Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt évek rendszeresen visszatérő, vihart kavaró, rendezetlen ügye a kedvezményes kamatozású lakáshitelek szerződéseinek újraszabályozása. A lakáshitelek alacsony fix kamatait egyre inkább meghaladták a piaci kamatok. Az infláció növekedésével az eltérés egyre nőtt, s a rést a költségvetésnek kellett betömnie. A kedvezményes hitelben részesülők ezzel évről évre nagyobb támogatásban részesültek. Mint több vizsgálat kimutatta, ezek a támogatások elsősorban a magasabb jövedelmű rétegeknek jutottak.

Az államot 1981-ben még csak 5 milliárd, 1988-ban már 19 milliárd forint közvetlen kamattérítés terhelte. (Az 1989-es tervekben eredetileg 56 milliárd forinttal számoltak.) A teljes állami lakáskiadás-kötelezettségek ugyanezen időszakban 25 milliárdról 54 milliárdra nőttek.

De ezek csak a közvetlenül kimutatható kiadások. A kedvezményes lakáshiteleket részben az „finanszírozta”, hogy a lakossági betétek kamatait alacsonyan tartották. Az infláció növekedésével azonban ez tarthatatlanná vált, mert teljesen értelmetlenné tette volna a lakosság forint-megtakarításait.

Egymást kizáró követelmények feszültek szembe: a költségvetés egyre kevésbé tudta a piaci és a kedvezményes kamatok közötti különbséget a folyó költségvetésből finanszírozni, de a lakossági megtakarítások miatt a költségvetési finanszírozásra szükség volt.

Ekkor a „hivatalnokok” az „íróasztalok mellett” „technikai bravúrok” révén egy olyan megoldást eszeltek ki, amely „látszólag több tízmilliárd forinttal csökkenti a központi költségvetés hiányát”. (A minősítgetések vádját szerencsére nem kell magunkra vennünk, mert azok a múlt heti HVG-ből származnak. Olyan újságírótól, aki a tervezet kidolgozásában maga is részt vett „hivatalnokként”, mint a Pénzügyminisztérium vezető munkatársa, s nem sokkal később az illetékes lakásfőosztály főosztályvezetőjévé avanzsált. Jócskán lehetnek tehát ismeretei arról, amit most kritizál.) Létrehozták 1989 elejétől a költségvetéstől elkülönített Lakásalapot. Az alap 275 milliárd forint értékben kötvényeket bocsátott ki. Éppakkora összegben, mint amekkora a fix kamatozású lakáshitel-állomány volt az OTP-nél és a takarékszövetkezeteknél.

Egy cserét hajtottak végre: a kötvényeket megkapták az OTP és a takarékszövetkezetek, a lakáshitelek tulajdonosa pedig az alap lett. Ezentúl a törlesztéseket tehát a lakosság tulajdonképpen az alapnak fizette (az OTP csak a technikai lebonyolítást végzi azóta). S azért, hogy az OTP-ből lassan valódi kereskedelmi bank lehessen, a Lakásalap a piaci kamatokhoz közelítő (bár azt el nem érő) kamatot fizetett az OTP-nek.

A költségvetés a támogatást – közvetett és közvetlen módon – ezentúl a Lakásalapnak nyújtotta. Az eredeti konstrukció szerint az alap a lakáshitelek után befolyt tőketörlesztésekből folyamatosan visszavásárolja a kötvényeket, és költségvetési támogatásból fizeti a hitelszerződésekkel járó kezelési költséget és a kötvények kamatát.

A probléma ott kezdődik – ahogy erre az exhivatalnok éles szemmel rávilágít –, hogy e kötvények nemigen felelnek meg az értékpapírtörvényben megfogalmazott definíciónak. Egyebek között ezt a kötvényt nem nyomtatták ki, hanem csak bizonylatot állítottak ki róla. Kétséges ennek a forgalomképessége, tehát akik most birtokolják ezt, nem lehetnek biztosak abban, hogy értékes papír van a kezükben. A „számítógépes kötvény” mégis nagy pályát futott be.

Elkezdődött a lakásalap-kötvények másodlagos forgalmazása. Miképpen kerülhettek a másodlagos piacra? Az egyik lehetőség, hogy a kötvény valamelyik birtokosa, mondjuk az OTP továbbadta. Az OTP-ben ezt határozottan tagadják. A másik, hogy maga a lakásalapot kezelő szervezet kezdte el forgalmazni, csak akkor és olyan mértékben juthat ehhez a kötvényhez, ahogyan a tőketörlesztések befolynak hozzá.

Létezik tehát egy olyan kötvény, amelynek a fedezete a lakosság törlesztése s a költségvetési támogatás. Amikor az adott kötvény után a törlesztés megtörténik, akkor mintegy annak ellenértékeként a kötvénynek a törlesztőhöz kellene kerülni: vagy a lakossághoz, vagy a költségvetéshez. Ezzel a kötvény mintegy betöltötte funkcióját, s megsemmisül.

Nem ez történt. A lakásalapot kezelő szervezet már 1989-ben elkezdte forgalmazni a hozzá visszakerült kötvényeket, amiből az Állami Számvevőszék egyik jelentése szerint” 500 millió forintos haszonhoz jutott. A HVG információja szerint 1990-ben 700 milliós bevétele származott ebből a Lakásalapnak. Az alap s a kötvény vevői között az ügyletet bonyolító Faktorház Rt. pedig tudomásunk szerint 1,1 milliárd forintos haszonhoz jutott. De ki és miért venne meg egy olyan kötvényt, amely elvileg betöltötte feladatát, tehát már nem testesít meg a lakáshitelt fölvevőkkel szemben követelést?

