Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Tavaly több mint 70 ezer gépkocsit vámkezeltek Magyarországon (a Kereskedelmi Vámtarifa alapján), ami után 2,4 milliárd forint vámot vetettek ki. A következőkben olyan prózai tételről lesz szó, amely –legalábbis a kiszabott/kiszabható vám alapján – ennél sokkal fontosabb: ez pedig a csomagolóanyag. Igaz, kicsit költséges csomagolásról lesz szó.

Az elmúlt két év egyik legörvendetesebb gazdasági fejleménye a működő tőke „beáramlása”, részben a vállalkozásokhoz szükséges eszközök, berendezések apportjaként. A Vám- és Pénzügyőrség (VPOP) adatai szerint 1991-ben az apport (vám)értéke 25,2, tavaly pedig már 37,6 milliárd forint volt. A vámkezelésen vámmentesen átjutó termékeknek azonban nem ez a legnagyobb tétele, hanem a már említett csomagolóanyagok.

A vámkezelés jogcímei között szerepel a szép nevű, „exportáruhoz devizamentes csomagolóanyag” sor is. Ezen a címen már tavalyelőtt is elismerésre méltóan nagy értékű, 19,4 milliárd forintnyi anyagot szállítottak Magyarországra. 1992 pedig végképp a csomagolóanyagok éve lett, 63,7 milliárd forintnyit hozzak be, vámmentesen. (Be lehetne burkolni ennyi anyaggal egész Budapestet!) A növekedés több mint három és félszeres, az érték pedig hetven százalékkal nagyobb a külföldről származó éves apportnál. A külkereskedelmi statisztikák, jól tudjuk, sokat torzítanak. De ha egy-egy tétel „különleges elbánásban” részesül, nevezetesen vámmentességet élvez, más termékekhez viszonyítva megbízhatóbbá teszi a forgalmi statisztikát.

Érdemes egy kicsit hosszabban idézni a VPOP jogszabály-ismertetését. „Vámmentes a külföldi vevő vagy megbízottja által ellenszolgáltatás nélkül beküldött, a részére gyártott exportáruba beépítésre kerülő vagy annak csomagolására, adjusztálására szolgáló anyag vagy alkatrész, ha… (az exportszándékot – L. F.) nyilatkozattal igazolják. Az így vámmentesen vámkezelt áru rendeltetéstől eltérő használása esetén a vámot meg kell fizetni. Vámmentesen csak olyan mennyiségű alkatrész, anyag vámkezelhető, amely arányban áll a kivitelre kerülő árumennyiséggel.” Szükség van tehát egy külföldi megrendelőre, aki megvásárolja a csomagolóanyagot, ingyen és bérmentve Magyarországra küldi, s megvárja, amíg a kész portéka csomagolva eljut hozzá.

Az exportáruhoz beküldött csomagolóanyagnak tehát az exporttal kell arányban állnia. A VPOP adatai szerint a végleges kivitel (ami durván az exportot jelenti) tavaly 649 milliárd forint volt. Az export értékének közel tíz százaléka az ingyenesen behozott csomagolóanyag! Ez még akkor is elképesztően nagy arány lenne, ha azt feltételeznénk, hogy minden árut be kell csomagolni, s ehhez mindig előre megküldik az anyagot.

Természetes módon merül föl a gyanú, kiskapu nyílt, amely lehetőség a vámmentes importra. A „nem érvényesített” vám 8,3 milliárd forintra rúg. S vajon hihető-e, hogy a vámhatóság képes vizsgálni a csomagolóanyagok értékét, összevetve az importokmányokkal? Manapság szívesen hivatkoznak gazdasági diplomáciánk sikereire (bár az elmúlt hetekben kevésbé), de ez a szabályozás csupán a csomagolóművészek gazdasági diplomáciáját dicséri.

Ha elfogadjuk, hogy csakis a vámkedvezmény magyarázhatja a csomagolóanyagok horribilis importját, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy ennek árát nem a külföldi megbízó fizette meg. Vagy éppenséggel a csomagolóanyag, Magyarországra érkezve, mondjuk, építőanyaggá vagy bútorrá alakult át. (Ebben az esetben a beszállított anyagok minden bizonnyal értékesebbek, mint a vámstatisztika mutatja, s a nem érvényesített vám is jóval nagyobb.) A csomagolóanyagot egyébként nem számítják bele az import értekébe, ahogy természetesen az exportéba sem, így ennek normális esetben nincs különösebb regisztrációja. Valójában valószínűsíthető, hogy több tízmilliárdos éves külkereskedelmi forgalomról lehet szó, amelyet a hazai statisztika (no és az adóhatóság) nem rögzít. Természetesen lehet, hogy nem helytálló ez a feltételezés, de soha sehol nem olvashattunk más magyarázatról.

A VPOP által most – egyes részleteiben tudomásom szerint először – közzétett statisztika adalékkal szolgál a magyarországi cégek által végzett bérmunkához is, amiről néhány hete e hasábokon folyt vita. Ennek során azt állítottam, hogy ha a bérmunka dinamikusan nő, s részaránya jelentős a külkereskedelemben (az NGKM szerint az export 24 százaléka), akkor torzak az adatok. A bérfeldolgozásra beszállított anyagok ugyanis több hónapos vagy akár egy-két éves késéssel jelennek meg újra a határon, amikor a készárut exportálják, és a késés üteme is eltérő az egyes termékek esetében. Emiatt a bérmunkaanyag forgalmának változása egyik évről a másikra több százalékponttal módosíthatja a külkereskedelmi forgalmat, ráadásul nem is a szokásos értelemben vett importról/exportról van szó.

A VPOP statisztikájában az ideiglenes behozatal címszó tartalmazza a bérmunkaanyagot, s exportoldalon ugyanez az újrakivitelben jelenik meg. (A VPOP közlése szerint az újrakivitel sornak csak anyagtartalma van, a bérmunkadíjat nem tartalmazza.) Az ideiglenes behozatalnak csak egy része a bérmunka. Ami számunkra fontos, hogy 1991-ről 1992-re a beszállított bérmunkaanyag 112,2 milliárd forintról 129,9-ra nőtt. Nem közöltek adatokat az újrakivitel pontos összetételéről, de 1992-ben ennek túlnyomó többsége – ellentétben az ideiglenes behozatallal – valószínűleg bérmunkában földolgozott anyag. (Ennek részletezésére most nincs módunk.) Tehát amíg az importoldalon 12 milliárdos a bérmunkaanyag növekedése, addig az exportoldalon megközelítheti a 100 milliárd forintot, s ha nem járunk el kellő gondossággal, ez a változás többszázalékos torzulást okozhat két egymás utáni év összehasonlításakor.

A kormány és az ellenzék gyakori és jogos panasza, hogy az eltitkolt jövedelmek rontják a költségvetés helyzetét. De vajon a kormány miért panaszkodik, ha rendszeresen saját maga nyitva hagy tízmilliárdos kapukat – vagy éppenséggel újakat nyit – a jövedelmek eltitkolásához?

• gazdaság