Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Kellemetlen képviselői kérdésre próbált választ adni a külkereskedelmi államtitkár-helyettes a parlamentben a múlt héten – olvasom az MTI jelentését. A képviselők arra kértek magyarázatot, hogyan lehetséges, hogy míg a jegybank szerint a külkereskedelmi forgalomban aktívum keletkezett, a statisztikai hivatal szerint jelentős a passzívum. A két adat közötti különbség – 3 milliárd dollár – csaknem akkora, mint amennyi a költségvetési hiány volt.

Mielőtt valaki furcsállná az adatot, s meglepődne, hogy a magyar képviselőket érdeklik az ilyen kérdések; gyorsan elárulom, Lengyelországról szól a hír. Nem emlékszem, hogy a szabad magyar parlamentben élesen fölvetették volna ezt, pedig 1991-ben például a hasonló két adat közötti különbség (éves dollár-középárfolyammal számolva) 40 százalékkal meghaladta (!) a költségvetési hiányt. Tavaly a kisebb eltérésnek és a deficit növekedésének „köszönhetően” javult a helyzet. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma (NGKM) adatai közötti különbség csak negyede a költségvetési hiánynak. A két év alatt jelentős statisztikai változás nem történt, a hullámzás ezzel nem magyarázható. Ki tudja hát, idén milyen arányok alakulnak ki?

A statisztikai káoszt növeli, ha az adatokat a különböző érdekcsoportok „kisajátítják” maguknak, a sajtó pedig úgy nyeli le az egyoldalú információkat, mint a kacsa a nokedlit. Most nem részletezve a külkereskedelmi adatok tényleges tartalmát,* megbízhatóságát, röviden arról lesz szó, hogyan tálalják az állítólagos információkat a sajtóban. A Magyar Hírlap egyhavi termését és elsősorban Kádár Béla** megnyilatkozásait választottuk illusztrációként.

Március 10-én azt írja az újság, hogy a kivitel az év első két hónapjában – az előző év hasonló időszakához képest – negyven százalékkal esett vissza. Ilyen korán adatai csak a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának (VPOP) és a Külkereskedelmi Minisztériumnak lehetnek (az adatfeldolgozókon kívül). A cikk nem nevezi meg az adatok forrását. Két héttel később a következő cím: Kádár: sokkhatás alatt a külkereskedelem. Az első két hónapban 400 millió dolláros passzívum keletkezett, olvashatjuk. Ismét homályban marad az adatok forrása, de a cikk sugallja, hogy a külkereskedelmi tárca is így látja. S a közvetett jel: az érzékenységéről közfeltűnő tárca egyetlenegyszer sem tiltakozik az adatok ellen. Csak éppen hírforrásként nem akar megjelenni.

Közben pedig – a nyilvánosság előtt is – folyik a kampány a leértékelés és az iparvédelem mellett.

A siker nem marad el. Az MNB „leértékelési kerete” kimerült, így a kormány értékeli le a forintot, a mai körülmények között nagy, 2,9 százalékos mértékben. A jegybanki tapasztalatok szerint a korábbi árfolyamok is reálisak voltak. Ez azt jelenti, hogy ha az MNB által megállapított árfolyamsávok nem tükrözik a valós arányokat, akkor a bankok elkezdenek devizát vásárolni azon a sávhatáron, amelyiken éppen keresni tudnak.

A jegybank számára ez a jelzés arra, hogy változtatni kell az árfolyamon. De az MNB-vel csak kevés üzletet kötöttek, vagyis a piac „ellátta” önmagát, nem akarták szétfeszíteni az adott kereteket-sávokat.

A leértékelés után kerül a tortára a hab: a miniszter múlt szombati nyilatkozata. Egy kérdésre válaszolva közölte a Magyar Hírlap olvasóival, hogy „az első két hónap pontos külkereskedelmi adatait hivatalosan még senki sem publikálta. Három hét múlva mondom el ezeket.”

Értik? Én nem. Ma Magyarországon megengedhető, hogy egy kampány keretében olyan adatokkal érveljenek március elején, amelyek csak április második felében születnek meg.

