Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

„Ki a … gondolta volna, hogy a párttitkárok majd az utolsó üllőt is el akarják lopni?” Valahogy így védte többek között Sárközy Tamás egy vitában a nevéhez fűződő társasági törvényt. A törvény 1987-es, a vita 1989 végén volt, amikor már hevesen kritizálták a „spontán privatizációt”, a hatalomátmentéseket.

Sárközy „érvét” nem lehet csak úgy lesöpörni. A társasági törvény elfogadásakor a sajtó az európai szintű törvény dicséretével volt tele, s bizony két kézen megszámolhatóak azok, akik markáns kritikát fogalmaztak meg. (A későbbi átalakulási törvénnyel szemben már sokkal nagyobb volt az ellenállás. Az eltelt idő bizonyította, ennek a törvénynek a jelentősége sokkal kisebb volt az előzőnél.) Elfogadásakor a társasági törvény csapdái csak kevesek számára voltak láthatóak. Az elmúlt két-három évben történt gazdasági, intézményi változások valóban olyan mértékűek, amire rövid időn belül szinte senki nem számíthatott. (Vegyük csak elő bizonyságul a három-négy évvel ezelőtti gazdasági és politikai programokat, prognózisokat!)

S miről jutottak eszembe az üllőket cipelő párttitkárok? A lakásalapkötvények botrányáról, amelyről az elmúlt héten írtunk.

A százmilliárd forintos nagyságrendet elérő kötvényforgalomra, a tartalékképzési szabályok kijátszására eredendően a rosszul kialakított konstrukció, a rossz szabályozás adott lehetőséget. Elsősorban az, hogy a kötvényeket nem nyomtatták ki, azok lejárata nem igazodott a törlesztéshez, miközben forgalmazásának lehetőségét sem korlátozták körültekintően.

De lehetett-e számolni 1988-ban, a fejlettnek aligha mondható magyar bankrendszer mellett, a virulens központi irányítás körülményei között, egy pragmatikus gazdasági konstrukció kialakításánál egy viszonylag nagyon gyors gazdasági és intézményi változás minden következményével? Az új piaci szereplőkkel, új motivációkkal, a gazdaságpolitika és a monetáris irányítás új eszközeivel? S bár manapság szaporodnak a váteszek, úgy vélem, nem.

Nem mentődnek föl persze ezzel az akkori döntéshozók. A lakásalap konstrukciója azért is lett rossz, mert a már tarthatatlan lakáshitelezési rendszer átalakítása helyett csak a költségvetés látszat-tehermentesítésére futotta. A lakáshitelek évente növekvő kamattámogatását aztán később kellett „rendezni”, ami azonban valójában nem illett össze a meglévő rendszerrel. Így múlt év végén, amikor döntöttek a kedvezményes lakástörlesztési lehetőségekről, a vitákban nem merült föl például az az apróság, hogy ez a megoldás bár hosszabb távon mérsékli a költségvetés terheit, közvetlenül megnöveli majd az államadósságot. Sem a kormány, sem az ellenzék, sem a független közgazdászok és politológusok nem vetették ezt föl. (Rólunk, újságírókról pedig inkább szót se ejtsünk.)

Ez az el nem könyvelt államadósság tehát több mint 70 milliárd forint. Az ennek megfelelő kötvényállomány – 28 százalékos kamattal – ma még az OTP-nél van. Ennyivel finanszírozza ma az állam a tényleges államadósságnak ezt a hányadát. Ha az államadósság részévé tennék, akkor piaci kamatozásúvá válna. (Ez csak részben rontaná a költségvetés helyzetét, mert a nagyobb kamat megnövelné az OTP nyereségét, de mivel az OTP száz százalékig állami tulajdonban van, az állam bevételét is.) A kormány tehát múlt év végén nem nézett szembe egy rossz rendszer minden következményével, s megoldatlan helyzetek sűrűjébe lavírozta magát.

