tételekben kincstárjegyet ott, ahol éppen lehetett. Ennek költségei önmagában is jelentősek.

De az állam részéről is, hiszen az intézményi befektetők sokkal szívesebben vásároltak volna nagyobb tételekben és közvetlenül. Egy-egy telefonnal százmilliós üzleteket lehetett volna megkötni, így azt mondhatni, némi túlzással, hogy az e kör által fölvásárolt kincstárjegyek forgalmazása utáni terjesztői jutalékok és egyéb költségek csupán kidobott pénznek tekinthetők. (Legalábbis a költségvetés szempontjából.)

A mostani kincstárjegy-kibocsátás előtt már sejteni lehetett, hogy a nagy befektetők jelentős vásárlók lesznek. Az ÁB példájánál maradva: nem sokkal korábban maga kereste meg a Pénzügyminisztériumot – a biztosító vezérigazgatójának, Kepecs Gábornak az állítása szerint – azzal a javaslattal, hogy 5 milliárdnyi, 10 éves lejáratú államkötvényt vásárolna, 19 százalékos kamattal. (Az üzletet meg is kötötték.) Ez mindenképpen új magatartást, új várakozásokat tükröz.

A forgalmazás feltételei azonban olyanok, mint erről többször írtunk, hogy az leginkább csak a forgalmazónak kedvező. Meggyőződésem szerint az állam a forgalmazási feltételek miatt a kincstárjegy konstrukciójában és a csökkenő kamatokban, illetve az ebben való hit erősödésében meglévő lehetőségeket nem tudta kihasználni, s egészében véve milliárdos nagyságrendű veszteséget könyvelhet el.

Éppen ez adta az apropóját azoknak a régóta tervezett interjúknak, amelyeknek a témája a gazdasági újságírás hazai színvonala. Úgy vélem, ha erről szó esik, akkor nem a szennylapokkal kell kezdeni, nem a bulvársajtóval, hanem a maguk kategóriájában legszínvonalasabb lapokkal.

Hülyeség és súlyos szakmai hiba

„…Hülyeség, mellé nyúltatok”, s mi ezért nem írtunk róla. A Népszabadság Rt. vezérigazgatója minősítette így – rovatvezetőjére hivatkozva – a kincstárjegyek forgalmazását érő kritikákat. (A veziggel az interjú, remélhetőleg csak egyelőre, elsősorban e sorok írójának hibájából hiúsult meg.)

Kíváncsiak voltunk a Pénzügyminisztérium véleményére is. Naszvadi György, a PM helyettes államtitkára elmondta, hogy külön kell választani a kincstárjegy konstrukcióját, kamatozási feltételeit, a forgalmazás körülményeitől. A korábbi konstrukciójú kincstárjegyek nem voltak kelendőek, ezért annak kamatfeltételein mindenképpen változtatni kellett. Az új kamatfeltételek s az, hogy a lekötési időtől függően változik a kamat, s a lekötési időt nem kell előre meghatározni, nagyon jók voltak.

1991 közepéig 3, 6 és 9 hónapos lejáratú papírok voltak forgalomban. Ekkor a forgalmazó oda-vissza váltási jutaléka címletnagysághoz igazodott, a címletnagyság növekedésével egyre csökkent, 0,6 százaléktól 0,4-ig. Átlagosan 0,5 százalékos volt a jutalék. A kincstárjegyek zöme nem a brókerhálózaton keresztül fogyott el, zömében a lakosság vásárolta meg.

Pillanatnyilag nem tudom még, mondta a helyettes államtitkár, ki találta ki a forgalmazásnak az új konstrukcióját, amelyek ekkor változtak meg gyökeresen.

Éppen a vitatott kibocsátások esetében minél nagyobb címletű kincstárjegyet adtak el, annál nagyobb volt a jutalék, az induló mérték pedig már 0,8 százalék lett.

Korábban a Pénzügyminisztérium közvetlenül finanszírozta a költségeket. Az új konstrukcióban a reklámköltségek elszámolása is megváltozott. Egy elméletileg bemutatott reklámterv alapján a kibocsátott névérték 0,3 százalékát fizeti a PM reklámköltségként. (Ami csupán tízmilliárdnyi kibocsátás után önmagában 30 millió forint.)

A korábbi kincstárjegyek 3, 6 és 9 hónapos futamidejéhez képest (a három hónaposnak volt a legnagyobb a súlya) a változó kamatozású kincstárjegy tavalyi, első sorozatában lecsökkent a futamideje a papíroknak, körülbelül 45-50 napra.

Naszvadi György túlzásnak tartotta, hogy milliárdos nagyságrendű kár érte volta a költségvetést, de elmondta, hogy más forgalmazás mellett ugyanekkora összegű kibocsátással hosszabb ideig is lehetett volna finanszírozni a deficitet. Éppen ez az alapja a konstrukció drágaságának, mondta.

A futamidő csökkenése miatt a korábbi kincstárjegy-kibocsátáshoz képest legalább egyharmaddal több kincstárjegy-kibocsátásra van szükség a hagyományos kincstárjegyhez képest, ennek minden összköltségével együtt. Naszvadi György – más pénzügyminisztériumi vezető tisztségviselőkhöz hasonlóan – elismerte, hogy a kincstárjegyek forgalmazási feltételeinek kidolgozása során súlyos szakmai hiba történt.

• gazdaság