Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Surányi legutóbb éppen a Beszélőben számszerűsítette 7000 dollárban az egy főre jutó GDP-t (1993. január 16.). S eszembe jut a Beszélőben gyakran és szívesen hivatkozott másik szakértő, a létminimum-számításokkal közismertté vált Mezei György. Ha mindkettejüket mértékadó szakembernek tartjuk, hogyan hidaljuk át a számításaik és állításaik közötti különbséget, csekély túlzással szakadékot?

A GDP- és létminimum-számításokat persze párosíthatjuk különböző – bármiféle torzító szándék nélküli – érdekekkel is. Ez az érdek lehet éppen a kormánypolitika, a legelesettebb réteg vagy az ország külső képének védelme. Ezek a kötöttségek önmagukban nem kérdőjelezik meg az állítások valóságtartalmát.

Valamelyik kormánylap Mezei elbocsátása fölötti örömében leplezetlen elégedettséggel rúg bele az Újcsakö létminimum-számításába, mint a hazug kormányellenes propaganda egyik legkirívóbb „megnyilvánulásába”, amely íme, most lelepleződött azzal, hogy Mezei – állítólag – sikkaszt. A létminimum-számítások „támadhatóságát” azonban – úgy hiszem – sokkal inkább a GDP-t a hivatalosnál jóval nagyobbra taksáló becslések alapozzák meg.

Egy kitérő. Ha a GDP valóban nagyobb a számítottnál, és esetleg még az is igaz, hogy az államháztartás helyesen konszolidált mérlege (erről lásd László Csaba számításait) alapján az államháztartás a hivatalosan számítottnál kisebb részét fogja át a GDP-nek, abból az következne, hogy jobban el lehet engedni a központi programokat és beruházásokat. Nyilatkozataiból ítélve Szabó Iván hajlik erre. De hogyan reagál majd, ha valóban megtorpan a lakossági megtakarítások növekedése, és a költségvetés ismét a külső eladósodás felduzzadásával együtt (a devizatartalékok csökkenésének terhére) terjeszkedhet csak? Előveszi-e majd a monetáris restrikció melletti érveket?

Visszatérve a kiindulóponthoz, eszembe jut a szociológus története. Az ötvenes évek életszínvonal-számításának vitáiban elsősorban azok ellenezték, hogy a citromot fölvegyék az alapvető fogyasztási cikkek közé, akik leginkább hozzájutottak. Ennek analógiájára könnyű lenne magyarázni a „kormányhoz közel álló körök” állításait. Félrevezetnénk magunkat, ha így tennénk, még ha van is alapja ennek az értelmezésnek.

A viszonylag magas GDP-t és a terjedő szegénységet bizonyító adatok között az egyik lehetséges kapcsolat, pontosabban a lehetséges kapcsolatra a magyarázat, hogy a magyar társadalom egyre inkább kettészakad. Egyre nagyobb tömegű, elszegényedő rétegekre s egy kisszámú vagyonosodó, multimilliomos rétegre.

De Magyarország (még?) nem Latin-Amerika. A 7000 dollárnyi (600 ezer forint) egy főre jutó GDP és a létminimum alatt élőként nyilvántartott milliók pedig már-már ilyen képzetet keltenek.

Semmiképpen nem tagadva, hogy távolodnak egymástól a társadalmi rétegek, nem hiszem, hogy ez olyan drámai lenne a „létező szocializmus” évtizedeihez képest, mint ahogy egyes interpretációk jelzik. Talán arról is szó van, hogy ma a különbségek nagyobb része jelenik meg forintban. A természetbeni támogatások háttérbe szorultak, a korábbinál többet fejeznek ki a jövedelmek.

De hogy ismét ellentmondásba keveredjek, az elmúlt hetek tömény szmogja után idézzük föl röviden a budapesti közlekedési koncepciók vitáját. A közlekedésfejlesztési beruházások csalókák, mert sokan úgy vélik, hogy azok mindenki érdekét szolgálják. Pedig azok – ahogy más beruházások esetében is – nem egyformán kedveznek a különböző lehetőségekkel rendelkező rétegeknek (Beszélő, 1992. február 1.). Meggyőződésem, hogy a budapesti, Duna alatti közúti alagút korábban roppant módon támogatott terve is ezért került le a napirendről. Ez a beruházás egy nagyon jól körülhatárolható réteget, a budai területekről a Belvárosba autóval utazókat szolgálná ki. Annyit azonban változott már a világ, hogy ezt ma nem lehetne más közlekedési beruházások rovására megvalósítani: minden bizonnyal önfinanszírozóvá kellene tenni, azaz közvetlenül meg kellene fizettetni a használatát. Ehelyett – nagy leegyszerűsítéssel – megintcsak olyan rettenetesen drága beruházásokat erőltetnek, mint a metró, amely majd a Belvárosba tartó gépkocsiknak tisztítja meg a felszínt.

A budapesti közlekedésfejlesztés korábban már részletesebben tárgyalt példáját részben azért rángatom újra elő, mert (számomra) érzékletesen jelzi azokat az összefüggéseket, amelyek megmutatják, hogy még a legközösségibb célúnak tartott ráfordítások sem egyformán hasznosak a különböző rétegeknek. Az alagút teljes kihasználásához megfelelő eszközök és lehetőségek kellenek, például legyen gépkocsi, amivel rendszeresen közlekedhetünk. Persze ha valakinek megvannak ezek a lehetőségei, nem azt jelenti, hogy „kevesebbe kerül neki az élet”, hanem azt, hogy a tényleges költségeknél olcsóbban tudja biztosítani egy életforma kellékeit.

Mielőtt túlságosan elkalandoznánk: a gépkocsik példája részben azért került elő, mert Bródy András – a most közölt interjúban is – ezt a példát használja a statisztikai problémák jellemzésére. Nem arról van-e szó, amiről ő is beszél, hogy a ráfordítások jelentős részét jövedelemnek fogjuk föl? Persze ez is csak föltételezés: igazolásához éppenséggel egy más alapokon nyugvó számbavételi rendszerre lenne szükség.

Lehet, hogy csak úgy lehet egyaránt elfogadni a monetáris közgazdász és a szociális munkás gondolkodásmódját (s tegyük hozzá a megbetegedési és halálozási mutatókat) s ezen alapuló adatait, ha a kettő közötti átjárót is megtaláljuk. Az átjárás azonban arról szól, hogy veszteségeink vannak, pusztítunk valamit egy életforma érdekében, amit aztán gazdagodásnak hiszünk. Noha gyakorta csak annyiban és azért gazdagodás, amennyiben a többség kiszorul az adott lehetőségek használatából. De ha ez a fajta veszteség a magyarázat az adatok különbözőségére, akkor az azt is jelenti, hogy a szociális munkás nézőpontjából kell szemlélnünk a világot. De hihetjük-e komolyan, hogy mai helyzetünkből ő s nem a monetáris közgazdász gyógymódja rángat ki minket?

• gazdaság