Az 1988-ban kialakított szabályozásnál izgalmasabb kérdés számomra, miért is maradhatott életben egy rossz konstrukció, amely kiválóan alkalmas volt a monetáris szigor kijátszására.

S itt hosszú kitérőt kell tenni, melynek élén egy kis helyreigazításnak kell állnia. Az előző számban szóltunk arról, hogy igazából talán csak három ember ismeri alaposan a költségvetést, s ők ezt a tudást nemigen osztják meg másokkal. A cikkben a helyettes államtitkár helyett az államtitkári titulus szerepelt. S ami ennél fontosabb: természetesen nem Naszvadi György – mert róla volt szó – és két közvetlen munkatársa állították magukról, hogy csak ők értenek alaposan a költségvetéshez, hanem mások – róluk.

A parlamenti vitán lévő államháztartási törvény tervezete várhatóan biztosítja majd, hogy a kívülállók továbbra is keveset tudjanak a költségvetésen belüli kapcsolatokról. A tervezetből az utolsó pillanatban került ki a kötelezően elkészítendő mérlegek felsorolása, amelyek révén lehetővé válhatna a teljesebb körű információk közreadása és ellenőrizhetősége. A keretes részben egy olyan korábbi tervezet részletét ismertetjük, amelynek kidolgozásáért Kupa Mihály még nem miniszterként volt felelős.

Ma például nem tudni pontosan, hogy egy-egy feladatra, mint például az oktatás, az egészségügy vagy a védelem, mennyit is fordít az állam. Ez lenne a funkcionális osztályozás feladata. S hiányzik a költségvetésnek az a közgazdasági osztályozása is, amiből kiderülhetne például, mennyit költ az állam állóeszközökre, értékpapírokra vagy mondjuk a háztartások vagy a közszolgáltató vállalatok támogatására. Ezek nélkül a költségvetés valójában nem megítélhető, s a képviselők is csak a vakvilágba beszélnek majd idén decemberben is.

Nem állnak tehát rendelkezésre azok az információk, amelyek révén árnyalt képet lehetne alkotni a gazdasági folyamatokról, s kellő körültekintéssel lehetne megtervezni a következő lépéseket.

A most kirobbant lakásalapügyben például hosszan sorolni lehet a közvetlen felelősöket. Pénzügyminisztérium, bankfelügyelet, értékpapír-felügyelet, MNB, Állami Számvevőszék, s a bankokat felügyelő, tárca nélküli miniszter asszonyt se felejtsük el.

A minisztérium – 1988 végén – kitalálta a konstrukciót, de sem azt nem vette észre, hogy mekkora bevétele van abból, hogy a lakásalap forgalmazza a kötvényeket (ismétlem: nem tudott róla), sem azt, hogy ezzel milyen mértékben tesz keresztbe a monetáris irányításnak. Az MNB a másik oldalról nem látta ugyanezt, s a likvid tartalékok közé sorolta – még a korábbi jegybankelnök idején – a lakásalapkötvényeket. Az értékpapír-felügyeletet nem izgatta föl, hogy értékpapírokkal manipulálnak, a bankfelügyeletet pedig az nem, hogy például egy, már rég csődben lévő bank kereskedik ezekkel a papírokkal, veszélyeztetve más bankok stabilitását. A miniszter asszony pedig végig jópofizza az egészet.

Most pedig megy a körbemutogatósdi, ki is a felelős.

Mindenki azzal védekezik, hogy nem volt információja. Pedig ez könnyen orvosolható lenne. Utánozzunk más országokat. Tegye közzé minden intézmény, milyen gazdasági adatokat gyűjt, kiktől, milyen célra, milyen rendszerességgel.