Erről eszembe jut az a vita, amely a parlamenti képviselők gazdasági társaságokban betöltött vezetői funkciójáról alakult ki. Akik leginkább benne vannak, titkolni akarják. Akik kevésbé, de úgy vélik, hogy jobban is benne lehetnének, s nem bíznak a kizárólagosan politikusi karrierben, bizonytalanok, mit is mondjanak. Akik nincsenek benne, s reményeik és ambícióik nincsenek, nyilvánosságot akarnak.

Számomra nem is kérdés: nyilvánosságra kell hozni. Lobbyzni nem bűn: ha tudni lehet, hogy valaki lobbyzik.

De nem kellene-e szembe nézni azzal az összeférhetetlenséggel is, ami sok újságíróra jellemző? Ha már a sajtó az ötödik hatalmi ág? S rendjén való-e, ha egy újságíró úgy ír egy adott cégről, hogy közben annak egyben sajtófőnöke is? Vagy arról, hogy adott vállalatban érdekelt újságíró nem írja meg azt a sajtótájékoztatón elhangzott bejelentést – mondjuk – az IBUSZ-ról, hogy olyan lépést fontolgat a cég, ami az osztalék növelésével és árfolyam-emelkedéssel járhat? Az is rendjén való, hogy adott cég sikereiről rendszeresen az tudósít, aki ugyanennek a cégnek a költségén utazgat külföldi szakmai kiállításokra?

Persze nem állítom, hogy csak az ehhez hasonló összefonódások torzítják a sajtót. (A reklámokról például most nem is beszélve.) A magyar újságok döntő többségében a fontos és megbízható információnál ötször nagyobb annak az értéke, ha ugyanazt az adatot – bármekkora pontatlansággal – egy államtitkár mondja el. Ez a honoráriumokban is megmutatkozik. Megéri tehát jóban lenni egy-egy kormánytaggal, „benne lenni” egy-egy minisztériumban.

Sírnivaló volt az a történet, amit néhány hónapja Dénes János adott elő az újságírókkal. A beszámolók szerint leültek egymással szemben, és hallgattak. Vártak egymásra. Röhögött mindenki, én is, pedig csak a hazai sajtótájékoztatók jellemzőit vitték az abszurditásig (így képzelem). A sajtótájékoztatókon az újságírók valóban nem kérdeznek, vagy csak álkérdéseket tesznek föl („hogy tetszik gondolni, jól van-e ez így” típusúakat). Aztán meg kell nézni a sajtótájékoztatók végét, ahol megrohanják a tájékoztatót tartót, hogy a többiektől elráncigálva föltegyék azt a kérdést, amire korábban is kaptak volna választ, de most legalább a többiek nem hallják.

A magyar sajtóban nem arra törekednek, hogy a saját olvasóközönséghez szabott részletezésben és értelmezésben dolgozzanak föl minél több információt, hanem az válik fontossá csupán, amit a bizonyos szempontból bennfentes újságíró éppen tud. Valószínűleg ez a mentalitás az alapja annak is, hogy az újságírók nem olvasnak. Hiszen ha ez a munka nem azt jelenti, hogy információkat kell szerezni, és azokat föl kell dolgozni, akkor erre nincs is szükség, s nincs szükség az önállóságra. Alig-alig túlzok, amikor azt állítom, ha két számot össze kell adni, akkor az újságírók zöme egy államtitkárhoz vagy egy kutatóhoz fordul (eddig is, ezután is csak a gazdasági újságírókról beszélek). Persze ezért az alapstatisztikák hiánya és megbízhatatlansága is okolható. Kezdő újságíróknak – akiket lapjuk még nem enged a minszterek közelébe – azt tanácsolnám, hogy figyeljenek oda, hogy rovatvezetőjük mit dob papírkosarába. Az oda hajított tanulmányok és információs anyagok alapján számos olyan cikket írhatnak, amely kiérdemli rovatvezetőjük dicséretét.