Pusztán formailag az ad erre lehetőséget, hogy a 275 milliárd forintnyi kötvény lejáratát egységesen 37 évben határozták meg. Tehát az egyes kötvények lejáratát nem igazították a törlesztés, visszavásárlás menetrendjéhez.

S tegyük föl ismét a kérdést ki vásárolna meg egy ilyen papírt a lakásalaptól? Egyetlen motivációt emeljünk most ki. A monetáris politika egyik fontos eszköze, hogy meghatározza a bankok forrásai utáni kötelező tartalékot. Tehát mondjuk a bankoknak 100 forintnyi, náluk elhelyezett betétből 15 forintot el kell helyezniük a jegybanknál. A bankok számára ez drága mulatság. Itt helyhiány miatt nem részletezhető konstrukcióval a kereskedelmi bankok tartalékköteles forrásokat e kötvény révén értékpapírként mutattak ki mérlegükben, ami után nem kellett kötelező tartalékot képezniük. Sőt, arra is futotta, hogy a többletforrásból megszerezhető haszonból juttassanak a Lakásalapnak.

Ha a Lakásalap a megkötött üzletek után évi fél százalék jutalékot kapott, s az éves haszna legalább félmilliárd forint, akkor ebből megdöbbentő mértékű, 100 milliárdos éves forgalom következik. (Rövid lejáratú ügyletekről van szó, a kötvények tehát egy éven belül többször is foroghatnak.) Tehát némi költségvetési bevételért (amit a Számvevőszék is buzgón helyeselt) a monetáris folyamatok módosultak, javult a bankok likviditása, a mai megfigyelés számára talán láthatatlanul. (Mivel oly kevés a nyilvánosságra kerülő statisztika, s oly kevéssé tudni, hogy milyen jellegű statisztikák készülnek, nem lehet eldönteni, hogy valóban nem lehet ezt a folyamatot nyomon követni, vagy pedig csak „figyelmetlenek” voltak az illetékesek.)

Ráadásul az is fölmerül, hogy ezeknek a kötvényeknek a forgalmazása nem jelent-e pénzteremtést. (A tucatnyi megkérdezett szakértő bizonytalan és egymásnak ellentmondó válaszokat adott erről.)

S ez még mindig az érthetőbb rész abból, amit nem értek. Eddig úgy tekintettük, mintha az adott kötvény ellenértéke valóban befolyt volna. De folyamatosan léteztek különböző formákban azok a gyorsított hiteltörlesztést támogató konstrukciók, amely szerint mondjuk egyszeri törlesztés esetén csak a még hátralévő hitel felét kell visszafizetni. 100 forint értékű követelést megtestesítő kötvény szűnne meg tehát 50 forint egyszeri befizetésével. A cech másik felét a költségvetésnek kellene állnia.

Ezt nem mindig sikerül előteremteni. 1989-ben sem, amikor (s most alaposan leegyszerűsítjük a magyarázatot) részben emiatt hiánya lett volna a lakásalapnak. Ennek fedezésére – magyarán a költségvetést terhelő fizetési kötelezettség továbbgörgetésére – bocsátották ki a lakásalap-fedezeti kötvényt. (A hivatalos dokumentumok – mint például a kormány parlamenti beszámolói – egymásnak ellentmondó adatokat közölnek, de mintegy 20 milliárd értékű újabb kötvényről van szó.)

1991-ben az újabb konstrukció és az újabb visszafizetési roham miatt – a Pénzügyminisztérium államtitkára szerint (állítólag három ember tudja ebben az országban, mi is van a költségvetésben: ő és két beosztottja – kár, hogy tudásukat megtartják maguknak), 70 milliárd forint ilyen elengedett törlesztés volt, megszűnt tehát a kötvény fedezete. Ez az államadósságot növeli meg, s a legjobb megoldás az lenne, ha az állam 70 milliárd forintnyi kötvénykibocsátással váltaná ki a fedezetlen lakásalapkötvényeket (Magyar Hírlap, 1991. május 15.).

Az államadósságban azonban mintha nem jelenne meg ez a 70 milliárd, s a kötvénykibocsátásnak se híre, se hamva. Tehát az a változat valósult meg, hogy az „államadóság formai rendezése sem valósul meg”. De ha a lakásalap részben fedezetlen kötvényeket forgalmaz, akkor minimálisan a fedezetlen rész olyanfajta pénzteremtés s a pénzpiac olyan befolyásolása, ami jobb helyeken csak a jegybank jogosítványa. A jegybank előkészületeinek árnyékában megszületett a kis magyar jegybank is.

A lakáskötvények másodlagos forgalmazásából az Ingatlanbank fizetésképtelensége miatt lett botrány. A lakásalapkötvény-ügyletek miatt a banknak – információink szerint – 2,8 milliárd forintnyi tartozása halmozódott, föl. Ebből mintegy félmilliárd forint közvetlenül a költségvetés követelése. Kérdés, hogy ezentúl a költségvetés a lakásalapkötvényekkel szembeni követelést elismeri-e az állammal szembeni követelésként. Ha igen, nagy csapás éri magát a költségvetést. Ha nem, akkor a bankokat s a pénzpiacot, hiszen nem csupán az Ingatlanbank részese ezeknek az ügyleteknek. Minél nagyobb körről van azonban szó, annál inkább számíthat az Ingatlanbank arra, hogy a többiek kedvéért megmentik.

• gazdaság