Természetesen a gazdasági információk között is nagyon sok olyan van, ami üzleti vagy nemzetgazdasági érdeket sért. Ilyen adatok titkosítása azonban nem ok arra, hogy ne legyen nyilvános maga az adatgyűjtés ténye és annak tartalma. Ha ez megtörtént volna a pénzügyi információszolgáltatásban, akkor most pontosabban lehetne tudni, kinek, „mikor kellett volna észlelnie a történteket. De lehet, hogy a kötvényekkel való manipuláció sem jutott volna idáig. Hiszen ha a nyilvánosság azt is jelenti, hogy a konkurens intézmények is hozzájutnak az információkhoz, az nagyobb önkontrollt és ellenőrzést jelent. Kínos ugyanis, ha esetleg a rivális minisztérium fedez föl valamit az adatok között. Ez talán rosszabb, mint ha a sajtó vagy az ellenzék „talál” valamit.

A HVG-nek a lakásalapkötvényekről szóló cikke már hangsúlyozta, itt ki nem nyomtatott kötvények forgalmazásáról volt szó. Ezek a kötvények nem feleltek meg az értékpapírtörvény előírásainak. Tehát bármennyire is elfogadta minden felügyelő szerv a kötvények forgalmazását, jogilag megkérdőjelezhető ügyletekről van szó. A lakásalap által közvetlenül nyújtott készpénzhitelek pedig egyértelműen az előírások kijátszásának tekinthetők.

Ha így van, akkor az érintett (szinte az összes) kereskedelmi bankok igazgatóságának s felügyelőbizottságának tagjaira is hárul a felelősségből. S kik a tagjai e díszes – és jól fizető – testületeknek? Néhány hónapja – eléggé nem dicsérhető módon – tanulságos olvasmányként a Figyelő közölte több bank igazgatóságának és felügyelőbizottságának tagjait.

Találunk a névsorban számos, a bankügyekhez értő közgazdászt, de legalább ugyanannyi olyant, akikről köztudott, banki ügyletekkel részletesen soha nem foglalkoztak. A tulajdonosok képviselői felettébb heterogén csoportot alkotnak. A legtöbb banknál megtalálhatók az államigazgatás dolgozói. Egyes bankoknál markánsan megjelennek olyanok, akiktől gazdasági tanácsot aligha várnak el (például tévériporterek), de jó szolgálatot tehetnek a bank reklámozásában.

Miért érdemes vállalni egy ilyen tagságot a presztízsen túl? Természetesen pénzért, s ez különösen az államigazgatásban dolgozók esetében fontos. Munkaadó minisztériumuk egy-egy pénzintézeti vagy vállalati igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tagsággal juttatja havi 15-30 ezer forintos kiegészítő keresethez fontos munkatársait. Igaz, egy vezető beosztású államigazgatási dolgozónak például aligha van ideje, hogy eleget is tegyen megbízatásának, de hát ezt senki sem várja el tőle. (Sokkal jobb lenne tisztességesen megfizetni az államigazgatásban dolgozókat, s szigorú összeférhetetlenségi szabályokat megállapítani.)

Az államigazgatáson kívül lévő közgazdászok és politológusok számára pedig a pénzen túl az információ a legfontosabb, amihez elsősorban ma is hivatalból vagy informális csatornákon keresztül lehet csak jutni.

A mai napig szinte csak előny származott egy ilyen tagságból, hátrány, kockázat szinte semmi. Egyes bankok rossz működése miatt még „senki sem égette meg” magát, senki sem kompromittálódott. Az Ingatlanbank csődje talán a változás kezdete. A felelősök között kell fölsorolni az igazgatóság és a felügyelőbizottság tekintélyes tagjait is. Talán majd a jövőben már lesz félnivalójuk az igazgatósági tagoknak is.

Itt állunk tehát egy nagy pénzügyi skandalum közepén, amelyből szinte senki sem vonhatja ki magát, aki az elmúlt két-három évben szót ejtett a fiskális és a monetáris politikáról. Lássuk, hogyan kecmergünk ki belőle…

• gazdaság