Szóval a MÚOSZ, a MUK, a Nyilvánosság Klub és a többi szervezet kereshetne magának új terepet a gyakorlatozásra. S ha már itt tartunk: botrány lett a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványból. Gondoljuk meg, az alapítványi támogatások nem csupán akkor érintik a közpénzeket, ha közvetlenül költségvetési kiadásokról van szó. Az „elismert” alapítvány támogatása adókedvezményekkel jár, ami csökkenti a közösségi bevételeket. Fölöttébb kérdéses ugyan, hogy miért kapcsolódik ez a kedvezmény majd minden alapítványhoz, de hagyjuk. Viszont ha egy finanszírozási rendszerhez akár egyforintnyi közösségi támogatás is társul, akkor az miért nem nyilvános? Legalább tudjunk arról, milyen nemes célok érdekében történt az adóvisszatartás. Most a választások előtt ugyancsak elkelne egy ilyen törvény.

Az államháztartás reformját, a közösségi pénzek fölhasználását érintettük ezzel. Az államháztartási, költségvetési reform egyik legbiztosabb, ismételődő eleme évek óta az elkülönített alapok visszaszorítása. A költségvetési és egyéb forrásokból táplálkozó elkülönített alapok átláthatatlan szövedéke a különböző lobbyk harci terepévé vált. Ez messzemenően szemben áll azzal az elvvel, hogy a költségvetés bevételeinek az egésze áll szemben a költségvetés kiadásainak egészével. Ezt a burjánzást a pénzügyi tárca – ha másra már nem volt ereje – úgy próbálta megakadályozni, hogy csak törvény rendelkezhessen az alapokról. Ez volt a remény arra, hogy csökken az alapok száma és gazdálkodási keretük.

Az ellenzék folyamatosan arról papol, hogy az egyik legfontosabb teendő az államháztartás reformja. Az elkülönített alapok törvénydömpingjénél világossá vált – legalább ekkor –, hogy náluk is csak szózuhatagról van szó.

A Népszabadság az elkülönített alapokról a múlt héten közölt egy fontos és látványos összeállítást. Egy kalap alap, mondja az egyik cím: az alapok együttesen 76 milliárd forint költségvetési támogatást kapnak, s összesen 230 milliárd forinttal gazdálkodnak. Irdatlanul nagy összeg. (Valójában nagyobb összegről lehet szó, mert számos alap forrásait roppant lazán határozták meg.)

A parlamentben kisebb viták árán, de mondhatni, csont nélkül ment át a javaslatsorozat. Ami pedig determinálja a következő évek költségvetéseit, stabil pozíciót biztosít a lobbyknak, s több száz jól fizető állást.

Gyerünk, indul a választási kampány!


* E rovatban az elmúlt hónapban – az NGKM és az érdekkörébe tartozó intézmények véleményével szemben – vitattuk, hogy a vámstatisztikai adatok megbízhatóan igazolható a közvetlen állami beavatkozás szükségessége. A HVG legutóbbi számában Antalóczy Katalin – aki az utóbbi időben fontos tanulmányokat tett közzé a külkereskedelemről – a Beszélő állításaival egyezően arról írt, hogy „a kivitel az egyes negyedévek közölt nagyjából egyenletesen oszlott meg…”, s a hivatalos számok „önmagukban egyáltalán nem indokolják a vészharangok kongatását”.

** Kádár Béla időnként tőle idegen területekre is elkalandozik. A Külgazdaság legutóbbi számában például a helyi önkormányzatok betétállományának alakulásáról írta a következőket. „Bár az állami költségvetés és a társadalombiztosítás egyensúlyhiánya jelentős mértékben emelkedett, a helyi önkormányzatok pénzügyi helyzetének javulására utal, hogy év végi pénzállománya meghaladta a 82 milliárd forintot, ami közel kétszerese az 1991. év végi szintnek.” E rovatban írtunk már az önkormányzatok pénzállományáról (legutóbb a Beszélő 1993. február 6-i számában). Az ott közölt adatokból is egyértelmű, hogy a miniszter kicsit összekeverte a számokat: ha az egymásai valóban összehasonlítható adatokat vetjük össze, akkor a pénzállomány növekedése száz helyett csak 26 százalék. A baj csupán az, ha Kádár Béla a külkereskedelmi adatokban tizedannyit téved, mint az önkormányzatoknál, már megalapozatlanok végkövetkeztetései.

• gazdaság